Képtelen lettem volna felmenni a toronyba. Nem bírtam volna végignézni Albus halálát, még úgy is ha tudom, ez véget vet átok okozta szenvedésének. Így hát gyáva módon a Roxfort kapuja felé tartok, hogy eltűnjek innen, és megkezdjem a feladatomat. A Csillagvizsgáló torony mögöttem magasodik, és tudom, hogy éppen ott állnak fent. Albus nem harcban hal meg, hanem egy Merlinverte átok miatt. Nem ezt a halált érdemli, és nem azt hogy előtte megalázzák. Oly' könnyen hátratudnék fordulni. De tudom, hogy ha most megfordulnék akkor nem lenne erőm tovább menni utána.

Könnyű lenne Dracot hibáztatni. Végtére is az ő feladata megölni Albust még ha nem is ő fogja megtenni. De a józan eszem győzedelmeskedik, mert tudom hogy Draco még csupán gyerek akinek nem volt választása. Nem volt választása mint oly' sokunknak. Mert nem mi döntjük el, hogy milyen családba születünk. Így hát meg sem fordulhat a fejemben az ő hibáztatása. Az egész zűrzavart Voldemort okozta még évekkel ezelőtt.

Egyből megtorpanok ahogy a kapuhoz érek. Nem visz rá a lélek hogy kilépjek rajta. Úgy érzem cserben hagyom a diákokat. Perselust, és Albust akinek ezek az utolsó percei. A szívem kegyetlenül fáj, és tudom hogy itt hagyok belőle egy darabot amint elmegyek. De nem lehetek önző. Hiába próbálom tartani magamat a könnyeimnek nem tudok gátat szabni. Hangtalanul sírok, és most az egyszer hagyom hogy megtörjek.

Kilépek a kapun, és egyből sarkonperdülök. Azonnal Albus házának a nappalijába érkezem. Lerogyok a kanapéra, és a kezembe temetem a fejemet. Percekig így maradok, és szinte érzem ahogy Albus emléke felemészt. Mostanra már egészen biztosan halott, és erről az egész iskola tud. A Roxfort immáron Voldemortté, Perselus pedig árulóvá vált. Úgy érzem ez egy végtelen kör amiből nem lehet már kiszállni. Mint egy játék amiben ha nyersz akkor életben maradsz, viszont ha veszítesz...megfizeted az árát.

Leküzdöm a fájdalmat és felállok. A táskáimat kiveszem a zsebemből, és visszanagyítom őket. A taláromat leveszem mert itt, Olaszországban igencsak meleg van. Kimegyek a hatalmas üvegajtón ami egy csodaszép tóra néz. Magas hegyek veszik körül, mintha egy kráter belsejében volnánk. Mugliriasztóval van körülvéve, így itt az ember teljesen egyedül van. Kimegyek a tóhoz, és a mellette lévő öreg fűzfához. A Nap égeti fehér bőrömet, de nem érdekel. Előhúzom a pálcámat, és egy szál tulipánt varázsolok elő. Sárga tulipánt. Albus kedvenc virága volt, mert mindig a Napra emlékeztette. A melegségre amit akkor érzett ha a szeretteivel volt. A fényre mely mindig utat mutatott neki. Leteszem a tulipánt a fa törzséhez a földre. Oda ahol Albus üldögélt mikor itt járt. Én így gyászolok, és így teszem le a tiszteletemet előtte.

-Bocsáss meg nekem, hogy nem voltam melletted utolsó pillanataidban.-suttogom a virágot nézve, és bár nem tudom hogy van e élet a halál után, ezért csak reménykedhetem hogy hallja szavaimat.

Visszamegyek a házba, és felcipelem a lépcsőn a ládáimat. A balra lévő szoba Albusé volt, ezért azt le is zárom, hogy senki se tudja betenni oda a lábát. A jobbra lévő igen csak nagy vendégszobát foglalom el. Saját fürdő, és egy gardróbszoba. Több száz éves létére igen modern egy ember volt.

Céltalanul bolyongok a lakásban miután átöltöztem egy kényelmes, és kevésbé meleg ruhába. Olyan elveszettnek érzem magamat. Vagy nem is tudom...Nehéz erre szavakat találni. Egyszerre vagyok dühös, szomorú, csalódott, és magányos. A házban minden akarva-akaratlanul is, de Albusra emlékeztet. A régi kacatok, a könyvek, a rengeteg édesség az asztalokon. Én nem tartozom ide. Másnak kellene most itt lennie.

