Volt amit nem osztottam Albus nézeteiből. Őt okoltam azért, mert az életem ennyire elromlott. Hogy magához láncolt egy üres ígérettel. Én lettem az a bolond aki elvégzi helyette a piszkos munkát. Azt hittem örömmel fog eltölteni, hogy védtelenül áll előttem. Megtörten, öregen. Ehelyett csak keserűséget éreztem, és ha tehettem volna pálcámat leeresztem. Az élet pedig nem a kegyességről híres, így én lettem az az ember aki végzett Albus Dumbledor-ral.

Ott álltam előtte. Tisztán emlékszem rá mert csupán órákkal ezelőtt történt, de mégis olyan mintha ezer éve kísértene az emléke. A Nagyúr megdicsért, és bőségesen megjutalmazott. Én lettem a Roxfort új igazgatója. Ahogy Albus tervezte.

Nem vígasztal a tudat, hogy így is úgy is meghalt volna az átok miatt. Tisztelem ezt az embert még úgy is, hogy egyesek nem tudnak a piszkos dolgairól. Viszont az amit tett az undort váltott ki belőlem. Volt mersze könyörögni nekem. Volt képe bűntudatot kelteni bennem, mikor mindenről egyedül ő tehet, mert engedett annak a Merlinverte gyűrű kísértésének. Hajtotta a hatalom vágy, és hibázott. Erre szánalmasan könyörög nekem, még ha kimondatlanul is, de a kérlek mögé hozzátette, hogy kegyelmezzek meg neki. Szabadítsam meg a fájdalomtól.

Nem érdekelt soha, és most sem érdekel, hogy mások mit mondanak rólam. Minden csak pletyka. Sosem tudták az emberek a tetteim mögött rejtőző valódi indokot. Vagyis valódi személyt. Minden amit az elmúlt húsz évben ha tettem az Albus Dumbledore parancsára történt. Alkut kötöttem az ördöggel. Mert Albus igen is tud rosszabb lenni mint a Nagyúr.

Sosem adtam az emberek véleményére, csak néhány személyére. Pontosabban hároméra. Egyik Albus. Érthető szerintem. A másik Minerva. Sosem mondanám ki, de az öreg boszorkány jobban ismert mint egyesek. Tudott a tekintetemből olvasni amit szinte senki nem tud. Bár mindig gorombán bántam vele, és ellöktem magamtól, de ő biztosított a jelenlétéről. És szerintem nem tudja, hogy ez néha mennyit jelentett nekem. A harmadik személy Sofia. Sofia akinek nyoma veszett Albus halála után.

Róla tudom, hogy tudja az igazat. Hogy nem ítél el, mert tudja, hogy ezzel megmentettem Albust egy gyötrelmes, fájdalmas haláltól. Mégsem értem, miért tűnt el gyorsan s nyomtalanul. Mi történt míg én a toronyban voltam? Szobája le van zárva, de bizton állíthatom, hogy mindenét elvitte ki tudja hova. Talán most teszi meg azt amire Albus kérte? Mi lehet ennyire sürgős és titkos? Nem firtattam, de azért érdekelt. Legalább elmondhatta volna, hogy elmegy. Nem kerestem volna hiába. Szerencsémre így legalább a Nagyúrtól távol lesz. Bár iszonyatosan mérges vagyok rá nem kívánom neki a halált. Csak reménykedni tudok, hogy biztonságban van ott ahol van.

-Ez felháborító!-hallom Minerva hangját a lépcső felől.

Furcsa érzés Albus székében ülni. Furcsa érzés elfoglalni az irodáját. És persze bizsereg a tarkóm ahogy a festmények bámulnak. Számalommal, megértéssel. Persze hogy ők tudják mit miért teszek. Mégis meg lett nekik mondva, hogy hogyan viselkedjenek mikor nem magam vagyok itt. Albus is úgy fog tenni mintha egy aljas áruló lennék, de közben ő fog irányítani engem. A Nagyúr azt hiszi végre kitette ebből a székből Albust. Albus ugyan itt ül csak az én személyemben. Én végzem el azt amit neki kellene.

-Finoman a professzorral.-mondom nyájas hangon a Carrow testvéreknek. Persze, hogy a Nagyúr a nyakamba akasztotta őket. Pont őket. Hogyan figyeljek így a diákokra?

-Igenis igazgató úr.-mondja a nő nevetve. Minerva villámokat szóró szemmel foglal helyet a velem szemben lévő széken.

-Annak az embernek a helyén ül aki befogadta.-veti ide nekem Minerva undorodva. Egy részemnek rosszul esik ez az utálat, a másik viszont tudja hogy alaptalan.

-Nem kértem, hogy ezt tegye, és most én beszélek.-dörrenek rá.

Összerezzen, és szinte látom ahogy beleharap a nyelvébe, hogy ne mondjon semmi hirtelent. Okos döntés. Fújtatva hátradől, és felpillant a fejem fölött lévő festményre. Albus szunyókál a székében, de én tisztában vagyok azzal, hogy nem alszik.

-Tartsa vissza a következő évben az ostoba házát. Semmi hősködés, meg egyebek, mert bajuk eshet és nem akarja azt hogy kár legyen bennük ugye?-kérdezem felvont szemöldökkel. Bólint.

