Az idő kegyetlenül rohan, és mi nagyon le vagyunk maradva. Sokminden történt ez elmúlt két hónapban.

Április eleje van, és túl vagyunk már egy igen kellemetlen eseten is. Ronald Weasley-t az a mézbor mérgezte meg amit én akartam Albus-nak adni. Mind tudtuk, hogy Draco keze van a dologban és igazán mérges voltam rá. Együtt tudok érezni ezzel a fiúval, meg tudom érteni a tettei miértjét, de az hogy már a második ártatlan ember sérül meg az ügyetlen húzása miatt az már sok. Perselus beszélt vele, de nem hatotta meg a fiút. Legszívesebben jól leteremteném, de ő nem tudja, hogy Perselus kém és információkkal szolgál nekünk, ezáltal azt sem tudja hogy én tisztában vagyok a feladatával. De Merlinre esküszöm, ha még egy diák sérül meg a felelőtlensége miatt akkor leteremtem! Úgy, hogy azt nem köszöni meg!

A diákoknak elkezdtem tanítani a hatásosabb rontásokat, és átkokat. Megtanultuk ezeket kivédeni, és testedzésben is részesültek. El sem merem képzelni, hogy a tókörök végeztével miknek elhordtak. De később majd belátják, hogy ez csak a javukra van. Az ijedségüket viszont nem tudták elrejteni. Tisztában voltak azzal, hogy a Roxfort falain kívül a helyzet nem rózsás. A minisztérium megdőlni látszik, a halálfalók újabb muglikat, és sárvérűeket rabolnak el, és ölnek meg. Féltik a családjukat, és ezért éjjel nappal gyakorolják amiket èn tanítok nekik. Hány diákcsoportot láttam már üres termekben. Egy szót sem szóltam, kert tudom milyen félni. Rettegni. Ha ez megnyugtatja őket ám legyen.

Harry, Ron és Hermione még nem jöttek rá, hogy Voldemortnak léteznek horcruxai. Dumbledore lassan vezeti rá őket, de csak akkor tárja fel teljes egészében amikor eljön az idő.

Közben az igazgató sem tétlenkedik. Napokra eltűnik, majd kudarccal együtt tér vissza. A horcruxokat próbálja felkutatni, és az egyik okozza a vesztét is. A feketeség lassan beteríti az egész jobb karját, és már Perselus főzete sem tud segíteni rajta. Fájdalmai vannak, ezt sokszor látom egyes esti beszélgetésünknél. Fáradékonyabb, de nem teszem szóvá. Nem akarom megsérteni a büszkeségét.

Jogos a kérdés, miszerint mi van Perselus-szal a könyvtári este óta. Látom rajta, hogy igyekszik megváltozni. Sokkal odafigyelőbb lett velem, de nem rejti véka alá a véleményét. Brutálisan őszinte, még ha ezért órákra meg is sértődöm. Lassan beengedett a falai mögé, és többet már nem is enged ki onnan. Fejébe vette, hogy megvéd mikor neki is megvan a maga gondja.

Voldemort erőre kapott. Egymás után hívja össze a talpnyalóit, és ez sokszor belerondított abba a pár órába amit Perselus-szal töltöttem. Voldemort a Roxfortot akarja meghódítani, ami mind tudjuk sikerülni is fog neki. Sereget gyűjt, kínoz, és ezernyi borzalmas dolgot tesz.

Volt néhány lopott pillanatunk Perselus-szal. A csókunk után közelebb érzem magamhoz. Felfedtem sötét, fájdalmas részeket a múltamból. Vagy az ő lakosztálya kanapéján, vagy az enyémen ültünk. Fejemet a vállára hajtottam míg ő fekete teát ivott. Nem taszított el magától. Volt amikor a vállamat is átkarolta. Ritka esetben megcsókolta a homlokomat, és nem szólt egy szót sem mikor elaludtam a vállára dőlve. Néha rajtakaptam, hogy figyel miközben olvasok, vagy dolgozatot javítok. Olyankor szélesen elmosolyodtam. Néha ő is villantott egy halvány mosolyt aminek én szívből örültem. Szerettem hallgatni mikor mesélt. Magáról, a könyvekről, a bájitalokról. Szerettem az asztal mellett állni és nézni órákon át ahogy elmélyülten bájitalt főz. Néha összekaptunk semmiségeken is akár. Aztan egyikünk-legtöbb esetben én-bocsánatot kért.

