Csak ülök a hosszú asztal mögött, és a villámmal tologatom az ételt a tányéromon. Olyan mintha fényévekkel ezelőtt lett volna, hogy Perselus és én beszélgettünk. Pedig nem. Egy óta telt el, de a világ számomra máris hatalmas fordulatot vett. Egyszerűen nem tudok mosolyogni, mikor tudom, hogy estére az egész világ sírni fog. Nem tudom azt tettetni, hogy boldog vagyok, mikor belül szétszakadok. Nem bírom nézni a boldog diákokat akik önfeledten beszélgetnek, mert tudom, hogy nemsokára a világuk teljesen megváltozik. Néha szeretnék egy mugli lenni-főleg most-akinek az a legnagyobb baja, ha felemás zoknit vett fel reggel.

A szívem szorul össze, ahogy hallom Minervát nevetni Albus ostoba viccein. Úgy beszélget azzal a nővel mintha nem ma halna meg. Elborzaszt a tudat, hogy nem szólt neki. Hát nem látja mennyire fontos ennek a nőnek? Nem veszi észre, hogy Minerva jobban szereti őt mint bárki mást a világon? Hogy törődik vele, és mellette áll mindenben? Miért kell egy ekkora horderejű dolgot titokban tartani előtte? Ennyit már igazán megérdemelne, és ebben az esetben örülök, hogy nem fogok a kastélyban lenni Albus halála után. Nem bírnám elviselni a megtört tekintetét, és esküszöm, sosem fogom elmondani neki, hogy Albus a kezdetektől fogva tudta, hogy meg kell halnia és neki nem szólt. Maradjon meg olyannak az emlékeiben akiben bízhatott, akit szerethetett és aki törődött vele.

Óráim vannak már csak hátra a kastélyban. A dolgaimat összepakoltam egy ládába, ami a talárzsebemben pihen. Elhopponáltam arra a helyre ahova majd menni fogok miután Albus meghal. Ő találta nekem. Nem is találta. Az ő háza volt még régről. Nem véletlenül ott helyezkedik el ahol, mert fontos lesz a kutatások szempontjából. Albus átvitte a könyvet az ottani dolgozószobájába, hogy nagyobb biztonságban legyen. Fogalmam sincs miért adta nekem azt a házat, de azt mondta minden vasárnap délelőtt ott töltötte az idejét. Mostmár jog szerint az enyém és azt csinálok vele amit akarok. Mégis elborzaszt a tudat, hogy ő már nem fog ott lenni.

-Jól vagy?-kérdezi Perselus mellőlem, kiszakítva a gondolataimból. Felé fordítom a fejemet, és egy aprót biccentek. Túl sokminden van bennem ahhoz, hogy megtudjak szólalni.

-Jól leszek.-mondom percek múlva. Komoran bólint egyet, de a szemében felfedezem az aggodalom halvány jelét.

A szívem szakad meg, hogy hazudnom kell neki. Úgy tudja, hogy van egy küldetésem. Egy apróság amit Albus tiszteletére kell megtennem. A kastélyban maradok majd és segítek neki, mert ha megteszi...megöli Albust akkor ő lesz az új igazgató. Én pedig mellette leszek. De nem lehetek önző. Nem maradhatok mellette mert fontos feladatom van mint Harryéknek. Nem avathatom be, mert akkor az életével játszanék. El kell őt engednem ki tudja mennyi időre, hogy ne essen baja. Én pedig nyugodtan dolgozhatok. Mert hiába fog szétvetni az ideg, hogy mi történhet vele, mégis jobb a tudat, hogy Voldemort ha miattam kutat a fejében akkor nem fog semmit sem találni amiért bánthatná Perselust. Semmit és ez valamelyest jobb mintha mindent elmondanék neki.

-És te hogy viseled?-kérdezem tőle.

-Nem érint meg.-rántja meg a vállát.