A rengeteg emlékbe, és a sok gondolatba ami az agyamban cikázik lassan beleőrülök. A ház könyvtárába megyek, mert nekikezdek a kutatásnak. Tudom, hogy nem nyomhatom el magamban az érzéseimet, és meg kell gyászolnom Albust, de most csak egy kis figyelemelterelésre van szükségem. Tudom, hogy idővel jobb lesz, de a fájdalom, a hiány, az üresség a szívemben sosem fog elmúlni. Egy részem vele együtt távozott, de ezt még nem vagyok hajlandó elfogadni.

A könyv az asztalon van. Lépteimre a sok éves parketta megnyikordul. Molyirtó, és régi könyv illat van. A sötétítő függönyök csak kevés fényt engednek be, de az olvasást a lámpák biztosítják amik az asztalokon vannak. Leülök a székre, de nem nyúlok a könyvhöz. Kell egy kis idő, hogy rávegyem magamat.

Annyit könyörögtem Albusnak, hogy had kezdjek már el dolgozni vele. Akkor legalább haladnék és ő is tudna nekem segíteni. De ő makacs volt, és nem engedett. Szerinte egyedül kell erre rájönnöm. Hogy mire? A varázslat eredetére. Meg kell találnom azt a helyet ahonnan a varázslat származik. Csakis ott kaphatok választ a kérdésemre.

Nagyot sóhajtok, majd remegő kezekkel megfogom a könyv tetejét. Habozás nélkül fel tudom nyitni, eddig ezt nem engedte. Tehát tényleg meghalt. Nincs mese, nincs remény. Albus Dumbledore már nincs közöttünk, és bele sem merek gondolni abba, hogy mit érezhetnek a kastélyban lévők, most hogy ő nincs velük. Félelmet? Bánatot? Sajnálatot? Dühöt? Szerintem még nem fogták fel ahogy én sem. Ez sem elég bizonyíték a szívemnek, mert az még reménykedik, hogy egyszer csak meg jelen itt mosolyogva. Az eszem tudja, hogy nem, de a szívem nem hajlandó elfogadni.

A könyv első oldalára csupán annyi van írva: Ki eme könyvet kezei közt forgatja, az méltó annak tudására.-Merlin

Azt hiszem sokkos állapotba kerültem. Tudtam, hogy ez a könyv nagyon régi. Tisztában voltam vele, mert ez látszik a kinézetén is, meg persze a minisztérium nem tud a létezéséről. Ezt csakis a leghatalmasabb varázslók örökli. De valamiért Albus nem tudta kinyitni. És mi volt arra a garancia, hogy én kifogom tudni? Ő lezárta, hogy senki ne nyúljon hozzá, de honnan tudta, hogy nekem sikerül felnyitnom? Ez olyan dolog amit már nem kérdezhetek meg tőle.

Ez a vastag, bőrkötéses, megsárgul lapú könyv magáé Merliné volt. Merlint tartották számon a legelső varázslóknak a földön. Idősebb mint a Roxfort alapítói. Senki sem tudja az életkorát, vagy hogy mikor halt meg. Ha már egyáltalán meghalt.

De várjunk csak...Ez nem is egy könyv. Ha belelapozok, és jobban megnézem akkor ez egy naplóra hasonlít. Igen...Szertelen írás, nincsen benne rendszer, és dátum sem, de ki lehet belőle venni, hogy vannak benne nagyobb időugrások. Ez hihetetlen! Merlin naplóját tartom a kezemben, és ki tudja hány ember mondhatta ezt el magáról. Egyáltalán honnan szerezte ezt Albus?

Most ha így jobban belegondolok, és kezdek felébredni az ideiglenes sokkból, elgondolkozom. Hogyan tudnám meg egy naplóból azt amire szükségem van? Netán szó szerint leírja? De akkor miért jöttem Olaszországba? Kik azok akik kinyithatják ezt? Rengeteg a kérdés, de nagyon kevés a válasz.

A naplóval együtt visszamegyek a nappaliba. Lerakom a dohányzóasztalra, és kimegyek a konyhába. Leveszek a polcról egy üvegpoharat, és megtöltöm a pulton hagyott friss narancslével. Hihetetlen, hogy Albus a sok zűr közepette is gondolt rám. Ez a tudat egy mosolyt fakaszt az ajkaimra, de hamar el is tűnik ha eszembe jutnak a nemrég történtek. Beleiszok a narancslébe, majd visszamegyek a nappaliba. Kényelmesen leülök a kanapéra, és az előttem heverő műkincset bámulom.

