Korán reggel volt még, mikor a kandallóban zölden csaptak fel a lángok. Arra vártam, hogy A,bus lép ki belőle. Nagy meglepetésemre viszont egy tekercs landolt a kandalló előtti szőnyegen. Felvont szemöldökkel tápászkodom fel az íróasztalomtól. A tekercset felveszem, és lerázom, mert enyhén hamus lett. Talán a Nagyúr bíz rám valami feladatot? Lehetséges.

Visszaültem a székembe, és nem is vártam sokat már ki is bontottam volna, mikor egy apró problémába ütköztem. A tekercs le van zárva. Bárki is küldte, nem akarja hogy más könnyű szerrel elolvassa a tartalmát. Sóhajtva előhúzom a pálcámat, és minden ismert felfedő varázslatot kipróbálok rajta. Bárkitől is jött nagyon alapos munkát végzett, mert csak percek elteltével sikerül feloldanom a rajta lévő bűbájt.

Kisimítom a tekercset, és látom hogy az információ egy teljes oldalt elfoglal. Mielőtt hozzáfognék elolvasom az alján lévő nevet. Csak egy monogram van rajta: S. A. Azonnal felismerem kié. Egy részem örül, hogy hallok felőle, másik részem viszont megátkozná mert egy levelet küldött amiben valószínűleg elhord mindennek.

Ezért hát odébb is dobom az asztalon a pergament. Egy ideig próbálok egy harmadikos házi feladatára koncentrálni, de a penna csak lebeg a papirusz fölött. Hiába olvasom el újra és újra az első mondatot, nem ragad meg az emlékezetemben, és ez igazán kikészít. Általában mindent elsőre megjegyzek. Most viszont az agyam Anderson tekercsén jár.

Bosszúsan visszarakom a pennát a tartójába, és a levél után nyúlok. A nagy lendülettől a sarka meggyűrődik, de még így is olvasható. Nekifogok, mert tudom míg nem olvasom el nem tudok majd másra koncentrálni.

Kedves Perselus!
Tudom, hogy most a sírig átkoznál ezért sem kísérelek meg beszélni veled. Ha nem téped össze ezt a szokatlan levelet, akkor köszönöm, de ha a másik történne meg, akkor tudom hogy nekünk már nincs mit megbeszélnünk.
Négy hónap alatt megkedveltelek annyira, hogy a barátomnak mondjalak. Ne félj nem fogok lelkizni neked, mert tudom hogy azt utálod. Szóval...Megesküdtem magamnak, hogy soha nem engedek senkit közel magamhoz Daniel után. És persze előtte is de azt nem sikerült betartani. Szentül hittem, hogy csakis akkor lehetek erős ha nem kezdek el kötődni valakihez. Először megrémisztett a kettőnk barátsága. Sebezhetőnek éreztem magam, ezért is kerültelek egy darabig. Azután rájöttem, hogy mennyire ostoba is voltam. Hiszen nincs is annál jobb dolog, ha van akit magad mellett tudhatsz.
Te megértetted minden gondolatomat, minden szavamat, és minden fel nem tett kérdésemet. Úgy éreztem végre valaki megért. Félre ne értsd nem azt akarom ezzel mondani hogy örülök hogy átélted mind azt ami fiatal korodban történt. Borzalmas, és tudom utálod a sajnálatod, de én sajnálom. Szívből, mert meg tudom érteni a gyermekkor mennyire megváltoztat. Nem érdemelted meg mindazt amit az élet neked dobott.
Megkedveltelek. Megkedveltem a csípős megjegyzéseidet, vagy a folyamatos kritizálásodat. Nem csak egy jó hallgatóságot találtam benned, hanem egy igazi barátot is amilyen nekem sosem volt. Bár sokban különbözünk egymástól mégis tudom, hogy valamilyen szinten jelentünk egymásnak valamit.
Ezért is kérem elnézésedet azért, mert kegyetlen, és aljas módon a veszekedésünkbe belekevertem valakit aki fontos neked. Nem azért mesélted el a történetedet, hogy ezzel majd vissza tudjak vágni neked. Csúnya dolog volt és szörnyen szégyellem magam.
Megbántottál mikor faképnél hagytál. Megalázottnak éreztem magamat, és dühös voltam magamra, mert a közelembe engedtelek. Tudnod kell, hogy amiket meséltem neked, ah érzelmek az arcomon akkor teljesen önmagamat adtam amit soha nem mutatok meg senkinek. Benned viszont bízok, ezért is tárulkoztam ki neked. Akkor mégis hibának véltem, de nem akkor hibáztam igazán nagyot. Akkor követtem el ostobaságot, mikor nem hallgattalak meg, mert túl büszke és makacs voltam. Sajnálom ezt is.
Kérlek nézd el nekem, hogy állandóan hibázok, és ha tudsz akkor bocsáss meg nekem. Emelett ha felmerült volna benned, senkinek sem árulom el a titkaidat. Sem azt, hogy te fogod majd Dumbledoret megszabadítani a szenvedésétől, sem a fiatalkorod részleteit. A titkaid nálam biztonságban vannak örökké.
Köszönöm a bizalmadat, és a barátságod. Ha többet nem tartasz az utóbbira igényt, akkor kérlek ne váljunk el ellenségek módjára. Köszönjünk el kedvesen, és ígérem nem fogsz folyton belém botlani a folyosókon.
A levelet égesd el ha elolvastad. Nem akarom, hogy bárkis is megtudja amit leírtam, nem akarok hibázni hogy tudjanak a te személyes dolgaidról amiket fent említettem.
Fogadd őszinte bocsánatkérésemet, és szerencsés új évet kívánok neked!