Tudom, hogy hazudik. Ismerem már annyira, hogy tudjam. Azt szajkózza magának, hogy utálja Albust azért amit vele tett, de a szíve mélyén hálás neki. Megmentette Voldemorttól, és adott neki célt amiért harcolhat Lily elvesztése után. Mostmár mindent megértek ami vele kapcsolatos. Nem utálja Harryt hanem ugyan úgy szereti mintha a sajátja lenne. Szereti mert Harry külsőleg hiába az apja, ha az anyja tulajdonságait örökölte. Azért tart tőlem távolságot, mert fél hogy elveszíthet. Miattam most újra érzi, hogy milyen sebezhetőnek lenni.

Én is érzem. A gondolatába belerokkanok, hogy Perselusszal bármi is történjék. Albust tudtam. Tudtam, csak azt nem hogy ilyen hamar eljön az ideje. Mindenkit elzártam magamtól csakis a srácok voltak nekem a minisztériumban. Kinyitottam a szívemet egy muglinak és önző voltam ezért bajba került. Muszáj volt elengednem. Ahogy egyszer majd a barátnőmet is. Megfogadtam hogy sosem fogok ezek után senkit sem hagyni, had lásson a felszín mögé. De hiába próbálkoztam Perselus így is bemászott azon az apró résen. Sebezhető vagyok és ezt Voldemort felhasználhatja majd ellenem. Az egyáltalán nem érdekel, hogy mi történhet velem. Csak másnak ne essen baja.

-Mennyi időnk van?-kérdezem sóhajtva. Össze kell szednem magam, és félretenni a gondolataimat. A diákokra kell összpontosítanom. Nem eshet bántódásuk.

-Albus a reggeli után azonnal elviszi Pottert.-mondja és teljes testtel felém fordul. A kávémért nyúlok, és amíg beszél megiszom a kihűlt italt.-Órákig oda lesznek, de tudni fogod, hogy mikor kell közbelépni. Draco már teljesen rendebrakta a szekrényt, arra fog várni, hogy Albus egyedül legyen. És akkor jövök én. A többit meg már tudod-mondja érzelemmentesen, de látom rajta, hogy jól esik neki a támogatásom.

Amint Albus visszaérkezik a kastélyba nekem azonnal el kell tűnnöm. Én vagyok az egyetlen aki ismeri azt a könyvet. Ha meghalok akkor oda a győzelem. De nem is kockáztathatok, ezért nem árulhatom el senkinek sem. És még meg is kell találnom a megfelelő embert aki képes lesz megtenni azt ami nekem kell. Akinek lesz hozzá elég lelki ereje.

-Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra.-mondom csendesen. A térdét az enyémhez érinti. Senki sem tudhatja, hogy mi van közöttünk. Éppen csak egy lopott érintés, egy pillanat, de már is elhúzza a térdét. Ezzel akarja jelezni, hogy rendben.

Ez részben már a búcsúm, de ő ezt nem tudja.

A reggeli nagyon lassan telt el. Éppen a második órámat tartom ami Harry-ék osztályával van. Szinte látom Hermione szemén ahogy azonnal kérdezne, de nem teszi. Csendben végigüli Ronald-dal együtt az órát. Mintha a diákok is éreznék, hogy ma történni fog valami. A hangulatok szürkébb lett, már nyoma sincsen a reggeli vidámságnak.

Fel nem tudom fogni, hogy Voldemort az értelmetlen háborújába a gyerekeket is belekeveri. Azért kell neki a Roxfort, hogy ezeket a fiatalokat katonánknak nevelje a saját eszményeivel tanítsa őket. Hogy olyan gyilkosok legyenek mint a talpnyalói. Őt nem érdekli ha valaki félelemből áll mögötte. Neki az a fontos, hogy serege legyen, és megmutassa a mugliknak, hogy van egy világ teke veszedelemmel amit nem ismernek, és ami most felkel több évszázados szunnyadásából, hogy bosszút álljon rajtuk. Az irigy muglikon akik miatt bujdosásra kárhoztattunk. Akik miatt nem lehetünk a valódi önmagunk. Mert vágynak a hatalmunkra. Vágynak arra ami nincs meg nekik, és közben nem is tudják, hogy mágusnak lenni mekkora feladat. Hogy védjük az ő világukat a miénktől, mert itt egyedül ők azok, akik nem tudnának elbánni a varázsvilággal.

