Most azt mondanám, hogy ugyan olyan unalmasan öltözködik mint mindig, de most valahogy nem így látom. Miután elfogadtam a tényt, hogy kedvelem ezt a nőt, már más szemmel tekintek rá.

A pulóver, a rendetlen haj, és a szemüveg mostmár a védjegye lett a szememben. Be nem vallanám, de tetszik ha kiengedve hordja hosszú, hullámos, barna haját. Magamban elraktározom a mosolyit, és a csilingelő nevetését, a nehezebb időkre. Bárhogy is öltözik fel, talárba, estélyibe, vagy kényelmes ruhába, mindenhogy elbűvölően néz ki. Azon kapom magam, hogy nem akarom hogy más férfi megnézze magának. Gyűlöltem a gondolatot, hogy távol van tőlem, és nem tudom mi történt vele. Rengeteget gondolkodtam, és azt akarom, hogy többet ne kelljen szenvednie. Bárcsak valahogy megszabadíthatnám gyermekkora rémes emlékeitől. Ő egy tiszta, jó lelkű nő aki oly' sok embernek segített beleértve engem is. Nem érdemelte azt a múltat amit kapott. Bármit megtennék azért, hogy biztonságban tudjam. Ehhez pedig az kell, hogy eltaszítsam magamtól még ha a szívem tiltakozik is ellene. Távolról vigyázok majd a biztonságára.

Csendben telepszem le az egyik fotelbe. Valószínűleg éppen ebben ült, mielőtt felriasztottam az éjszaka közepén, mert a huzat gyűrött, és a karfán egy fejjel lefelé fordított könyv hever. Büszkeség és Balítélet. A szám sarka mosolyra rándul. Tudtam, hogy ő romantikus lelkű, és maradi. Gondoltam, hogy szereti a klasszikusokat.

Követem a tekintetemmel, ahogy leül velem szemben a kanapéra. Deja vu érzésem van. Rátámaszkodik a karfára, a lábait maga alá húzza, és ahelyett, hogy rám nézne a kettőnk között heverő szőnyeget kémleli. Arca nem árul el semmit, ellenben a testtartásával. Merev, és távolságtartó. Feszült. Tán' csak nem arra vár mikor kezdek el kiabálni? Ennyire elijesztettem volna?

-Nos...-köszörülöm meg a torkomat. Összerezzen, gondolom most szakítottam ki a gondolataiból. Felemeli a fejét, és rám kapja a tekintetét. A szeme még mindig olyan mint a tenger . Gyönyörű kék.

-Nos.-ismétli meg halkan. Keresztbe teszem a lábamat, és ültömben előredőlök.

-Fogadd őszinte bocsánatkérésemet a bálon történtek miatt.-fogok hozzá, és egyből belecsapok a közepébe. Nem akarom húzni az időt, bár jó lenne még egy darabig nézni Sofiat. Nem tudom mi lesz az este vége, ezért minden rezzenését az emlékezetembe akarom vésni.

-Én is bocsánatot akarok kérni.-mondja csendesen. A tekintetét legnagyobb bánatomra újra elfordítja.-Nem volt szép felemlegetnem...-nem folytatja, de tudom mit akar mondani.

-Miattam történt, és bár nem folt fer, de megérdemeltem. Mond meg tudsz nekem bocsátani?-kérdezem reménykedve. Szükségem van rá. A támogatására, a gyengéd pillantására, a bölcs szavaira, az idegesítő humorára. Nem veszíthetem el.

-Ha te is nekem.-mondja. Bólintok mire egészen halványan elmosolyodik. Végre mosolyog.

-Mit akart Albus? Milyen feladatról beszélt?-kérdezek rá az egész nap nyugtalanító kérdésre. Mi az amit ők tudnak, de én nem?

-Azt nem mondhatom el. A lelkemre kötötte, hogy csakis akkor szólhatok róla annak akinek a segítségét fogom benne kérni ha ő már nem lesz.-mondja, és a hangja megbicsaklik.

-Tudok valamiben segíteni?-kérdezem türelmesen, és igyekszem nem kiborulni azon, hogy Albus miatt Sofia-nak már megint fájdalmat kell átélnie.

-Nem, de értékelem az erőfeszítésed.-mondja, és megint elmosolyodik.

