Leültünk egymás mellé a kanapéra. Átkaroltam, és hagytam, hogy nekem dőljön. Nem erőltetem a beszédet, nem kérdezek tőle semmit. Tudom mennyire utálja ha faggatják. De mégis kíváncsi vagyok, és részben aggódom is. Eddig is tudtam, hogy Albus és ő nem az első tanítási napon ismerték meg egymást, hanem hosszabb ideje barátok. Valami mások számára érthetetlen módon sokmindent átéltek. Attól félek, hogy fájni fog neki az elvesztése. Mint mindenkinek fájni fog, de neki még jobban. Hiába tudta, hogy egyszer meg kell majd halnia nem hitte volna hogy ilyen hirtelen. Szeretnék segíteni neki, mert rossz érzéssel tölt el, hogy ennyire elkeseredettnek látom.

-Szeretnél...-megköszörülöm a torkomat.

Nem vagyok otthon a vigasztalásban. Nem tudom mit tegyek, vagy mit mondjak neki, hogy jobb kedve legyen. De igyekszem. Miatta érdemes megváltoznom.

-Szeretnel beszélni róla?-fogok neki másodjára.

Mocorog egy kicsit, én pedig félig felé fordulok. Átkarolom a derekát, a másik kezemet meg esetlenül az övére teszem. Felpillant rám, mire én kérdőn felhúzom a szemöldökömet. Elmosolyodik-őszintén-majd visszafordul és a kezét melyet megfogtam megfordítja hogy a tenyere az enyémbe simuljon. Összekulcsolja az ujjainkat amit először furcsállok, és elhúznám a kezemet figyelve arra, hogy nem kamaszok vagyunk, de nem teszem mert látom rajta hogy ez a kis gesztus mennyit jelent neki. Bár be nem vallanám, de jól esik hogy törődik velem. És ez az apró érintés is. Mi történik veled Perselus?

-Mesélsz nekem valamit?-felpillant rám, szeméből kicsordul egy könnycsepp.

Utálom ha sírni látom főleg ha az miattam van. Utálom ha szomorú de még jobban utálom azt, hogy ha egy szót sem szól. A csendje megőrjít. Inkább kiabáljon, vagy átkozzon meg, vagy küldjön el a jó Merlinbe, csak ne hallgasson.

-Mit meséljek?-kérdezem tőle a lehető leggyengédebben.

-Bármit. Csak kérlek tereld el a gondolataimat. A mai naptól kezdve már úgysem fogunk tudni együtt lenni.-mondja.

-Ha nagyon akarjuk megtaláljuk a módját, hogy akár egy szót is váltsunk a másikkal még az idegesítően titkos akciód ellenére is.-biztosítom.

Tudnom kell majd hogy jól van. Hogy nem fogták el, nem esett baja. Hogy nem halt meg. Hallanom kell róla különben beleőrülök a tudatlanságba, mert elkerülhetetlen, hogy ne menjen el. Albus az iskola falain kívül bízta meg egy fontos dologgal. Nem kérdőjelezem meg a döntésé, nem szólok bele mert nem tudom miről van szó. Nem is feszegetem a témát mikor szívem szerint ideláncolnám, mert úgy érzem valami rossz fog ebből kisülni.

-Mesélj kérlek.-hárítja el a témát amiért bosszús vagyok, de nem teszem neki szóvá. Most nincs szüksége a kioktatásomra ezért is sóhajtok egy nagyot.

-Volt egy kisfiú, még nagyon fiatal volt.

Elkezdem a mesét, és közben a kandallóban lobogó lángokat figyelem. Hőt nem sugároznak szimplán a hangulatnak vannak. Lassan itt a tavasz, még nincs annyira meleg, de hideg sem hogy tüzet kelljen gyújtani. Viszont ilyen korai órán a tűz fénye felébreszt minket.

