Mélységesen csalódottan, és megalázottan feküdtem le, de csak hánykolódom az ágyban. Nem jön álom a szememre. Nem a pár perccel ezelőtt történtektől. Hagytam is a fenébe a takarítást, rábíztam a házimanókra azt. Úgy éreztem el kell onnan menekülnöm.

Pedig olyan csodásan indult az est. Perselus nem teremtett le az ajándék miatt. Kingsley nem szolgált borzalmas hírekkel. Nem estem orra a magas sarkúmban. Ráadásul Harry és Ron is felkért. Azt sajnáltam, hogy Perselus egy idő után eltűnt, de ha tudtam volna hogy mi lesz ha ott maradok, akkor azon nyomban elhagytam volna a Nagytermet.

Bevallom megmelengette a szívemet, ez a kedves gesztusa, úgy hogy még Minerva sem tudta elérni, hogy táncoljon. Nekem pedig magától felajánlotta. Egésze az ikonikus fagyöngy pillanatig nem tudtam mit is érzek vele kapcsolatban.

Annyira össze voltam zavarodva. Persze tartottam tőle egy csokibékányit, mert ugyebár Voldemort kéme. Másrészt pedig akár az életemet is rábíztam volna. Amennyire idegesített, úgy lett egy nagyon jó barátom Perselus. Jó érzés volt, hogy megbízott bennem, és beszélt velem. Egyszerűen örültem mikor segíthettem neki. Semmit sem csináltam volna máshogy. Nem éreztem felé addig többet barátságnál. Vagy csak magamnak nem vallottam be. Ezt már nem tudom. De amikor a szemébe néztem a felém irányuló vágyat láttam benne. Éreztem a gyengédséget a kezében, ahogy óvatosan a karjaiban tartott. Tudtam, hogy ő is meg akar csókolni engem. A szívem hevesebben vert miközben közelebb hajolt hozzám. Először fel sem fogtam mikor ellépett előlem, és elrohant. Néztem a bezáródó ajtót, és hagytam hogy egy könnycsepp kicsorduljon.

———

Annyi, de annyi ésszerű magyarázatot kerestem rá egész este. De komolyan. Gondoltam arra, hogy talán nem keveri a munkát a magánélettel. Vagy talán nem vagyok az esete. Vagy fél egy kapcsolattól. Esetleg csak szórakozni akar velem. Netán...Netán nem mer lépni. Lassacskán beleőrültem a tudatlanságba.

Megalázva éreztem magam ahogy ott hagyott a terem közepén. Úgy éreztem, mint akit kihasználtak. Vajon komolyam gondolta azt a majdnem csókot? Már fogalmam sincs mit gondoljak.

Nyúzottan, és egykedvűen ébredtem fel reggel. Ébredtem fel? Nem is aludtam egy percnyit sem. Ma reggel nem voltam vidám. Csakis az este járt a fejemben.

Eldöntöttem, hogy addig kerülöm Perselust, amíg egy értelmes magyarázatot nem ad. Nem fogom semmibe venni a történteket. Meg akarom mutatni neki, hogy jelentett nekem valamit.

Felemelt fejjel sétálok be a Nagyterembe. Egy másodpercre megtorpanok, mert túl élénkek az emlékek, és mert Perselus az asztalnál ül. Az ajtót figyeli, és kiegyenesedik ahogy meglát. Tehát várt rám. Keresett. Ez azt jelenti, hogy nem lehetnek az érzéseim egy oldalúak. Mélyen a szemébe nézek. Minden érzésemet ebbe a szempillantásnyi szemezésbe sűrítek. Elfordítja a tekintetét. Ez mellbe vágott, de nem fogok összetörni.

Az arcom kifejezéstelen. Így sétálok kimérten, elegánsan a helyemre. Kerülöm Perselus tekintetét, de érzem hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Kétszer is szólásra nyitotta a száját a reggeli alatt, de egyszer sem szólt hozzám egy szót sem. Ettől csak még mérgesebb lettem, ezért gyorsan be is fejezem a reggelimet. Szó nélkül felállok, és az ajtó felé veszem az irányt. Nemtörődöm a diákok kérdő tekintetével. Az utamat egyenesen a könyvtárba veszem. A zárolt részleg felé megyek, és leveszek egy igen erős sötét mágiával kapcsolatos könyvet.