-Sofia.-szólítom meg percek múlva. Felkapja a fejét, és csodálkozva mered rám. Hangosan sosem hívtam még a keresztnevén. Megmosolyogtat a döbbenete.-Attól tartok nem folytathatjuk ezt...-intek körbe a kezemmel.-...ezt a bármi is van köztünk dolgot.-mondom, és a szavak égeti, a torkomat. Alig hogy visszakaptam máris el kell veszítenem. Csakis így védhetem meg.

-Miről beszélsz?-kérdezi összeráncolt szemöldökkel.

-Nem lehetünk barátok, mert mindkettőnknek vannak titkai.-tudom ez gyenge volt.-Meg van a saját utunk és úgy érzem, hogy az nem keresztezi egymást. Élveztem az együtt töltött időt, de arra kérlek, hogy ne keress. Ne is állj szóba velem. Számomra nem jelentesz semmit szimpla feladatnál.-mondom rezzenéstelen arccal. Látom ahogy megdöbben. Látom a szemében a mérhetetlen fájdalmat.

-Miért? Miért mondod ezt?-kérdezi megbicsakló hangon. Ez azt jelenti, hogy van arra esély hogy ő is úgy néz rám mint én rá?

-Mert ez az igazság. A Nagyúr megkért, hogy tartsalak szemmel. Én pedig tettem a feladatomat.-mondom monoton hangon, és gúnyos arcot vágok hozzá. Idefele jövet végig ezt a beszédet gyakoroltam. Legszívesebben elfordítanám a tekintetemet, hogy ne lássam a fájdalmat az arcán.-Mostmár viszont haszontalan vagy.-teszem hozzá keményen.

-Igaz volt valami abból amit elmondtál?-kérdezi rám sem nézve.

-Egy szó sem.-csak minden egyes betű, teszem hozzá magamban.

-Takarodj.-mondja halkan. Először azt hiszem, hogy rosszul hallom, ezért nem mozdulok. Nem állt szándékomban ennyire megbántani. Nem hittem volna, hogy érez irántam valamit. Tudom hogy érez különben nem reagálna így.-Azt mondtam takarodj a szobámból!-kiállt rám felkapva a fejét. A szeme csillog a visszatartott könnyektől, az arca pedig dühöt sugall. Szó nélkül felállok, lesöpröm a könyvet a karfáról, és kilépek az ajtón.

A hátamat az ajtónak vetem, és beletúrok a hajamba. Hallom ahogy bent eltörik valami, majd ahogy Sofia fájdalmasan felkiált. Megesküdtem magamnak, hogy nem hagyom hogy bárki is bántsa. Most viszont én bántottam, és lehet sosem bocsát már meg nekem. Merlinre vajon helyre tudom ezt egyszer hozni? Vajon újra láthatom azt ahogy rám mosolyog? Vajon újra hallom önfeledten nevetni? Egyszer tarthatom majd a karjaimban ezt a rendkívüli nőt?

Nem bírom tovább hallgatni a zokogását. A szívem szakad meg, ezért visszamegyek a szobámba. Minden egyes lépés szellemi fájdalmat okoz. Vissza akarok rohanni, a karjaim közé zárni, és elmondani neki, hogy mellette leszek. Mindig mellette leszek. Ehelyett lemegyek a pincébe vezető lépcsőn, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem csinál semmi butaságot.

———————

Négy nap. Négy nap telt el az este óta mikor összetörtem annak a nőnek a szivét akit szeretek. Mert kétségtelenül beleszerettem. Hiába tagadnám, hiába foghatnám Lily-re, hogy én miatta nem szeretek senkit. Nincs mentség. Nincs magyarázat. Csupán saját magamat kell meggyőznöm arról, hogy hagyjak fel a bebeszélésekkel. Lássam már végre az alagút végén a fényt. Eddig mindig mások érdekeit néztem. Most az egyszer lehetnék egy kicsit önző is. Ha már kevésbé lesz ennyire kiélezett a helyzet megragadom a lehetőséget, és akár térden állva is, de bocsánatot fogok kérni Sofia-tól.