Szerettem ezeket a pillanatokat amikor csak mi voltunk. Szerettem amikor egy percre érzelmesebb volt. Volt egy pillanat mikor ugyan úgy ültünk a kanapén-nála-és én olvastam. Egy mugli írótól egy regényt es belemerültem. Perselus egy bájital továbbdolgozásával foglalatoskodott. Egyszer csak az ölébe rakta a papiruszt. Elhajoltam tőle, mert azt hittem baj van. Azt hittem Voldemort már megint hivatja. De nem. Rám nézett, majd gyengéden megfogta az arcomat. Kezét a nyakamhoz vezette és ahol a bőre az enyémhez ért ott borzongás futott végig rajtam. Magához húzott, majd megcsókolt. Egy pillanat volt az egész, utána egy szót sem ejtett róla, de éreztem mennyire szüksége volt akkor rám. Tudni akarta még mindig számíthat e rám. Én utána csak vigyorogtam mint a vadalma amit meg is jegyzett, de nem bántam.

Ha nem Perselus-szal voltam akkor a könyvtár polcai között lehetett megtalálni. Tudom, hogy Dumbledore lezárta azt a könyvet amire szükségem lenne, és csak halála után nyithatom ki, de mégsem tudok tétlenül ülni. Perselus tudja, hogy valamit titkolunk elől Albus-szal, ezért volt néhány összezördülésünk. Nem akaszthatom a nyakába az én feladatomat is. Ráadásul ha tudná mit kell tennem akkor leláncolna egy székhez. Így is még találnom kell egy olyan embert aki segít nekem. Akiben teljesen megbízok, és aki teljesíti a kérésemet. Nem hátrálhat majd meg.

Az idő kezd tavasziasodni, és félő, hogy egyre kevesebb van még a jóból. Draco délutánonként eltűnik a Szükség Szobájában. Biztos vagyok benne, hogy kitalált valamit, de még Perselus-nak sem árulja el. Ez pedig idegesítő, mert nem tudjuk mennyi van még hátra...Albus életéből.

————

Olyan hajnali három óra lehetett mikor valami irtózatosan éles fény villan fel a szobámban. Azonnal éber leszek, és a párnám alatt lévő pálcámhoz nyúlok. A fény felé szegezem, de közben hunyorgok. Kell egy perc mire rájövök, hogy a támadóm egy főnix alakú patrónus. Dumbledore. Mi történt, hogy az nem várhat még pár órát? A választ menten meg is kapom.

-Sofia. Szeretném ha most azonnal az irodámba jönnél.

Nem vesztegetem az időm. Az álmosság már kiment a szememből. Gyorsan felkapok egy pulóvert, és egy fekete nadrágot, majd egy sportcipőt. A pálcámat a zsebembe süllyesztem. A kandallóhoz lépek, és belemarkolok a párkányon lévő tartóba. Beállok a kandallóba, majd beleszórom a zöld port, és közben kimondom Albus irodáját. Egy szempillantás alatt ott termek.

Perselus már elfoglalta a Dumbledor asztala előtt álló két szék egyikét. Albus idegesen ül a helyén, a tartása feszült. Gyorsan leülök én is, és elhagyom a formaságokat mint a köszönés.

-Mi történt?-térek rá a lényegre, és felváltva pillantok az ideges férfiakra.

-A Nagyúr nemrég összehívott egy gyűlést, ahol közölte, hogy készüljünk fel arra, hogy holnap...pontosabban ma-javítja ki magát-a Roxfort már a mi kezünkben lesz.-mondja Perselus megelőzve Dumbledoret.

-Ez azt jelenti, hogy...-dadogom a döbbenettől.

-Hogy Mr. Malfoy már kitalálta, hogy hogyan tud eltávolítani engem.-fejezi be Dumbledore a mondatot.

A szám elé kapom a kezemet. Számítottam erre. Persze hogy számítottam. De nem most! Azt hittem van még időnk. Van időnk kidolgozni egy tervet, van idő...van időm még egy kicsit Albus-szal lennem. Nem veszíthetem el ilyen hamar.

-Most mi lesz?-kérdezem csendesen, a sokktól alig szóhoz jutva.

Voldemort elvesz tőlem egy újabb embert akit szerettem. Akire számíthattam. Aki tudta ki vagyok. Aki tartotta bennem a lelket, és győzködött, hogy nem vagyok más. Nem vagyok olyan mint...mint...Nem készültem még fel erre.

-Harryt ma elviszem egy helyre.-mondja Albus.

-Egy újabb horcrux?-kérdezem felhorkanva. Komolyan az utolsó óráiban is erre figyel? Nem lenne jobb dolga?

-Muszáj mostmár tudomást szereznie róla Sofia.-mondja Perselus nyugodt hangon. Más esetben ez lecsillapítana, de most egyszerre vagyok ideges, dühös, és szomorú. Az pedig nálam nem jó egyveleg.

-Persze!-csattanok fel!-Nincs jobb dolgod ugye?-nézek Dumbledore-ra.

-Sofia ezt te érted meg a legjobban.-mondja, és mélyen a szemembe néz.