Jobb lenne ha a minisztériumba vinném. Ugyan már Sofia! A minisztérium már régen Voldemort kezében van. Az ötletet egyből el is vetem. Butaság lenne még nagyobb hatalmat a kezébe adni, ráadásul most szükségem van rá. A bűntudat, és a büntetés ráér később is.

Odahajolok érte és a kezembe veszem. A narancslevet lerakom a helyére. Hátradőlök, majd kinyitom a második oldalon. Első nap

Első nap
Mai reggelem is ugyan úgy kezdődött. Kimentem a mezőre, oda a nagy, lombos fa mögé. Dolgoztam éjt-nappallá téve. Éppen megpihentem, mikor egy hangot hallottam meg. Mintha közvetlenül a fülembe suttogott volna valaki. Bársonyos női hang. Hiába forgolódtam, sehon sem találtam. Egyre csak azt hajtogatta: gyere közelebb! Nem tudtam merre induljak, vagy hallgassak e rá egyáltalán. De hát mit tegyen egy paraszt ember aki a puszta közepén lakik? Ennyi pihenést megengedhet magának. Elindultam előre, a nagy fa felé. Ott szoktam megpihenni ha ebéd idő van. Terebélyes lombkoronája árnyékot vet fejemre. Ez az egyetlen élőlény közel s e tájon. A hang tovább noszogatott. Mikor a fa előtt jártam pár talppal a fa törzse egyszeriben megnyílt. Fényár borította be a látóteremet. El kellett takarnom a kezemmel a szemem. A hang győzködött, hogy menjek be. Azt hittem megsütött a Nap, de engedelmeskedtem. A fa törzsébe belépve egy hosszú alagút tárult elém. Lefelé vezetett az út, a levegő kellemesen lehűlt. Víz csurdogált a kő falakon, és fáklyák világították be az utat. Egyszerre volt rémisztő, és szemet kápráztató. Csak haladtam le, majd egyenesen előre. A legvégén egy barlangba érkeztem. Nagyobb volt mint a viskóm amiben laktam. Középen egy kő foglalt helyet, ezt pedig víz vette körül. A kő középen egy oltár szerű szintúgy kő magasodott. Mellette egy fehérbe öltözött, szőke hajú nő állt. Minden léptemet alaposan megfigyelte. Nem tudtam mit tegyek, vagy mondjak. Nem tudtam álom e ez vagy a valóság. Esetleg a képzeletem űz tréfát velem.

-Üdvözöllek Merlin, Alexandrosz báró fia.-mondja ugyan amaz bársonyos hangot amit a fülemben hallottam.

-Maga az ugye? Aki suttogott?-kérdeztem a nőt. Nem válaszolt csak bólintott.

-A modorja az évek alatt megcsappant.-mondta mosolyogva.

-Hisz gazdagból lettem szegény senki. Ne várjon mást hölgyem.-mondtam csöppet sem finoman.

-Ez jó lecke volt nem gondolja?-kérdezte mire utánozva előző tetté bólintottam.

-Mondja a képzeletem szüleménye vagy én most valóban egy fa törzsén át jutottam el magához.-kértem.

-Semmi sem valóság, minden csupán a képzeletünk szüleménye.-mondta, majd a kezét összecsapva világosság gyúlt a barlangban.

A falakra szavak, minták voltak felvésve. Egy mélyedésben kopott könyvek hevertek. Ahogy egy vastag, igen csak réginek tűnő könyv hevert a nő mögötti oltáron. Lenyűgözött, amit tett. Egy igazi angyali teremtés.

-Maga lesz az első új nemzetünkből, kinek feladata a világ védelme lesz.-közölte, én pedig szót sem találtam. Mámoros állapotban figyeltem a nőt.

-Maga mi?-kérdeztem.

-Egy a maga fajta közül.-mondta.

Mintha lebegett volna, úgy ment át a vízen. Lábam a földbe ragadt, moccanni sem tudtam. A nő ragyogó kezét az arcomra simította.

-Kedvesem rajtad lesz az Úr szeme. Tudni fogod mit kell tenned.-homlokon csókolt, majd elvált tőlem, és egyszeriben sötétség borult rám. Reggel mikor felébredtem otthonom melegében találtam magamat.