A szokásos fotelemben ülök, bal kezemben egy pohár Lángnyelv Viszki, a másikban pedig Anderson irományai. Először minden a kandallóba akartam vetni. Úgy gondoltam, hogy véletlenül küldte el nekem, és gúnyt akar űzni. Aztán a kíváncsiságom nagyobb volt mint a haragom, ezért elolvastam az első oldalt. Akkor sem tudtam volna leplezni a meglepődésem, ha az egész Wizengamot előtt állnék.

Különös, de kedves gesztus. Bár tartózkodom más magánéletében vájkálni, de ez a nő rengeteg kérdést hagy maga után. De mégis hiába hiszem, hogy a lapokból meg tudok valami eget rengetőt, Anderson nem ostoba. Nem adna a kezembe olyat amit felhasználhatnék ellene. Mert rájöttem. Vagy azért védi a minisztérium, mert valami súlyosat követett el, amiről azért nem tud senki, mert direkt elveszett az ügy a süllyesztőben, vagy pedig nagyon nagyon fontos lehet. De hogy milyen szempontból arra nem jöttem rá.

Szívem szerint én egész este a karosszékemben ültem volna, jóízűen kortyolgatva a viszkimet, de Albus ezt a cseppnyi örömömet is elvette. Percre pontosan egy órával a bál kezdete előtt értesített, hogy készülődjek, ha netán véletlen elfelejtettem volna, hogy milyen nap van.

Így hát savanyú arccal, és összeszorított fogakkal öltöttem fel a dísztaláromat, ami nem tért el merőben a napi viseletemtől. Ugyan úgy fekete a színe, csak az alja, és az ujja sötétzöld. Előszeretettel támogatom nyilvánosan is a házamat.

A diákok már húsz perccel a bál kezdete előtt a Nagyteremnél tobzódtak. Undorodva figyeltem a pompát, és azt a néhány diáklányt, aki sajnálatosan belefejelt a sminkes dobozába. Szinte megkönnyebbülés volt, mikor végre bemehettünk. A giccstől már hányingerem van, de meg kell mondjam Minervának, és Andersonnak jó ízlése van. Kivételesen a mardekár sem maradt ünnepi díszítés nélkül.

Önkéntelenül is Andersont kerestem a tekintetemmel. Ő itt az egyedüli akit nem vert fejbe meg rajtam kívül a karácsony szelleme. Ha egész este itt kell maradnom, akkor kell egy értelmes ember is különben megátkozom az egész helyet.

Már tizenöt perce is tarthatott a bál, mikor észrevettem egy újonnan érkezőt, miközben a nevetgélő, és táncoló diákokat figyeltem. Ahhoz képest, hogy sokan hazamentek azért a kastélyban is jó néhányan maradtak.

Anderson sétált be a terembe. Elégedetten szétnézett, majd megpillantotta Albust a terem másik végében, és felé sietett. Nem sietett, hanem kecses lépkedett a magas sarkújában. Kevés gyönyörű nőt láttam rajta kívül. A ruhája hűen tükrözte a kedvenc színemet. Eszembe jut, hogy talán miattam választotta ezt, de az eszem tudja, hogy nem. Miért öltözne fel úgy, hogy nekem imponáljon? Mindegy is. Összességében igen csinosan fest. A ruhának alig volt háta, és az ember önkéntelenül is gyengéden a csupasz bőrére simítaná a kezét például tánc közben. Nem illetlen, de merész...na az teljesen az. Hosszú, hullámos barna haját most jobb oldalra tűzte, és rendezett loknikban kellemesen begöndörítette. Egy csillogó karkötőt viselt a bal kezén, de semmi más ékszer nem díszítette. Nem értek a sminkhez, és nem is szeretnék, de néhány diáklány elbújhatna mellette. A szeme halványan, de ugyan olyan sötétzölden fest mint a ruhája. Ahogy látom rúzst is visel, de nem mernék megesküdni rá.