Ha egy valamit kellene mondanom ami képes elterelni minden önpusztító gondolatomat, az a tanulás. Világ életemben minden amit eddig felfedeztek a varázs világgal kapcsolatban érdekel. Így hát újabb és újabb könyveket olvasok el. Talán ez közös bennük Perselusszal. A könyvek iránti szeretetünk.

Mivel ma még nincsen tanítási nap, ezért úgy tervezem, hogy a napomat itt, ebben a puha fotelben ezzel a vastag könyvvel töltöm. A diákok holnap érkeznek vissza, ezért a holnapi nap is szabad. Lehet ellátogatok a minisztériumba amíg még van. Vagyis...Amíg még nem Voldemort kezében van.

Nem tudom, hogy percek, vagy órák múlva állok csak fel. A végtagjaim elgémberedtek. Úgy tervezem, hogy visszavonulok a lakosztályomba, de megakad a szemem az ablakon túl lévő havas kert látványától. Csábít a fehéren csillogó hó. Tudom, hogy nem vagyok gyermek, de mindig is élveztem a havazást. Így hát a lakosztályomba is megyek, de éppen csak annyi időt töltök ott, hogy felvegyem a bundás kabátomat, a sálamat, és a francia sapkámat.

Nem tagadom szeretnék utazgatni, világot látni. El szeretnék menni Párizsba, Amerikába, Afrikába...Mindenhova. Ezért is imádom a könyveket. Mindig úgy érzem, hogy a főszereplő helyében vagyok, és körbeutazom a világot. Soha nem tehettem, és nem is tehetem meg. Az én dolgom itt, Angliában van. Továbbra is az a feladatom, hogy a diákok biztonságban legyenek, de ez nem sikerült eddig jól, mivel Katie Bell megsérült. Azóta viszont nem történt több ,,merénylet". Szerencsére. De úgy érzem, hogy itt nem valami csínyről van szó, hanem valami nagyobb van e mögött. Félek, hogy az ifjabb Malfoy keze van a dologban, mivel tudjuk hogy az a feladata, hogy megölje Dumbledoret. Ezt csak én, az igazgató, és Perselus tudja. Perselus...Szinte el is felejtettem.

Továbbra sem értem, hogy hogy lehettem ennyire gyenge. Újra megbíztam valakiben, aki megalázott, és mélységesen megsebzett. Örültem, hogy valakinek Daniel óta végre sikerül megnyitnom a szívemet, erre kihasznál, és csúnyán átver. A felismerés arcon csapott, hogy beleszerettem Perselusba. Igen...Perselusba. Egy varázslóba, akit a legtöbben utálnak. Úgy éreztem hogy különleges vagyok. Hogy csakis nekem nyitotta meg a falait. Hogy őszinte volt hozzám, és kereste a társaságom. Persze amellett se menjünk el, hogy azt hittem ő is meg akar csókolni. Aztán egy szó, egy pillantás nélkül elment. Túl megsebzett vagyok ahhoz, hogy magyarázatot követeljek tőle. Pedig olyan különlegesnek éreztem ezt az egy hónapot.

A hűvös szél csípi az arcomat. A csontomig hatol a hideg, és több réteg ruha alatt is megborzongok. Körbenézek, hogy hova mehetnék. A hótakaróra rávetül a Nap sugarai, és szinte vakít a fehérfénye. Vastagon áll a hó, és még senki sem járta össze. Az elmúlt órákban eshetett, és a napsütéshez képest még nem nagyon indult olvadásnak. Végül a tekintetem megállapodik a befagyott Fekete-tó előtt lévő magányos padon. Lelépek a lépcsőről, és kellemes melegséggel tölt el, ahogy a friss hó ropog a csizmám alatt. Mosolyogva gázolok át a vastag hómezőn. A pad előtt megállva előveszem a pálcámat és egy melegítő bűbájt küldök rá, hogy ne fázzak fel. Majd letelepszem rá, és a jeges tavat nézem.