Undorító dolog, hogy gyerekeket fenyegetek meg, de muszáj fenntartanom a látszatot. Így is elég lesz megmentenem őket Carrow-ék kezei közül. És valahogy érzem, a Griffendél házal lesz itt a legtöbb baj. Makacsul fogják egymást védeni, és bennem akkor sem fognak bízni ha én lennék az utolsó ember a földön.

-Ennyi, most elmehet, és mondja meg a többi ház vezetőjének, hogy tartsa rövid pórázon a diákjait.-Minerva összepréseli az ajkait, és se szó se beszéd sarkon fordul.-És még valami.-megtorpan, mire én gúnyosan elmosolyodva hozzáteszem.-A sárvérűeket pedig nem engedjük vissza a következő évre.-lassan visszafordul, és biztosan láthatja rajtam hogy nehezemre esett kimondani azt a bizonyos szavat.

-Hát már elfelejtetted őt Perselus?-kérdezi halkan, és nem kell megkérdeznem, hogy kire gondol. Szívesen rávágnám, hogy holtomban sem fogom elfelejteni őt, és amit tettem, de nem lehet. Meg kell tartanom az áruló varázsló álarcát. Így hát kifejezéstelen arccal mondom a következőket:

-Mindenki felejthető Minerva.-mondom lesajnálóan. Csak lemondóan megrázza a fejét, és elhagyja Albus...az irodámat.

A szavaimat azonnal megbántam, de nincs mit tenni. Hogy tudnám elfeledni Lilyt? Az ő emléke ad erőt ahhoz, hogy végigvigyem ezt az ostoba tervet. Nincs olyan nap, hogy ne bánnám mikor megsértettem. De nem csak ő az aki támogat. Sofia is legyen most bárhol.

Idegesen felpattanok, és szembefordulok Albus portréjával. A féri befejezte az alvás színlelését, és végre hajlandó rám néni.

-Tudom, hogy amiket mondtál...-fog bele, de egy intéssel elhallgattatom.

-Nem érdekel mit hiszel vagy mit nem.-jelentem ki szárazon.-Mond meg, hogy hova tűnt Sofia.-parancsolom neki.

-Nem tehetem Perselus.-megrázza a fejét, ezzel is megerősítve a válaszát.

-De, igen teheted!-csattanok fel.

-Sofia is egy feladatot teljesít ugyan csak mint te. Rád itt van szükség és elege egyedül kell elvégeznie. Annyit mondhatok csak, hogy jó helyen van ne féltsd.-mondja mosolyogva.

Hiába halt meg még mindig irritál a nyugodtsága.

-Ennyi nekem nem elég.-mondom szinte könyörgően.

-Sajnálom fiam.-mondja.

——————

Az elkövetkezendő két napban a Roxfortban gyász uralkodott. A diákok kezdenek egyre jobban megijedni. Minden mugli származású már elhagyta az iskolát, a többiek pedig szigorúan a kastélyba vannak szinte zárva. Tudják, hogy a következő évre kötelező lesz visszatérniük, mert ha nem akkor súlyos következményei lesznek a dolognak. Magyarul a családjuk fogja bánni. Persze nem vagyok bolond, tudom hogy lesznek olyanok akik a gyerekeikkel együtt elmenekülnek. Hiába intem őket óva, hogy a Nagyúr mindenkit megtalál ha akar, nem hallgatnak rám. A szemükben én az vagyok akinek lennem kell. Egy gyáva áruló és még ha nem is mutatom ki fáj gyűlölködő tekintetük.

Tanárt nem küldtem el, sőt meg lett tiltva nekik, hogy elmenjenek. Nyílt titok, hogy a Roxfort többet nem biztonságos, és ki lenne az az idióta aki pont most jönne ide tanítani? A Nagyúrnak azért vannak csak hívei mert ők félnek tőle. Gyávák, de nem vallják be. Így egyikük sem lenne hajlandó betenni a lábát erre az átkozott helyre. Kivéve Carrow-ék.

Éppen Sofia lakosztályában állok. Aggódom érte, és kell valami ami eltereli a figyelmemet. Így hát jöttem egy kicsit nyomozni úgymond, hátha hagyott valamit amiről rájöhetek, hogy merre ment. Tudom, hogy nem amatőr, de egy próbát megér. Addig is úgy érezhetem egy röpke pillanat erejéig, hogy itt van mellettem.

Nem hagyott hátra szinte semmit, de mégis annyira otthonos ez a lakosztály. Teljesen bele tudom képzelni ide. A kandalló előtt áll, egy pulóverben és egy fekete nadrágban. Fekete keretes szemüvege az orrán, és hunyorogva olvassa a kezében tartott mugli regényt. Hullámos, sötét haját megvilágítja a tűz fénye. Szinte ragyog. Szemüvege lencséje visszatükrözi a kandallóban felcsapó lángokat. Ajkát összepréseli annyira koncentrál. Gyönyörű, és összeszorul a szívem ahogy elillan ez a kép a szemem elől, és csak a kihűlt, magányosan árválkodó kandalló marad.

Inkább el is hagyom a lakosztályt, mert túl sok emlékkép kúszik el a szemem előtt.