Abban egyetértek, hogy élhetnénk egymás mellett, viszont a végén elégedetlenkedés lenne. Jobb ha a világunkra rejtve marad a kíváncsi szemek elől még ha ez azt is jelenti, hogy bujkálnunk kell. Mert aki eltekint ettől a kellemetlenségtől az meglátja a szépet is. Értékeli, hogy részese lehet annak amiről a muglik csak a könyvekben olvasnak. Amikről csak álmodnak, és arra vágynak bárcsak valóságos lenne.

Elengedem a diákokat öt perccel hamarabb. A gondolataim másfelé járnak, és ahogy látom sokuk is csak testben van jelen. Amint az utolsó gyerek is kilép az ajtón a két fiatal megragadja az alkalmat és azonnal kérdeznek.

-Hol van Harry?-kérdezi megelőzve Hermione Ront. Egy pálcaintéssel becsukom a terem ajtaját, majd fáradtan az asztalnak dőlök a csípőmmel. Keresztbe fonom a mellkasom előtt a kezemet.

-Albus talált valami igen fontosat aminek a megszerzéséhez Mr. Potter segítségére van szüksége.-válaszolom.

-Horcrux.-motyogja Ron.

-Tessék?-kérdezem. Gondolhattam volna, hogy Potter beavatta őket is.

-Egy horcruxot mentek el megkeresni, ugye?-kérdezi Hermione.

-Attól tartok igen.-sóhajtok fel megint.

-Mikor érnek vissza?-kérdezi Ron.

-Fogalmam sincsen.-mondom fáradtan.

-Baj van professzor?-kérdezi Hermione.

-Baj az sok van.-nézek rájuk felváltva.

-Voldemort?

-Tudjátok...-elindulok az ablak felé. Kinézek a napos tájra. Követnek, de tisztes távolságban tőlem megállnak.-A vihar csendben, a háttérben készülődik. Az ember nem tud róla, míg az kegyetlenül le nem csap rá. Onnantól kezdve Merlin szerencséje kell, hogy túléld.-mondom nekik.

-Tehát nincs több időnk.-szűri le Hermione. Nagyon okos ez a lány kétség sem fér hozzá, és jó segítsége lesz Harry-nek.

-Attól tartok nincsen, és egyedül csak ti tudtok majd segíteni Harry-nek.-fordulok feléjük.

Ez a két fiatal annyi mindent átélt már ebben a hat évben, hogy meg sem lepődöm azon, hogy nem mutatnak félelmet. Legalábbis az arcuk. Szinte gyerekek még és mégis a kezükben van egy világ sorsa. Vajon elgondolkodtak már azon, hogy mi lett volna, ha Harry-vel nem találkoznak? Ha nem ők lennének a barátai? Hogy ha visszamehetnének az időben, akkor változtatnának e valamin?

Nekem sokszor megfordult a fejemben. A ha szó megfertőzte a gondolataimat, a cselekedeteimet. Mindig ott van, és minden este lefekvés előtt visszapörgetem magamban a napot, hogy mit tehettem volna máshogy. A munkám, az életem számos felelősséggel, és lemondással jár. A gyász mindennapos, a bűntudat pedig egy egész életen át gyötör, mert tudod...lehetett volna máshogy is ha...Sokszor megfordult a fejemben, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor mennyi mindent csinálnék máshogy. Talán akkor most nem lennék itt, talán nem lennék az az ember aki vagyok.

Sokszor mondják, hogy el kell fogadnod a múltadat. El kell fogadnod, de sosem fogsz tudni tőle megszabadulni. Az árnyéka a nyomodban lesz, és folyamatosan emlékeztet téged a szörnyű dolgokra amiket tettél, amiket elszenvedtél. Mindenki máshogy dolgozza fel, de az közös bennünk hogy sosem felejtünk. Kitörölheted az emlékeidet, de akkor is tudod, hogy ott van csak éppen nem tudsz rájönni, hogy mit is keresel.

-Amiben csak tudunk professzor.-bólint Ron elszántan.