Szeretnék ellenkezni. Szeretnék kiabálni vele, hogy hát nem látja mennyire fontos nekem? Hogy itt hagy egyedül? De nem teszem, mert tudom, hogy igaza van. Harry-nek muszáj tudnia a horcruxok létezéséről, és ezzel együtt folytatni azt amit Albus elkezdett. Harry ezzel csak segítené a munkámat.

-Fogalmam sincs mit mondhatnék.-rázom meg a fejem, és hátra dőlök a székben. Mereven az asztalt figyelem. Egyikük szemébe sem tudok nézni. Először is mit mondhatnék egy halála szélén álló öregembernek? Másodszor pedig nem hagyhatom, hogy megtörtnek lássanak. Ha már az elején szétesek hogy csináljam végig?

-Amint vége a mai napnak el kell hagynod az iskolát. Tenned kell a dolgodat.-mondja Dumbledore erőteljesen. Nem kérés, hanem parancs, de kihallom a hangjából a fájdalmat. El sem tudom hinni mit érezhet.

-Nem mehet el! A Nagyúr már így is figyeli!-ellenkezik Perselus. Felpillantok rá. Képes lenne Albus-szal ebben a szent pillanatban összeveszni miattam.

-Hagyd.-teszem a karjára a kezét.

Egy kicsit megnyugszik, de a szemével még mindig ölni tudna. Tudom hogy nem akarja, hogy elmenjek nehogy valami bajom essen ráadásul önző módon nem akar elengedni. Én is önző vagyok, és szívem szerint itt maradnék mellette, de nem tehetem. Muszáj elmennem még ha ezt nem is tudja megérteni.

-Nem felejtettem el Albus.-mondom csendesen. Mindketten felhagynak egymás nézésével, és felém fordulnak. Kezemmel megszorítom Perselus karját, hogy tudja legyen bármi én mellette leszek.-Megteszem amit tudok.-biztosítom.

Perselus élesen beszívja a levegőt, de nem mond semmit. A hallgatása jobban fáj mintha kiabálna velem.

-Helyes. Perselus tudod mit kell ma tenned ugye?-pillant a férfira. Ő bólint.

-Egyszerű.-mondja keserű hangon.-Megöllek, mindenki utálni fog a kelleténél jobban.

-Tudom fiam, de ezt kell tenned.-mondja békítően Albus.

-Semmi sem muszáj.-válaszolja Perselus. Felsóhajtok.

-Készüljetek arra, hogy hosszú napotok lesz.-mondja majd feláll.

Követjük a példáját, és elindulunk a kandalló felé. Félúton megtorpanok, és hátrafordulok. Már nem leplez semmit. A tekintete megtört, és remekül látszatja a belül lévő fáradt öregembert. Sokat adott ennek a világnak, és el sem tudja képzelni, hogy ma meghal. Annyira szeretnék mellette lenni! Nem lehet most is egyedül! Senkinek sem szabad keresztül menni azon amin ő fog.

Így hát elindulok felé, mire ő felemeli a tekintetét. A szemem elhomályosul, és hagyom, hogy egy-egyetlen egy-könnycsepp lecsorduljon az arcomon. Kitárom a karomat és átölelem azt az embert aki rengeteget törődött velem. Hirtelen megdermed, majd visszaölel.

Emlékszem mikor először találkoztunk. A minisztériumi szobám ágyán ültem. Sírtam, és nem álltam szóba vele. Majd elkezdett mesélni. Megmutatta, hogy a varázslat nem csak rossz dolgokra képes. Életet teremtett a szemem előtt. A szoba egyik sarkából a másikba került egy szempillantás alatt. Használhattam a pálcáját amiről nem is tudtam, hogy a világ legerősebbje amit éppen a kezemben tartok. Lassan visszaépítette a leomlott világomat. Mellettem volt, kitartóan tanított. Elhozott az iskolába, kviddicsezhettem. Bejártuk a kastélyt. Kivitt a muglik közé, és elmondta hogy jó emberek. Hozott nekem édességeket, és rengeteg könyvet. A nagyapámként tekintettem rá, még ha néha fel kellett emelnie a hangját hogy az edzésen rá figyeljek. Megkérdezte mi járt a fejemben. Gyerekként bánt velem, de közben felnőttként is. Neki köszönhetem, hogy most az vagyok aki, és ezt soha sem fogom tudni meghálálni neki.

-Köszönök mindent Albus bácsi.-mondom neki a régi nevét használva.

-Bármikor kisbogár.-mondja csendesen. A becenévre elmosolyodom.

Aztán elhúzódom, és gyors léptekkel a kandallóhoz megyek. Ha még egyszer rá kell néznem megtört arcára akkor össze fogok omlani. Perselus átkarolja a vállamat, és együtt lépünk be a kandallóba a lakosztályom felé tartva.