Irigykedve nézem, ahogy Albushoz sétál és beszélgetésbe elegyedik vele. Nem szívesen vallottam be magamnak, de ha több ideig nem látom, akkor azt veszem észre hogy keresem a társaságát. Régen beszélgettem ennyit egy nővel, aki nem a titkaimról, vagy a Nagyúrról kérdezett. Egy fiatal nővel pedig pláne nem beszélgettem. Most viszont kezdem úgy érezni, mint annak idején Lilyvel. Viszont ez nem több barátságnál. Legalábbis ezt akarom elhitetni magammal, mert nem érezhetek többet iránta. Sofia nem szeretne bele egy magamfajta férfiba akinek vér tapad a kezéhez, és túl régóta él a sötétségben. Ráadásul jóval idősebb is vagyok nála. Nem követem el újra azt a hibát, hogy hitegetem magam. Teljesen jól megvagyok én egyedül is. Ha társaságra vágyom, akkor használom a merengőt, és előhívom a-már túl sokszor látott-Lilyvel kapcsolatos emlékeimet.

Fék szememmel mindig Andersont követem. Emelett persze Potter is szemmel tartom Dracoval egyetemben. Utálom az estélyeket, de abban egyet értek, hogy a diákoknak kell néha egy kis figyelem elterelés, hogy ne az otthonra, és a nagyvilágban uralkodó kegyetlenségre figyeljenek.

Megejtettük már a vacsorát is, mikor mindenki újra a táncparkettre vonul. Én csendesen, és a legmogorvább arckifejezésemmel sétálok a terem szélén, és ügyelek a rendre. Anderson éppen egyedül áll, mikor Potter mellé szegődik. A kezét nyújtja neki, ő pedig szívesen elfogadja a táncra való meghívást. Persze tisztes távolságból táncolnak. Közben jóízűen beszélgetnek, és én le sem tudom venni a szemem az önfeledten nevető nőről.

-Maga nem táncol Perselus?-kérdezi Minerva mellőlem. Kelletlenül elfordítom a tekintetem, de még pont látom, hogy Ronald Weasley lekéri Andersont.

-Soha nem táncolok Minerva.-jegyzem meg gúnyosan.

-Kérlek Perselus. Szerezz boldogságot egy idős nőnek.-teszi kérlelően a szívére a kezét. Elfintorodom.

-Az érzelmi zsarolással nálam nem érsz el semmit.-ingatom a fejemet, és visszafordítom a tekintetem a táncolókra. Most Charlie Weasley táncoltatja meg Andersont.

-Jól mutatnak együtt nem de bár?-kérdezi csevegő hangon Minerva, és tudom hogy Andersonra és a Weasley gyerekre gondol.

-Csodásan.-mondom fogcsikorgatva. Legszívesebben lekérném, és az est hátralévő részében nem is engedném át senkinek. Mikor is támadtak nekem ilyen gondolataim?

-Szerintem jobban örülne ha mással táncolhatna nem gondolod Perselus?-ez egy enyhe utalás lett volna?

-Nem.-mondom keményen, és színtelenül.

-Játszd csak azt hogy nem érdekel, de valljuk be jó szemem van.-mondja szórakozottan. Mérgesen felé fordulok.

-Ezt hogy érted?-kérdezem összeráncolt szemöldökkel.

-Látom ahogy rá nézel. Nem láttam ezt a tekintetet Ly...-mondaná, de belé fojtom a szót.

-Hallgass!-dörrenek rá. Minerva arca meglepett lesz, de én nem törődök vele. Sarkon fordulok, és magára hagyom.

A terem túlsó végében maradok a bál végéig. Behúzódom a mardekáros karácsonyfa takarásába. Itt várom meg, hogy mindenki elhagyja a Nagytermet. Majd mikor Anderson egyedül marad, és az ajtót is bezárta, kilépek rejtekhelyemről. Nem holmi leskelődő vagyok. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem lenne helyes elszalasztani a lehetőséget.

-Az én ízlésemnek túl sok, de összességében kellemes a díszítés.-mondom neki. Ijedtében ugrik egyet, majd keresi a hang forrását. Mikor meglát engem szélesen elmosolyodik, és drámaian a szívére teszi a kezét.

-Szívinfarktust akarsz nekem okozni?-kérdezi vádlón.

-Mindenképpen.-lépdelek felé.

-Tehát tetszett.-jelenti ki.

