Megtorpanok miután bezáródott mögöttem a hatalmas vas ajtó. Kell egy perc mire a szemem megszokja a félhomályba borult kastélyt. A lakásom modern és fehér volt. Szinte esze is világítottak a falak. Itt csakis a fáklyák nyújtanak fényforrást.

Január másodika van. Holnap már meg is kezdjük a tanítást, ezért gondoltam ideje lenne visszajönni. Majdnem azt mondtam hogy haza. Ideje lenne haza jönni. Nos...A Roxfort tényleg olyan mintha az ember otthona lenne. Megnyugtató, és biztonságot nyújtó ha eltekintünk a nagyvilágtól.

Ez egy olyan hely ahol az ember megtalálhatja a másik felét, kap csomó barátot akikre élete hátralévő felében számíthat majd. Egyszer mindenki visszajön ide. Megáll az ember egy folyosón, és elmosolyodik. Eszedbe jut, hogy ezen a folyosón ismerted meg a feleségedet, vagy abban a teremben találkozták először a legjobb barátnőddel. Netán ez a tanár volt a kedvencem. A Roxfort sokminden. Titkok tárháza, közösség, történelmi emlékhely. De én úgy vélem be lehet sorolni az otthon csoportjába is.

Kényelmesen kipakolok, leseprem a hamus szőnyeget, melyet én okoztam az érkezésemmel. Átöltözöm egy fekete cicanadrágba, és egy szürke hosszabb derekú kapucnis pulcsiba. A hajamat rendetlen kontyba fogom a fejem búbján, és felteszem a szemüvegemet. Felveszem egy bundás zoknit, és szó szerint ledobom magam az ágyra. Csak nézem a kő plafont, és eszembe jut, hogy milyen lenne az életem ha ide járhattam volna.

Rengeteget könyörögtem, had tanuljak itt. Persze Dumbledore és Minerva elhoztak ide többször is ahogy Kingsley és a miniszter is. De az nem ugyan olyan. Jó lett folna egy saját ágy bármelyik házban. Szerezhettem volna igazi barátokat. Részt vehettem volna érdekes órákon, tilosban mászkálhattam volna kint vagy csak egyszerűen felfedeztem volna titkos helyeket. De én nem lehettem tagja ennek a helynek, mert a sors úgy hozta, hogy én valami fontosabbnak szenteljem az életemet. Valaminek amibe nem fér bele a Roxfort.

Panaszkodhatnék mert lenne rá okom, de nem teszem. Az amit az élet rám bízott egyszerre átok, és megtiszteltetés. Néha belegondolok milyen lenne ha nem az lennék aki vagyok, de nincs mit tenni. Ilyen elcseszett vagyok. Az anyám meghalt, az apám is. A minisztérium megtartott mint egy kutyakölyköt akit az utcán találtak.

Önsajnáltatásomat kopogás szakítja meg. Feltápászkodok, és az ajtóhoz megyek. Tartok attól, hogy Perselus áll kint. Belefáradtam a marakodásba. Igen megírtam neki azt a nyamvadt levelet, de bár ne tettem volna! Biztosan kinevet magában, és alig várja, hogy egyrészt leordítsa a fejemet másrészt pedig gúnyt űzzön belőlem.

-Sofia kedves itt vagy?-hallom meg Dumbledore fáradt, öreges hangját. Megkönnyebbülten sóhajtok, majd előveszem a pálcámat, és kinyitom az ajtót.

-Itt persze hol máshol lennék?-kérdezem mosolyogva mikor megpillantom vidám arcát.-Gyere be.-tessékelem beljebb. Hiába tanított, én már azóta is tegezem. Mit ne mondjak komisz egy kölyök voltam.

-Tán' valaki mást vártál?-kérdezi szórakozottan.

-Ki? Én?-nézek körbe, majd mutatok magamra.-Én akinek abszolút nincsen társasági élete? Ne viccelj!-legyintek, majd leülök a kanapéra. Dumbledore nevetve helyet foglal az egyik fotelban.

-Ne mondj ilyet. Sokan kedvelnek.-teszi hozzá.