Sofia kedvetlen volt, és ez a szívembe markolt. Az eltelt négy nap alatt sosem láttam igazán mosolyogni, csak egy-egy halovány valamit. Nem volt vidám, és energikus. Nem töltött társaságban a kelleténél több időt. Vagy a lakosztályában, vagy a könyvtárban volt. Néha leállt beszélgetni valakivel, de annyira egykedvűnek tűnt. Fájt így látni, fájt a tudat, hogy miattam fordult ki önmagából. Szemmel tartom amikor csak tudom. Szeretném ha újra az a pozitív kisugárzású, életvidám nő lenne mint máskor.

Látszik rajta, hogy rosszul, vagy egyáltalán nem alszik. Nem tudom, hogy ez miattam van e részben, vagy Albus miatt is aki valamivel igen csak felzaklatta. Én sem alszok mióta otthagytam a szobában. Álmaimban a keserves sírása kísért. Én okoztam a fájdalmát, mikor megesküdtem, hogy soha többet nem hagyom hogy bántsák. Se én se más. Lehetetlen eset vagyok. Kivétel nélkül, akaratomon kívül bántom a körülöttem lévőket.

—————

Ugyan úgy kászálódtam ki ma is az ágyból, mint öt napja folyamatosan. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Ma van a minisztériumi látogatás. Pontban nyolcra kell megjelennünk az aurorok kiképző terme előtt. Remélem ez egy kicsit felvidítja Sofiát.

A többi diák első órái elmaradnak, így csak Potter-ékcsoportja van az ebédlőben Albus-szal, Sofia-val, és velem. Mi csendesen eszegetjük a reggelinket, míg a diákok hangosan, izgatottan beszélgetnek. Az egész napot erre szánjuk, nem sietünk majd vissza. Hála Merlinnek! Nem láttam még Sofia-t más környezetben. Ahova megyünk az az élete, ezért hát kíváncsi vagyok hogy fog viselkedni.

Most az egész reggelijét megette, és valamivel nagyobb mosollyal nézett szét a bezsongott diákokon. Tudom, hogy kiszúrta ahogy figyelem, de úgy tűnik ma az a terve, hogy levegőnek nézzen.

-Mikor indultok?-kérdezi Albus.

-Amint az óra ötvenet mutat.-vágja rá Sofia kettő korty kávé között.

-Helyes. El ne késsetek. Nem vetne rád jó fényt.-kacsint a nőre Albus.Sofia halkan, de őszintén felnevet. Per pillanat utálom ezt a vénembert, hogy míg ő megnevetteti addig én megsiratom ezt a nőt.

-Láttak már a padlón fekve, véresen, szenvedve, és sírva is. Hidd el a késés már eltörpül ezek mellett.-mondja jókedvűen.

Amint az óra mutatója hét óra ötvenhez ér, Sofia feláll a székéből, összecsapja a kezéz, és erre minden diák elnémul.

-Kérek minden tanulót, hogy kettes sorba jelenjenek meg a tanári szoba előtt.-mondja, mire a gyerekek szinte fel is pattannak a székükből. Csak megforgatom a szememet.-Mivel...-emeli fel a hangját, hogy túlharsogja a vidám beszélgetést, ami azonnal el is hal.-Mivel ez egy fontos hely, és fontos emberek fognak minket körülvenni, ezért felhívom arra a figyelmeteket, hogy aki engedetlen az számítson arra, hogy azonnal visszatér a kastélyba, és egy hónapos büntető munkában részesül.-mondja komor arccal.-Emellett csakis akkor csinálhattok bármit ha engedélyt adok rá. Persze ti is kaptok oktatást, de előtte megnézünk pár aurori kiképzőórát. Akinek nincsen kedve jönni az most szóljon.-senki nem felel.-Remek. Akkor az ajtó előtt találkozunk pontban egy perc múlva.

Mindenki sebtében szétszéled. Én egyből a tanárihoz megyek. Sofia is arra tart. Nem zavar el, de nem is vesz emberszámba ami fáj, de meg tudom érteni.

-Én várom őket a minisztériumban, te küldöd át őket kettesével.-csupán ennyit mond, és már be is lép a lángok közé.-Minisztérium, aurori főosztály!

Egy perccel később kivágom az ajtót. A diákok azon nyomban elcsendesednek. Megvető arccal végignézek rajtuk. A tekintetem tovább időzik Potter-en, és kettő talpnyalóján.