-S. A.
Ez a nő megátkozta saját magát? Mikor neki fogtam egyáltalán nem erre számítottam. Azt hittem majd lehord, és felemlegeti a bűneimet mint kegyelem döfések. Helyette bocsánatot kért tőlem, mikor én indítottam el a lavinát. Abban igaza van, hogy Lily az ő hibája. Teljes mértékben. Azt elfogadom, mert valahogy tudom hogy szívből jött. Nem hittem volna, hogy ő is...így érez.

Fontos lett nekem. Fontosabb mint az valaha beismerném. Kevés ember van akit a háború idejére biztonságban akarok tudni, de az egyikük ő az. Az eltelt négy hónapban azt hittem azért járt a fejemben, mert idegesített. Holott egyáltalán nem, csak akkor voltam hajlandó beismerni, hogy az érzéseim erősebbek iránta amikor úgy tűnt teljesen eltávolodtunk egymástól.

Most pedig nekem kellett volna először bocsánatot kérnem. Mindketten mondtunk olyat amit szentül hiszek, hogy megbántunk. Mostmár idegesen várom a napot, hogy visszajöjjön a kastélyba. Várom, hogy láthassam ahogy megalázza az aurorokat azon az ostoba órán. Ez a nő beférkőzött a fejembe.

Elegem van, hogy a fa, amit magam köré húztam megriaszt másokat. Albus jól mondta. Itt van ez a makacs fruska, aki elkezdte megmászni a falat, mikor rájött, hogy egy aprót sem bontom meg. Nem hagyta hogy elvesszek az önsajnálatban. Igaza van Albusnak holott ezt kelletlenül ismerem be. Nem fogom csak úgy elengedni Sofiat, csakis ha ő maga akar megszabadulni tőlem. Életem utolsó hónapjaira nekem is kijár egy kis boldogság még ha nem is érdemlem meg. Ez a nő leköti minden percemet, és azt szeretném, ha még több emlékem lenne róla. Lilyt sosem fogja tudni pótolni, és nem is próbálnám meg pótléknak használni. Ahhoz túlságosan tisztelen Sofiat. Meg akarom tudni, hogy úgy érez e ahogy én. Magam mellett akarom tudni. Fogalmam sincs mit tennék ha baja esne. Túl fontos lett nekem, és valahogy úgy érzem...úgy érzem Lily is azt akarná hogy ragadjam meg a boldogsághoz vezető lehetőséget. Azt akarná hogy ne engedjem csak úgy el ezt a nőt.

A levél kiesett a kezemből, mert hirtelen fajdalom nyilallt a bal alkaromba. Odakaptam a jobb kezemmel, és tudtam ma hosszú napom lesz. Hiszen a Nagyúr kéret engem.

A levelet elsüllyesztem az íróasztalom legjobban zárt fiókjába. Nem fogom elégetni ahhoz nincs elég erőm. Ha lemondana rólam, akkor legalább ennyim legyen tőle. Mint Lilytől az a sok boldog emlék mielőtt tönkretettem a kapcsolatunkat.