-Szép mentés, de el kell hogy szomorítsalak szó szerint a létezésemről sem tudnak.-fogom suttogóra a hangomat. Megint csak felnevet és én örülök, hogy egy percre legalább feledtettem vele az átok miatt érzett fájdalmat.-Hogy van a kezed?

Megforgatja a jobb kezét, és elhúzza a száját.

-Rosszabbat is túléltem.-intézi el ennyivel.

-Miért is kerestél?-terelem el a szót.

-Tudsz a horcruxokról ugye?-kérdezi mire bólintok.-Szerintem te is rájöttél már, nem tévedek ugye?-kérdezi.

Pontosan tudom mire gondol. Mióta közölte velem, hogy léteznek Voldemort-nak horcruxai azóta ezen jár az agyam. Tudom, hogy egyre gondolunk, mert látom a pillantásán. Látom benne a sajnálatot.

-Tehát igazam van.-állapítom meg keserűen.

-Attól tartok igen. És annak a lélekdarabnak is el kell pusztulnia, hogy újra halandó legyen ezt ugye tudod?-kérdezi komolyan. Bólintok, mert nem futja többre.

Hiába tudtam már magamban a választ, hiába törődtem bele, egyszerűen képtelen vagyok elhinni így, hangosan kimondva.

-Nincs más módja?-kérdezem egy halvány reménnyel a hangomban.

-Sajnos nincsen ezt te is tudod.-rázza meg lemondóan a fejét.

-És mit kell tennem? Hogyan tűntethetném el azt a lélekdarabot?-kérdezem elszorult torokkal.

-Keresned kell valakit akiben bízhatsz. Aki teljesíti azt amit kell, és nem lép vissza. Ez nagyon fontos. Tudom, hogy nehéz feladat lesz, de meg kell tenned. Csakis így lehet legyőzni.-mondja tagoltan, hogy minden egyes szót megértsek.

-Tehát kell egy embert keresnem akiben maximálisan megbízok.-bólint.-Még valami?-kérdezem elgyötörten.

-Meg kell találnod egy varázsigét ami lehetővé teszi az elpusztítását. Ezt csakis egy erős varázsló végezheti el.-teszi hozzá.

-És mégis hol keressem? És mikor?-kérdezem egyre idegesebben.

-Nos...Mint tudod Harry-nek a halálom után meg kell keresnie a többi horcruxot amiben a barátai minden bizonnyal segíteni fognak.-előre dől, megtámaszkodik a térdein, és összefűzi hosszú, csontos ujjait.-Neked is itt kell hagynod a kastélyt.-a szemeim elkerekednek, de mielőtt belevághatnék folytatja.-Ha minden jól fog menni Perselus lesz az igazgató. Vele tudsz majd találkozni bármikor. De muszáj a végső csata előtt megtalálnod azt a varázsigét. El van rejtve valahol Európában. Hagyok egy könyvet az asztalomon miután elmegyek. Csakis te nyúlhatsz majd hozzá. Ott biztosan találsz valami nyomot erre a rendkívüli elpusztítási módra.

-Ez nekem nem fog menni.-jelentem ki pár hosszú perc múlva. Olyan feladatot akar rám bízni melyet nem fogok tudni teljesíteni. Ráadásul egyedül.

-Dehogynem gyermekem.-mondja gyengéden. Dumbledore a kezdetektől fogva mellettem volt, most meg azt kéri, hogy a halála után tűnjek el, és keressek meg egy bonyolult varázsigét. Hagyjak itt mindent, és csakis azzal foglalkozzak.-Azért bíztalak meg ezzel téged, mert okos és céltudatos vagy. Tudom, hogy a győzelemért mindent képes leszel megtenni.

-Nem tudok erre gondolni.-előrehajolok, és a tenyerembe temetem az arcomat.-Képtelen leszek rá.-rázom meg a fejemet.

-Bízok benned. Te vagy az utolsó reményünk Sofia. És ezzel te is lezárhatod magadban az összes elvarratlan szálat.-mondja csendesen.