Olyan nyugodt minden, és hirtelen elfelejtem a gondjaimat. Eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor vonatra szálltam Londonban, és lementem egészen délre. Franciaország irányába bámultam minden télen a hóesésben állva egyedül a parton. Majd hóangyalt csináltam minden egyes alkalommal mielőtt elmentem volna. Mennyire egyszerű idők voltak azok. Semmi háború, semmi zavargás.

Szinte egész délután kint ülök. A vacsorát is elhalasztom, de nem bánom. Annyira szép látvány a lemenő Nap fénye. Ahogy a jég csillog...Szívesen korcsolyáznék rajta, de nem teszem. Inkább tovább ülök a padon. A végtagjaim már elgémberedtek, és reszketek a hidegtől. Egyáltalán nem akartam magamra is melegítő bűbájt szórni. Érezni akartam a csípős szelet, és a havat ami a bőrömre száll, és elolvad. Imádom a hópelyhek látványát a hajamban. És mivel ma befontam, és a bal vállamon lóg, ez könnyű is volt. Az már nem érdekel, hogy megfázok e. Ezekért a percekért teljesen megéri.

-Már azt hittem, hogy kerülsz engem.-hallok egy halk, rekedtes hangot mögülem. Nem mézek hátra, csak lehunyom a szemeimet. Pontosan tudom ki a hang forrása, és egyáltalán nem akarok vele beszélni.

Érzem ahogy a düh amit szinte egész nap éreztem újra visszajön. Az álmosság nagy erővel tör rám, és ez a kettő egyszerre halálos nálam. Tudom, ha most beszélnék akkor olyat mondanék amit később megbánnék. Hiába alázott, és bántott meg ez a férfi, én nem akarok kicsit sem ő lenni. Nem fogom megbántani, vagy felhánytorgatni a múltat. Nem fogom fegyverként használni ellene azt amit eddig megosztott velem. Nem játszok vele.

-Lehet mégis csak kerülsz.-állapítja meg a tényt. Leül a pad másik végére, de nem nézek rá hiába érzem magamon a tekintetét.

-Ezen csodálkozol?-sziszegem. Alig bírom megállni, hogy csak ennyit mondjak.

-Tudom, hogy megbántottalak és...-kezd halkan magyarázkodni, de belé fojtom a szót.

-Csak kerülj el. Nagy ez a kastély mindkettőnknek.-mondom, majd felállok.

A lábaim majdnem összerogynak a hirtelen terheléstől, de szerencsére nem esek el, csak egy kicsit megingok. A kabátom zsebébe dugom a kezeimet, majd ellépek a padtól. Hallom a friss hó ropogását mögülem, ebből következtetem, hogy Perselus is felállt.

-Azt mondtam itt leszel ha szükségem lenne valakire akivel beszélnék.-szól utánam. Megtorpanok, és féloldalasan megfordulok.

Az arca sápadtabb, a szeme fáradságot tükröz. Mint aki napok óta nem alszik. Szinte felötlik bennem a gondolat, hogy ő sem aludt a történtek után, de ezt azonnal elvetem. Biztosan kellemes estéje volt, és jót nevetett rajtam.

-Valóban ezt mondtam. De változnak az idők.-mondom fanyarú mosollyal. Elkapom róla a tekintetem, és tovább indulok. Kettő lépést teszek mikor megállok, és hátraszólok a vállam felett, de már nem nézek rá.-És az embereke is.-teszem hozzá savanyúan.

Rosszkedvűen csukom be a lakosztályom ajtaját. A kabátomat felakasztom a fogasra, a csizmámra pedig szórok egy tisztító varázslatot, mivel csöpög róla a víz, és a sár amit az olvadt hó okozott. A sálamat és a sapkámat belegyűröm a kabátom ujjába. Megborzongok, amikor letelepszem a kandalló elé. A szőnyegen ülök, a hátamat a dohányzóasztalnak támasztom. A pálcámmal elővarázsolok egy gőzölgő bögre kakaót, benne kettő fehér pillecukorral. A forró bögre köré kulcsolom a kezemet, és hagyom, hogy a kandallóból áradó meleg átjárjon. Nézem a fahasábokat nyaldosó lángokat, és belemerülök gondolataim végtelen árjába.