-Ez a fiú egyedüli gyerek volt a családban. Vézna, és magas, a társainál jóval okosabb. Édesanyja tanította szabad idejében. A kisfiú mindig leakarta nyűgözni az apját aki a munkából hazaesve szinte azonnal elaludt a fotelben. A kisfiú csak látni akarta a büszkeséget az apja arcán. Hasznos akart lenni. A kertben talált egy kék színű, apró termetű madarat. Azonnal eszébe jutott, hogy betanítja az állatot. Had engedelmeskedjen neki. Hetekig oktatta. A madár visszarepült mikor az hívta. Csiripelt ha arra kérte. Odavitt neki egy bogyót az asztalról ha azt mondta. Büszke volt magára. Egyik délután bevitte a madarat a házba. Az apja fáradtan nézte, ne, tudta mire készül. Aztán megmutatta mit ért el a madárral mire az apuka őszinte büszkeséggel mosolygott rá a fiára.

Befejezem a történetet, mire Sofia megmoccan a karjaim között. Leül a kanapé elé, vele szembe fordul, és a fejét ráhajtja a térdemre. A kezeit összekulcsolja az álla alatt. Kiváncsi, kék szemével néz rám.

-Ez rólad és az apádról szólt ugye?-kérdezi néhány pillanatnyi hallgatás után, míg az arcomat kémlelte.

Elfordulok, hogy ne lásson semmit az arcomon. Nem mintha ez bármit is segítene a helyzetemen. Sofia az arcomból, a tekintetemből, és a hangomból is tud olvasni. Kiismer engem úgy ahogy senki más és ez egyszerre megijeszt, és kápráztat el.

-Igen, de szépítettem rajta egy kicsit, hogy kellemesebb legyen.-mondom csendesen, összepréselt fogaimon keresztül.

-El...-a hangja megbicsaklik.-Elmondod az eredetit?-kérdezi óvatosan. Tudja, hogy utálok a múltamról beszélni, de ez esetben azon kapom magam hogy arra várok mikor kérdezi ezt meg. Ezért csak bólintok egyet, de még mindig nem nézek rá. Bíztatásképpen megszorítja a combomat, mire megfeszül a testem, de hamar elengedem magam. Tőle nem kell tartanod Perselus.

-Az apa részeg volt. A fiú egy kis figyelemre vágyott tőle, és valóban azt akarta, hogy büszke legyen rá. Azonban, mikor bevitte a madarat és megmutatta, hogy min dolgozott hetek óta az apa csöndben volt. Aztán arra kérte a fiút, hogy vigye oda neki a madarat. Engedelmeskedett, és az apja kezében adta. Az fogta, és eltörte a nyakát, majd ledobta a padlóra, pont a fiú lába elé. A kisgyerek sírni kezdett és térdre rogyott a madárkája mellett. Könnyein át pillantott fel az apjára. A férfi ezt felelte: ,,Tanítsd be, de ne szeresd meg! A szeretet gyengévé tesz."* Attól a naptól kezdve a fiú fülében csakis ezek a szavak visszhangoztak.

-Ez borzalmas.-mondja néhány perc után. Csak bólintok.

-Akkor igazat adtam neki. Mostmár látom mennyire tévedett.-mondom felhorkanva.

-Ha beengedte volna  a szeretetet az életébe akkor máshogy alakult volna minden.-mondja.

Szeretnék rákiabálni, hogy de nem tettem. Nem teszem. Nem teszem mert ahogy ránézek látom, hogy ez nem is teljesen nekem szólt. A kanapé alját nézi, és az emlékeibe mélyed. Nem kell legilimentornak lenni ahhoz, hogy kitaláljam a saját apjára gondol. Nem bánt volna így vele, sem a feleségével ha megtanul szeretni. Nem egyedül, és magányosan halt volna meg.