-Hadd gondolkozzak. Tudom, hogy úgy is igent mondok, mert nem akarlak cserben hagyni. Mégis kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozzam.-szólalok meg elcsukló hangon.

-Akkor magadra is hagylak. Jó éjt Sofia!-mondja.

Nem vezetem ki, nem állok fel.

Ki tudja hogy meddig ültem ott. Talán elteltek már órák is. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Egy idő után valószínűleg elaludhattam mert ugyan abban a ruhában, a kanapén ébredtem fel.

Nyúzottan lépek be a Nagyterembe. Semmi kedvem a mai naphoz. Vagyis nem csak a maihoz hanem az előttem állókhoz sem. Ma újra megkezdjük a tanítást ráadásul Perselust is látnom kell. Reggel úgy határoztam, hogy igyekszem elkerülni, de ez már reggel kudarcba fulladt, mert ott ült az üres helyem mellett, és pontosan az ajtót figyelte. Keresett valakit. Engem keresett, és most, hogy megtalált egyenesen a szemembe néz. Másodpercekig bírom csak, utána elkapom róla a tekintetemet. Most nem tudok rá gondolni. Nem megy, pedig szeretném ha tudnánk beszélni. De képtelen vagyok most vele foglalkozni. Fontosabb dolgom is van.

Így hát mosolyt erőltetek az arcomra, és köszönök az engem üdvözlő bezsongott gyerekeknek. Én vagyok az a tanár akit még a mardekárosok is kedvelnek. Furcsa mi? Annyi a titkom, hogy velük is ugyan úgy bánok mint a többi ház tanulójával, éppen csak egy kicsit nagyobb figyelmet fordítok rájuk. Szó sincsen kivételezésről. Az nem az én terepem ezért is volt, hogy rossz jegyet kellett adnom Harry és Ron egyik házifeladatára, és Hermione is egy jeggyel rosszabbat kapott, mert róla másolták a felét. Engedékeny vagyok, de ezt szigorúan veszem.

Köszönök a kollégáimnak, majd leülök a helyemre. Perselus-hoz is szólt a ,,Jó reggelt!" mondatom. Töltök egy csésze kávét. Ennyit szánok reggeli gyanánt. Nincsen étvágyam, és kedvem sem, ezért fordulok el Perselus-tól. Az asztallapot kémlelem mintha lenne rajta valami érdekes dolog.

Borzalmas arra gondolnom, hogy mennyire várom mikor a kezembe foghatom azt a könyvet és neki kezdhetek a keresésnek. Ha ez megtörténik, akkor az azt jelenti hogy Dumbledore sajnos már nem fog tudni segíteni nekem. Bele sem tudok gondolni abba, hogy milyen lesz nélküle ez a világ.

Emlékszem még mikor először felkeresett a minisztériumi szobámban. Meg voltam illetődve, hiába éltem már át ötévesen mindent. Tudtam ki vagyok, tudtam a varázsvilágról. Mégis Dumbledore mutatott valami ujjat. Megtanított használni a bennem rejlő mágiát. Az eszembe vésze, hogy nem minden ember rossz. Hogy vannak a világon olyanok akiken még segíteni lehet. Mindig meg kell próbálni segíteni már akkor is ha a helyzet reménytelennek tűnik. Nem szabad feladni a küzdelmet, és mindig is tudnod kell, hogy ki is vagy valójában. Meg kell találnunk a saját utunkat, és ügyelnünk kell arra, hogy ne tévedjünk el a kanyargós ösvények sokaságában. Sose feledd el ki vagy, és honnan jössz. Ez a legfontosabb.

-Sofia?-szólít meg valaki. Megrázom a fejemet, és teljes testemmel balra fordulok.

-Reggelt' Albus.-mondom mosolyogva. De az igazgatót nem tudom átverni. Csak szomorúan elmosolyodik.

-Nem aludtál jól az este ugye?-kérdezi elhajolva Minerva mellett. Minerva tapintatosan befejezi a reggelijét, és egy biccentés kíséretében feláll. Szerintem tudja mi folyik itt, és inkább kimaradna a kellemetlen beszélgetésből. Így már nem kell hajolgatni, hanem kellemesen el tudunk csevegni amihez semmi kedvem nincsen.