-Kettesével fognak eljutni hopphálózaton a minisztériumba. Az egyikük érthetően mondja majd, hogy Minisztérium, aurori főosztály! Jó helyre érkeztek meg, ha megtalálják a professzorasszonyt.-mondom unott hangon, és belököm a tanáriba az első kettő kölyköt.

Öt perc alatt lezavartam az egészet. Hatalmasat sóhajtva én is belépek a kandallóba, és kimondom a címet.

Azonnal egy hatalmas terembe érkezem. A belmagasság hatalmas, a terem hosszú, és széles. Vannak benne bábuk, szivacs, és különféle mugli edző dolog. Ideiglenesen felállítottak egy ,,nézőteret" is. A diákok már le is ültek, én pedig a nyikorgó parkettán elindulok Sofia mellé.

-Mind megvannak?-kérdezem a nőt. Semleges arccal felém fordul.

-Igen.-mondja, és ennyivel be is fejezi a beszélgetést.

Az egyetlen ajtó a teremben kivágódik, és belép rajta négy, nálam pár évvel fiatalabb férfi. Az egyik szőke, a másik kettő barna hajú, de közülük az egyiknek van szakálla is. A harmadiknak pedig sötétkék a frizurája. Ízléstelen.

-Merre vagy drága Szerencsétlen Sofia?!-kiállt fel a szőke hajú férfi, és azonnal elindul felénk miután kiszúrja a nőt mellettem.

Azonnal elfog a féltékenység miután a négy férfi megindul. Nagy meglepetésemre Sofia is elindul feléjük. A diákok nevetve figyelik a jelenetet. Én már kevésbé örülök a társaságnak.

-Adam! Annyira nem hiányoztál!-öleli meg a férfit. Sofia összeborzolja szőke haját.

-A kedvességed nem változott.-mormogja a szőke, Adam.

-És mi?-méltatlankodik a szakállas barna.

-Noel! Hát te sem hiányoztál.-kiállt fel nevetve Sofi majd megöleli őt is. Elhúzom a számat. Nekem kellene átölelnem azt a nőt, nem nekik.

-Öt hónapja nem láttál te nő! Hogy mondhatsz ilyet?-kérdezi a barna hajú.

-Mark! Istenem de szeretlek!-mondja nevetve Sofia. A felkiáltása után megrökönyödöm, és még szerencse, hogy a diákok rajtuk nevetnek. Ténylegesen a legjobb tanár, és ember, de miért érzem ezt úgy, hogy ezt nekem is mondhatta volna?

-Na kedves Padlólány várod már, hogy elverjelek?-kérdezi a kék hajú.

-Ryan, kit kellett legutoljára felkaparni a padlóról?-vágja csípőre a kezét Sofia. A másik három férfi, és a diákok hangosan felnevetnek.

-Nagyon vicces.-forgatja meg a szemét az említett. Majd megöleli a nőt.

-Tanárnő miért Padlólánynak hívják?-kiabálja oda az egyik diák. Felhorkanok. Elegem van már ő tökéletességükből. Békén hagyhatnák már Sofiát.

-Azért, mert annyiszor kellett felkaparnia a dokinak a padlóról.-vágja rá Adam.

-Ahogy titeket is, mikor csúnyán elvertelek.-teszi hozzá Sofia. A diákok hangosan nevetnek.

-Na ne legyél modortalan, mutass be minket.-mondja Ryan. Sofia beleüt a karjába.

-Szóval.-míg nem csitul a nevetés felém vezeti a férfiakat. Már csak ez hiányzik.-Ő itt Perselus Piton. A Roxfort bájitaltan tanára.-zárja le ennyivel. Összeszorított fogakkal biccentek egyez, majd elindulok a diákokhoz akik azonnal elcsendesednek a látványomra. Potter, és Weasley szeme csillog a terem látványától. Tipikus idióták.

-Rendben, verjük el a mi bajnokunkat.-lép be valaki a terembe. Rekedt hangjáról egyből felismerem. Mordon sosem volt a szívem csücske. Elismerem a munkáját, de nem vagyunk puszipajtások.

-Rémszem! Annyira hiányoztál!-indul el Sofia tárt karokkal Mordon felé. Komolyan mindenkivel jóban van ez a nő? Hogy lehet ennyire életvidám mikor találkozik rég nem látott emberekkel?

-Ha megpróbálod, hidd el megtudod milyen félszeműként élni!-dörren rá. Nevetve leereszti a karját.