-Nem ezt mondtam.-tiltakozom.-Csak azt, hogy van ízlésed.-javítom ki magamat.

-Ez egy óriási bók volt Perselus Pitontól hölgyeim és uraim.-fordul körbe az üres teremben. Felhorkanok.

-Gyerekes.-morgom, de meghallja.

-Néha annak is kell lenni.-rántja meg a vállát.

-Miért is maradtál?-kérdezem tőle.

-Valakinek rendet is kell raknia egy kicsit legalább. Nem végezhetnek minden munkát a manók, mikor varázspálcával sok dolgot elvégezhetünk.-lengeti meg a pálcáját, majd visszacsúsztatja a ruha oldalába varrt pálcatartóba.-És te?

-Nem találtam rendes táncpartnert.-mondom a szemébe nézve. Fogalmam sincs, hogy helyesen cselekszem e. Elpirul, és lesüti a tekintetét.

-Az a helyzet, hogy én sem.-mondja halkan. Imponál, hogy egy nézésem ilyen hatással van rá.

-Pedig sokan táncoltak ma este veled,-jegyzem meg mellékesen.

-De egyikük sem volt az akivel igazán táncolni akarnék.-üti vissza a feldobott labdát, és most ő néz mélyen, kutatóan a szemembe.

-Ez esetben nézzük meg, velem más e a helyzet.-köszörülöm meg a torkomat, majd felé nyújtom a kezemet.-Szabad?-kérdezem tőle. Régen táncoltam már, és nem is szívesen teszem. Most viszont senki nem lát, és bármi is lesz arról csak mi ketten fogunk tudni.

-Nem félsz hogy a lábadra lépek?-kérdezi szórakozottan, és felhúzza a ruhája alját, hogy megrázza a magas sarkúját.

-Nem hiszem hogy ennyire ügyetlen lennél, de ha még is ígérem nem kaplak el amikor elesel.-biztosítom. Hangosan felnevet, majd a kezét belecsúsztatja az enyémbe.

Egy kicsit megszorítom a kezét, és lassúléptekkel, hogy tényleg el ne essen a ruhájában, vagy netán a saját lábábn, a táncparkettre vezetem. Előveszem a pálcámat, és intek vele a hangszerek felé. Azok életre kelnek, és egy lágy, kellemes, kicsit sem hangos dalt kezdenek el játszani. Biztosítás képpen még ránézek mire ő bólint. Finoman a derekára helyezem a kezem, szinte meg sem érintem a csupasz bőrét, mégis melegséget érzek ott ahol hozzáérek. A másik kezemmel az övét fogom, és ezt most felemelem oldalra. A vállamra teszi a másik kezét. Majd elindítom a táncot. Biztosan tartom, és célirányosan forgatom. Először kis lépéseket teszünk, majd miután-túl gyorsan-összhangba kerültünk elkezdjük körbetáncolni a parkettet. Végig egymás szemébe nézünk. A szemem felfedezi az arcát a kék íriszeitől kezdve egészen a mosolyra húzott szájáig. Halványan, de vannak szeplői is amit gondolom az a kevés smink most tompít. Késztetést érzek arra, hogy molyosogjak, de inkább csak hagyom hogy a szám sarka megemelkedjen kicsit. Mégsem tudok rideg arccal lenni ebben a helyzetben.

Egyszerűen, ritmusra lépünk, és érzem rajta hogy teljesen megbízk bennem. Átengedi nekem minden kérdés nélkül az irányítást, és nem ilyed meg mikor óvatosan, de kipörgetem.

-Honnan tud uram ilyen jól táncolni?-kérdezi nevetve egy forgás közben.

-Gyakorlás teszi a mestert.

-Mondja ezt egy bájitalmester.-vágja rá. Felhorkanok, de azért tetszett amit mondott.

-Szellemes vagy ma este.-jegyzem meg elhúzott szájjal. Felpillant rám, és találkozik a tekintetünk.

-Ma is.-mondja halkan, miközben mélyen a szemembe néz. A tekintetem felderíti az arcát, és önkéntelenül is az ajkát nézem. De muszáj elszakítani a pillantásomat. Így visszanézek a szemébe, mely mindig is a kék tengert juttatja eszembe.