-Szerintem összesen kettő órát aludtam miután valaki tett arról, hogy borzalmasan érezzem magam.-mondom nyersen.

-Sajnálom ha felzaklattalak.-mondja bűnbánón.

-Nem kicsit.-motyogom. Aztán sóhajtok egyet megbocsátásom jeléül.

-Hogy döntöttél?-kérdezi várakozó tekintettel. Mintha nem tudná, hogy neki senki nem mondhat nemet.

-Mivel nincsen más választásom, ezért elvállalom. A fenébe is hogy ne vállalnám el!-csattanok fel, de szerencsére egy diák sem hallotta. Mindenkit lefoglalnak a téli szüneti mesélések.

-Nyugodj meg.-kéri, enyheparancsoló hangon.

-Könnyen beszélsz!-mormogom.-Nem te fogod bejárni egész Európát egy idióta könyv miatt.

-Amivel megbíztalak az fontos.-vágja rá egyből. Nagyon kedvelem Albust, de félelmetesen jól ért a lelkiismeret furdalás kialakításához. Ezt pedig gyűlölöm.

-Azt én is tudom. Ahogy azt is, hogy ezzel mit kockáztatunk. Mert hiába egyedül teszem meg, kell még valaki, és ha nem sikerül az nem csak a mi hanem a te lelkeden is száradni fog.-mondom, visszavágva neki a saját fegyverével.

-Kérlek Sofia.-mondja gyengédebb hangon.

Nem tudok neki nemet mondani. Nem tudok vele ellenkezni. Nem tudok hosszan a szemébe nézni. Egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ez a hatalmas varázsló, ez a bölcs öreg ember haldoklik a szemem előtt. Képtelenség elképzelni az életet nélküle. Annyi mindent tett mindenkiért. Nem ezt a halált érdemli.

-Rendben. Nem ellenkezem, csendben elfogadom. Legalább hasznos leszek.-rántom meg a vállamat, és halvány mosolyra húzom a számat.

-Hasznos vagy mindig Sofia efelől ne legyen kétséged.-mondja kedvesen.

Egészen este lesz mire végzek minden teendőmmel. Vagy a kastélyt róttam, vagy az íróasztalomnál ültem. Sok elmaradásom volt. A könyvtárban utánanéztem egyes dolgoknak. Jobb előre felkészülni, ezért mindent ami a mágia kezdetéhez lehet kapcsolni-helyszín, ember-azokat elkezdem összegyűjteni. Albus mesélt már erről a bűbájról, de egyikünk sem tud róla semmit azon kívül, hogy akkor keletkezett amikor a mágia. Tehát ősi, és nagyon régi. Rengeteg munkám lesz vele mire megtalálom. Albus is kereste már és minden amit megtudott abban a könyvben van.

Tehát...A keresés mellett elmaradt dolgozatokat javítottam, összeszedtem a jegyzeteimet a következő óra anyagára. Elmentem a szükség szobájába edzeni egy kicsit. A reflexeim jók, de van még mit javítani rajtuk. Tehát mindenfelé voltam, hogy elkerüljem Perselust. Ez sikerült is egészen eddig a percig. Ugyanis valaki kopog az ajtómon. Bizton állíthatom, hogy ez nem Dumbledore hanem Perselus. Valahogy érzem.

Hiába nincsen kedvem egy újabb veszekedéshez, mégis felállok a szőnyegről, fejjel lefelé lerakom a könyvem az asztalra, és az ajtóhoz megyek. A kopogtató türelmes, és nem hallom a lépteit. Ezek szerint még mindig kint áll, és nem szándékozik elmenni. Nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót.

Perselus éjfekete szemét látom meg először. Az arca nem árul el semmit. Óvatosan odébb húzódom ezzel jelezve neki, hogy jöjjön be. Biccent egyet, majd belép, én pedig követem a csöppnyi nappalimba.