Felöltöm magamra az utazó taláromat, és sietve elhagyom a lakosztályomat. Végigvágtatok a néptelen pincefolyosón. Kettesével szedem a fokokat a felfelé vezető lépcsőn. Fogalmam sincs mit akar, így kettő nappal az új év kezdete előtt. Saját élségem érdekében loholok annyira, mert hiába vagyok szinte a Nagyúr jobb keze, még engem is készségesen megkínoz ha úgy tartja kedve.

A szerencse ma nem áll mellettem, mert amint becsukom magam mögött a pincébe vezető lépcső ajtaját Albusba botlom. Meg sem kérdezem mit csinál errefelé, mert tudom hogy hozzám akart volna lejönni. Úgy érzi néha rászorulok a társaságra holott teljesen jól elvagyok a magam világában.

-Hova ilyen későn?-kérdezi mintha nem tudná miért is hagyom el mindig a kastélyt.

-Kettőt tippelhetsz.-vetem oda neki, és már ki is kerülöm.

-A találka után feltétlenül látogass meg az irodámban.-kiált utánam.

Kelletlenül megforgatom a szemem. Évek óta minden egyes Nagyúrnál tett látogatásom után azonnal Albushoz megyek, és megnézi az emlékeimet. Most miért tennék másképp? Miért emlékeztet arra, hogy egy alávaló kém vagyok? Ráadásul értem én, hogy lenne mit mondania mielőtt elmegyek, de a fájdalom amit a Sötét Jegyem ont magából csak akkor múlik el ha már a Nagyúr szeme előtt vagyok. Nagy a fájdalomtűrő képességem, de majd' leszakad a karom.

Alig érek ki a Vadkanos kapun, máris sarkon fordulok, és beleveszek a sötétségbe. Közben összeszedem azokat az eredeti, és hamis információkat amiket majd megmutathatok a Nagyúrnak. Ezeket előre egyeztettük Albussal pont az ilyen esetek miatt. Átlátszó lenne ha vagy egy fél órát késnék. Mindennek elmondható a Nagyúr, de nem idióta.

A kúria előtt ugyan csak kettő halálfaló áll, de ügyet sem vetek rájuk. Nyugalmat erőltetek magamra, felveszem a rideg maszkomat az arcomra. Felállítom elmém védelmét azokhoz az emlékekhez melyeket nem akarok megosztani vele. A többi sorba rendezve előhívom őket.

A szalonba vezető ajtó nyitva áll, viszont az asztalnál egy árva lélek sem ül. Tehát ez egy magán beszélgetés lesz. Pompás. Hamarabb végzek.

A Nagyúr az ablak mellett áll. A gyertya fénye a ruháját világítja meg egyedül. Ha nem láttam volna már az arcát a sötétben megijednék tőle. Lépteimre az ősrégi parketta megnyikordul, ezért lassan felém fordítja a fejét. Nagini ott tekereg mellette, várva gazdája parancsát. Nem rühellem a csúszómászókat, viszont ezt az egyedet kivételesen igen.

-Perselus végre már.-köszönt szokásos reszelős, semleges hangján. A hideg végigfut a gerincemet ettől a színtelen hangtól. Nincs benne semmi érzelem, élet. Mintha egy szellem szavait hallanám.

-Nagyuram!-hajolok meg előtte jó mélyen. Gyűlölöm ezt az alsóbbrendűséget, és ezt a megalázkodást, de nem tudok mit tenni. Azért hogy fenntartsam a látszatot el kell viselnem.

-Perselus tudod e miért hivattalak?-kérdi közelebb lépve hozzám.

-Nem Nagyuram.-egyenesedem ki.

-Mutasd miket tudtál meg!-parancsolja, de nem vár egy percet sem, figyelmeztetés nélkül behatol az elmémbe.

Válogat az elé vetített emlékekből. Rendi gyűlések, Albus irodájában lévő hamis megbeszélések. Néhány kél arról ahogy szemmel tartom Andersont mint azt ugye bár kérte. Potterről, és a pattogó barátairól egy-egy jelenet. Végigpörgeti ezeket, majd percek múlva kiszáll a fejemből, és elégedetten bólint.