-Nehéz lesz.-fogok bele. Szükségük van a támogatásra.-Tudnotok kell különbséget tenni a vágyaitok, álmaitok és a valóság között. Feltétlenül meg kell bíznotok a másikban, és ki kell tartanotok egymás mellett a végsőkig, mert hangozzon bármennyire rosszul de túl kell élnetek. De a legfontosabb, hogy közben ne feledjétek el, hogy kik vagytok.-mutatok rá a lényegre.

Percekig csak emésztgetik a hallottakat. Talán most jöttek rá, hogy mennyire komoly ez az egész, és hogy az életük a tét. Senki sem hibáztatná őket, ha kiszállnának. Senki, főleg nem én mert teljes mértékben meg tudom érteni őket.

-A professzor mit fog csinálni ha...-nem mondja ki Ron hangosan, mert ha kimondja akkor tényleg valóságos lesz.

-Nekem más feladatom van, de ha nagyon nagyon szükségetek lesz rám, akkor üzenjetek egy patrónussal.-mondom és komolyam is gondolom.

-Hogy tegyük?-tér a lényegre Hermione.

-Megoldjátok.-mosolyodok el halványan.

-Köszönjük professzor, nem is zavarunk.-összepakolnak, de mielőtt kilépnének az ajtón, még utánuk szólok.

-Várjatok.-megtorpannak, és kérdőn visszafordulnak.-Perselus nem rossz ember, csak rossz dolgok érik, és higgyetek nekem hiába nem látszik rajta nem kedvtelésből cselekszik. Ezt jegyezzétek meg jól, és emlékezzetek a szavaimra ha kétségeitek támadnának.-furcsán néznek rám, de én visszafordulok az ablak felé. Nincsen már több órám, ezért egyedül maradok az üres teremben.

Nem tudom mióta kémlelem a Roxfort kertjét, de kezdem észlelni a változás első szeleit. Az idő búskomor lesz, mintha már az is Albust siratná. A kastély csendbe burkolózik, mint aki felkészül egy hosszú csatára. Úgy érzem magam, mintha kiszakítottak volna a testemből. Mintha a lelkemet egy másik világba rántották volna át. A szemem előtt lepereg az életem minden másodperce. Minden amire emlékszem, és minden amit veszíthetek ebben a végelláthatatlan háborúban.

Sietős léptek hallatszanak a folyosón, és feleszmélek az elkalandozásomból. Az ajtó nyikorogva kinyílik, én pedig szorosan lehunyom a szememet. Érzem, hogy mi fog következni, de még nem állok rá készen.

-Megérkeztek.-mondja csendesen mögülem Perselus. Hátrafordulok, és hagyom, hogy az érzelmeim kiüljenek az arcomra. A hangja távoli, szerintem ő maga sem hiszi el, hogy mi fog történni.

-Akkor itt az idő.-csaj bólint.

Átszelem a köztünk lévő távolságot. A kezemet az arcára simítom. Belenézek éjfekete szemeibe, és hagyom hogy egy percre elfeledtesse velem ami körülöttünk folyik. Egyik kezét a derekamra teszi, és szorosan közelebb húz magához. Másik kezével megfogja a nyakamat, és a hüvelykujjával megcirógatja az érzékeny bőrt. Kiráz a hideg az érintésétől. Előrébb hajolok, és megcsókolom. Megengedek magamnak annyi önzést, hogy elmélyítsem a pillanatot. Ez az én búcsúm ami ki tudja mennyi időre szól. Amint elválunk egymástól szorosan a karjai közé bújok. Bár ő nem látja, de hagyom hogy egy könnycsepp legördüljön az arcomon. Beszívom mentol, és gyógynövény illatát. Úgy kapaszkodom belé mint egy utolsó mentőövbe. Ő a hajamba temeti az arcát, és kezével a hátamat simogatja.

-Mennem kell.-mondja, és elhúzódik. Bólintok.-Ígérem, nem hagyom hogy bajod essen.-mondja nekem mielőtt sarkon fordul és kimegy. A búcsú jobban fáj mint bármi más eddigi életemben.

-Sajnálom.-suttogom utána, bár már nem hallja, tudnia kell. Tudnia kell, hogy sajnálom amiért magára hagyom, de a távolból figyelni fogom.