-Mindig.-teszem hozzá halkan.-Gyönyörűen nézel ki ma este.-jegyzem meg megköszörülve a torkomat. Hirtelen olyan melegem lett, és ez a hatalmas hely kisebbnek tűnik.

A tánc abbamaradt, és ketten álltunk a terem közepén. A zene még mindig halkan szól. Még mindig a hátán van a kezem, de mostmár jobban rásimítom a tenyeremet. A tekintetem a szája és a szemei között cikázik. Nem lenne helyes. Ő fiatalabb mint én. Előtte az élet. Mellettem nem lenne boldog. Nekem pedig ott van Lily. Az egyetlen nő akit szeretek. Mégis úgy érzem hiába akarom tagadni valamit érzek Sofia iránt. Lehet csak múló szeszéj, de lehet komoly is. Nincs elég merszem újra megnyílni valakinek. Az emberek kegyetlenek a nők pedig csak szórakoznak a férfiakkal.

Felnéz, majd újra a szemembe, és hosszan elmosolyodik.

-Fagyöngy.-suttogja. Nem nézek fel ellenőrizni, hogy igazat beszél e. Furcsa mód hiszek neki.

Óvatosan közelebb vonom magamhoz. A kezem még mindig a derekán, a másikkal meg a kezét tartom. Az ő keze, mely a vállamon pihen lassan felcsúszik a nyakamhoz. Gyengéden megsimogatja a hajamat, majd a nyakamon lévő vékony bőrt. Borzongás fut végig rajtam. Meglátom a tekintetében megcsillanni a vágyat. Előrébb hajolok, és nem törődök a fejemben szóló vészjelzővel. Lehunyja a szemét, és én is ezt teszem. Érzem a leheletét a számon, de az utolsó pillanatban elengedem, és hátralépek. Mielőtt feleszmélne sarkon fordulok, és kivágtatok a teremből.

Szinte berontok a lakosztályomba. Lesodrok minden pergament, tintát, pennát ami az asztalomon van. A székemet a falhoz vágom, ami csattanva darabokra törik. Meggyötörten lerogyok a kanapéra, előrehajolok, és a kezembe temetem az arcomat.

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy hogyan is érzek Sofia iránt. Ebben a lassacskán négy hónapban megkedveltem ezt a különleges nőt. Ezért is kellett otthagynom ma este. Ha közel engedem magamhoz, nem csak én, hanem ő is sérülhet. A nyakamat rá, hogy ő jobban mint én. Már így is figyeli a Nagyúr, még ha rájönne arra, hogy kém vagyok akkor először Sofiát kínozná meg a szemem előtt. Még mindig csomó kérdésem van hozzá, de távol kell maradnom tőle. Lilyt nem tudtam megvédeni, de ha őt sikerül én már attól boldog leszek. Így is benne van már nyakig, ha én bukok ne rántsam magammal őt.

Nem bírtam volna ott maradni. Nem bírtam volna elviselni a csalódott tekintetét. Vagy a haragosat. Vagy a megtörtet. Semmilyen tekintetét. Nem tudom ő mit érezhet, ez neki játék e, vagy komoly, de ott, abban a pillanatban azt láttam rajta, hogy ő is akarja azt a csókot. Mégsem engedhettem a vonzalomnak. Ha ahhoz, hogy megvédjem az kell hogy egy utolsó féregnek gondoljon aki szórakozik vele hát legyen. Nem veszíthetem el őt is. Kell a tudat, hogy számíthatok rá, mert később tudom, hogy az ő gondolata dog segíteni, hogy meghozzam az elvárt áldozatot.

Most viszont a hálál gondolata nem csábít annyira mint mielőtt megismertem Andersont. Menekülni akartam, látni akartam újra Lilyt. És csak remélni tudtam, hogy megbocsát nekem. De most...Most sokkal jobban éltet az a tudat, hogy van valaki akinek fontos vagyok. Akinek nem kell a befolyásom, a hírnevem, a képességem. Tudom, hogy nem élhetem túl ezt az ostoba háborút, de most még is ott motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy túlélési lehetőséget találjak.

Csak azt merem remélni, hogy egyszer megbocsátja nekem ezt a ma esti hatalmas hibámat.