-Remek munkát végzel Perselus.-dicsér meg. A fiatalabb énem repesne az örömtől, a mostani viszont irtózik ezektől a szavaktól.

-Köszönöm Nagyúr.-hajtom meg a fejem hálám jeléül.

-Nos mint tudod Perselus új év, új lehetőségek. A tanév végére te már nem fogsz Albus Dumbledore szavaitól függeni. Az ifjú Malfoy úr segít neked ebben. Ugyan feloldottam a megszeghetetlen esküdet, de remélem nem kell hangoztatnom miszerint ha a Malfoy gyerek kudarcot vall te fogod elvégezni a feladatát.-mondja miközben leül egy agyonhasznált fotelba. Készségesen megállok nem messze előtte, de nem foglalok helyet én is.

-Természetesen Nagyúr erre emlékeztetnie sem kell.-hozzátenném van aki minden áldott nap emlékeztet.

-Pompás.-csapja össze a tenyerét.-Mit tudsz a lányról?-kérdezi úgy nézve rám mintha belelátna a lelkembe. Nagy a késztetés, hogy elfordítsam róla a tekintetem, de nem teszem. Nem is fogok pislogni. Ezzel elárulhatnám magam, és az sok életbe kerülne nem csak az enyémbe.

-Undorítóan vidám, jóban van az össze diákkal, és sokszor keresik fel Potterék a társaságát. Ezen kívül mindössze annyi, hogy auror.-mondom monoton, színtelen hangon.

-Nocsak. Ilyen fiatalon auror? Ez érdekes. Rendben van Perselus, figyeld tovább.-mondja izgatott hangon.

-Ahogy óhajtod Nagyúr.-bólintok.

Már csak az utolsó dolog maradt amit meg kell említenem, és úgy kell felhoznom, hogy ne tegyen semmit az ügy ellen. Nem hallgathatom el, mert később úgy is meg fogja tudni ahogy azt is, hogy én is ott leszek. Ezért hát kénytelen vagyok beszélni ha nem akarok idő előtt kiesni ebből az ördögi körből.

-Nagyuram?-szólítom meg óvatosan. Int a kezével, hogy folytassam.-Az újév első tanítási hetében Anderson elviszi Potter osztályát a minisztériumba egy aurori órára. Jómagam is velük szándékozom tartani.-fogalmazom meg óvatosan. Felkapja a fejét, és már azt mondanám, hogy elmosolyodott, de inkább csak vicsorog.

-Hiszen ez remek hír! Lecsaphatunk a Kiválasztottra!-hangoztatja gúnyosan ezt a nevet, majd felkacag.

-Ha javasolhatom ez nem a legjobb ötlet Nagyuram.-lépek egyet előre, a kezeimet összekulcsolom a hátam mögött.

-Talán gond van Perselus?-kérdezi sziszegve.

-Szerintem nem jó az idő egy rajtaütésre. Pontosan tudom, hogy rengeteg emberünk van a minisztériumban, de a diákokat főleg Pottert az aurorok védelmezni fogják. Mi több Albus Dumbledore is úgy dönthet az utolsó pillanatban, hogy tiszteletét teszi eme rendhagyó órán. Így csak lelepleznénk az embereinket. Ostobaság lenne.-úgy fejezem be a szónoklatomat, hogy a Nagyúr csak kettő lépésnyire van tőlem.

Kutatóan méreget, és tudom most számba vesz minden lehetőséget. Azt is amit én mondtam.

-Bölcs döntés Perselus mint mindig. Nincs ínyemre a várakozás, de ez esetben tényleg ostoba lépés lenne.-szorítja ökölbe a kezét. Pontosan tudom, hogy miután elmentem ki fogja tölteni valamin vagy rosszabb esetben valakin a dühét.

-Igyekszem a segítségedre lenni Nagyúr.-hajolok meg kifejezve tiszteletemet.

-Elmehetsz Perselus hivatlak majd ha kellesz.-küld el, én pedig nem habozok. Meghajolok, majd sietősen távozok a szalonból.

Meg sem állok Albus irodájáig. Berontok, és mielőtt bármit is kérdezne az emlékeimet az elmúlt idő történéseiről a Merengőbe hajítom, és félre állok. Albus nem tétovázik azonnal elmerül benne, én pedig addig az éjszaka hajnalán lerogyok egy székre.