Nagyon akartam, hogy utánam jöjjön. Reméltem, hogy utánam jön. Direkt lassan mentem, és egy darabig éreztem is, hogy mögöttem jön. Aztán...Aztán már nem. Most is remélem, hogy meglátogat. Hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és addig próbálkozik, míg hagyom beszélni. A fene belé, hogy pont most enged abból az átkozottul nagy makacsságából! Miért nem tud egyszer lépni? Komolyam. Csak egy kis erőfeszítésre vágyom, ami igazolja azt, hogy ő is ugyan azt érezte tegnap este. Hogy ő is akarta a csókot. Hogy bánja a visszalépését. Mégsem tett eddig semmilyen erőfeszítést. A nagy Perselus Piton hagyta hogy a szavába vágjak, és nem próbált leállítani. Már fogalmam sincs, hogy mit gondoljak.

Miután a puha szőnyeg kényelmetlen lett, felvánszorogtam a szobámba. Előtte persze lezártam az ajtómat. Bárki is jönne az este folyamán, nincs kedvem ajtót nyitni csak ha sürgős. Így hát kellemes tempóban lezuhanyoztam, és belebújtam egy vastag pulóverbe, és egy kockás pizsama nadrágba. A pulóver egyénként a mugli világból van, ezért is nincs rajta egy cikesz, vagy bármi varázsvilágot jelképező ábra. Egy egyszerű, de gyönyörű fehér rózsa van a fekete alapú pulóveren. Imádom.

Leszedtem a díszpárnákat, és az ágytakarót. A takarómat az ágy végébe rugdosom, és az egyik nagyobb díszpárnát az ágytámlához támasztom. Felkapcsolom az éjjeliszekrényemen lévő kislámpámat. Lesétálok a nappaliba, és leveszem a kedvenc könyvemet a polcról. Leoltom a lámpákat, és nyitva hagyom a szoba ajtómat, hogy jöjjön fel a meleg. Mivel a kandallók meg vannak bűvölve, hogy egy apró szikra se okozzon kárt.

Leülök az ágyamra. A lábaimat magam alá húzom, és felrakom az olvasó szemüvegem. Megforgatom a kezemben a könyvet. A borítója már helyenként meggyűrődött, vagy elszakadt. A lapok megsárgultak, vagy foltosak, esetleg gyűröttek. Annyiszor olvastam már ezt a könyvet, hogy kívülről fújom a történetet. A Rómeó és Júlia mindig biztos menedéket nyújtott számomra.

Ez a-bár tragikus, de-szerelmi történet megindító. A két eltérő háttérrel, és ellenségeskedő családdal rendelkező fiatal sorsszerű egymásra találása. Annyira megható, hogy ők küzdenek szerelmükért, és sutba vágnak mindent, és mindenkit. Aztán az életüket adják a másikért, megfeledkezve körülöttük mindenről, így tudtukon kívül kibékítik a két családod. Olyan fiatalok voltak még, de a szerelmük minden létező dolognál erősebb volt.

Végig is olvastam azt a néhány oldalt ami múlt estéről hagytam. Keresnem kell majd egy új kedvenc könyvet. Visszaviszem a nappaliba, és óvatosan-mintha egy igen törékeny porcelánt fognék-visszahelyezem a polc közepére.

Mielőtt lefeküdném még kikeresek egy megfelelő ruhát holnapra. Egy fehér blúzt akasztok a szék támlájára. A bal vállát virág minta, és egy kék madár díszíti. A nyaka körkörös, szerencsére nincsen kivágása. Egy fekete, röviddel tért fölé érő szoknyával társítom. Egy ugyan csak fekete oldaltáskát választok a ruha szetthez. Persze álcázott tágító bűbáj van rajta, így egy vékonyabb kardigánt is beletuszkolok. Van benne persze boszorkányfű kivonat. Biztos ami biztos. Emelett csupa női dolog. A szoknyán van persze egy zseb, ahova a pálcámat rejthetem. Ezek tipikus mugli ruhák, csak Madame Malkin szabja át egy kicsit őket. Vagy ha időm engedi akkor én magam.

Elégedett mosollyal hajtom álomra fejemet. Belül viszont cseppet sem érzem magam annyira boldognak, mint amilyennek a tükörben láttam magam.