-Tudod...-kezd bele.-Az apám sohasem mutatta nekem, hogy szeret. Nem mutatta, helyette ki akart képezni. Egy hidegvérű gyilkost akart egy öt éves gyerekből csinálni. Már akkor tudtam mi az a halál mikor előttem ölt meg egy muglit. Már akkor tudtam mi az a veszteség mikor elvesztettem az anyámat. Mi az a magány bezárva a házba. Mi az a fájdalom mikor megkínzott ha nem tettem meg azt amit kért. Mi az a szeretet amit nem tapasztaltam meg. Azt hittem az apám nem tud szeretni. De belátom tévedtem.-mondja nagyon halkan. Összeráncolom a homlokomat. Nem tudom mire akar kilyukadni.-Minden emberben ott van a szeretet. Ő is szeretett engem a maga módján. Ráadásul mikor gyerek volt neki sem volt jó élete. Azt tanította nekem amit neki. Úgy szeretett ahogy őt. Most viszont már késő bármit is tenni.-a hangja elfúl. Tudom, hogy sír és ezt ki nem állhatom.

-Nem értem mit akarsz ezzel mondani.

-Csak azt, hogy már egyikünk sem tudja megváltoztatni az apját.-felül, és rám néz. Szemei csillognak a könnyektől. Szeretném felemelni a kezemet, és letörölni, de nem teszem mert akkor nem fogja folytatni, én pedig kíváncsi vagyok.-Viszont láthatjuk őket máshogy. Megérthetjük a tetteiket, mert már nem vagyunk ostoba gyerekek. Nem azt mondom, hogy megbocsáthatjuk az össze vétküket, de megpróbálhatjuk. Ha nem békélünk meg a múlttal, akkor mi sem leszünk náluk jobbemberek.-mondja.

-Azt hiszem ebben részben igazad van.-mondom eltűnődve.-Meg kell próbálnunk megbocsátani nekik, de nem kötelességünk. Sofia amit velünk tettek az borzalmas volt.-megfogom a kezét, és mélyen belenézek kék szempárjába.-Senki sem ítélne el ha továbbra is gyűlölnéd őt. Én már beletörődtem.-megrántom a vállamat.

-Nem gyűlölöm Perselus.-mondja gyengéden, és a kezemet is megszorítja.-Csak sajnálom. Szánalmat érzek iránta. Eldobta a gyerekét. A feleségét. A tettei miatt csakis magát okolhatja. Ő a hibás mindenért amit kapott a sorstól. A döntései az ő felelőssége. Nem értem miért kellett átélnem mind azt ami történt, de nem haragszom rá. Nem is bocsátottam meg neki. Egyszerűen csak sajnálom, mert a rossz utat választotta.-mondja, és a hangja tele van szomorúsággal.

Átérzem a helyzetét, mert én is rengetegszer akartam, hogy az apám megváltozzon. Hogy jobb legyen, törődjön velem. Hogy szeressen. De nem tette mert kettő közül a rosszabbikat választotta amiért valóban csakis ő a hibás.

-Én is a rosszat választottam még sem sajnálsz.-teszem hozzá.

-Azért, mert te még időben visszafordultál. Bíztam benne hogy az apámat még meg lehet menteni, de látom mi lett. Meghalt mert már reménytelen volt, de tudom hogy a szívének mélyén még volt az igazi önmagából valami ami megmentésre várt csak senki nem segített neki. Saját maga hibája, hogy nem kért segítséget. Te viszont képes voltál józanul gondolkodni a baj közepén, és beláttad, hogy rossz irányba tartasz. Majd volt erőd megfordulni, és szembe menni az árral. Nem engedtél a kísértésnek Perselus, és ezért nem sajnállak.-a kezét az arcomra simítja. Elhúzódnék az érintésétől, de bevallom szükségem van rá.-Nem sajnállak, mert büszke vagyok rád.-elmosolyodik, és végre abbahagyta a sírást.

~~~~~~~~~~~~~~~

* Árnyvadászok: A végzet ereklyéi