Meg kell, hogy mondjam, a labor nem is volt olyan rossz, mint azt elsőre gondoltam. Ahogy lementünk a lépcsőkön, tőlünk jobbra volt a gyengélkedő meg a mosoda, ahonnan idáig hallatszott a gépzúgás. Erről jut eszembe, meg kell majd kérdeznem Taylort, hogy működik itt a mosás. Bal kéz felé pedig egy hatalmas labor volt, minden féle géppel tele zsúfolva, de kellemes kávé illatot árasztott magából. Belépve megakadt a szemem McCoyon és egy rövid fekete hajú nőn, akik hevesen gesztikulálva figyeltek egy lombikot. Fred „véletlenül" belerúgott egy gépbe, hogy magunkra vonja a figyelmet. Kicsit drasztikus módszernek véltem, de működött, a két alak egyből felkapta a fejét, bár nem úgy tűnt, tudják mi okozta a hirtelen hangzavart.

- Ah, gyerekek! – pislogott McCoy, miután kirángattuk a kis tudományos világából. – Segíthetünk?

- Um, a professzor küldött egy vizsgálatra a képségemmel kapcsolatban... – léptem előrébb, mire a nő arca felcsillant.

- Bianka, ugye? – sietett felénk. – Igen, a professzor említette, hogy jössz! Penelophe Henrietta doktornő vagyok, örvendek! Látom, elhoztad a barátaidat is, nagyszerű! Gyertek csak, erre! McCoy-jal éppen egy kísérleten dolgoztunk, de azért remélem, megvár majd a tanár úr. – kacsintott a férfira, aki visszavigyorgott.

- Az attól függ. Ha lassú leszel, kénytelen leszek folytatni nélküled!

A doktornő sértődött arcot vágott, majd átterelt minket egy másik szobába. Két ágy foglalt helyet a teremben, függönyökkel elválasztva egymástól, a falak mentén pedig asztalok sorakoztak, rajtuk még több furcsa eszközzel és kémcsővel. A fiúk ledobták magukat az egyik ágyra, a doktornő pedig lenyomott engem a másikra és egy mozdulattal elrántotta a függönyt. Még szerencse, hogy Taylor ott maradt mellettem.

- Rendben drága, először csak egy rutin vizsgálat lesz, utána veszek DNS-, és vérmintát, nem kell semmitől sem félned!

A doktornő aztán munkához látott, hol engem, Taylor vagy a srácokat a túloldalt kérdezgetve mindenféléről, de a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Kedves nőnek tűnt és egy pillanatra sem állt be a szája, pedig láthatóan csak a koffein tartotta még életben. Kék farmert és egy kinyújtott lila felsőt viselt, amit különböző égésfoltok tarkítottak, erősen gyanítottam, hogy néhány rosszul kisült kísérlet maradványai lehettek. A fehér köpenyét különböző rajzok és üzenetek díszítették, illetve az anyagnak hiányzott az alja jobb oldalt, mintha letépték volna. Fekete, rövid haja volt, egészen a válla fölé ért és egy hajráffal fogta vissza, hogy ne menjenek a tincsek a szemébe munka közbe.

A vizsgálat sem volt vészes, a doktornő megnézte a reflexeim, meghallgatta a tüdőm, pont, mint egy normális orvosi vizsgálaton. A DNS teszthez vett nyál és haj mintát – amit a fejbőröm annyira nem értékelt -, csak a vérvétel volt valami, amit szívesen kihagytam volna, de hát az sem a világvége. A doktornő egy újabb történetet kezdett el mesélni a fiúknak, ahogy a mintákkal a gépek felé vette az irányt. Miközben visszabújtam a pólómba, azon gondolkodtam, hogy vajon menny időbe telhet, mire kész lesznek az eredmények, hiszen egy DNS vizsgálat nem lesz kész pár nap alatt. Reméltem, hogy hamar megkapom a választ, mert eléggé érdekelt már, hogy mégis miért nincs még mindig képességem. Sőt, lehet, hogy azt is meg tudják majd mondani, hogy milyen erőm lesz.

Taylor visszahúzta a függönyt, amit felöltöztem, Fred pedig úgy integetett nekünk, mintha hónapokig távollettünk volna. Egek, tényleg idióta ez a fiú, de közben aranyos is. George egy igazán érdekes beszélgetésbe kezdett a doktornővel, mi meg türelmesen vártunk, amíg befejezik, de már kezdtem aggódni, hogy túl sokáig leszünk lent és még a végén késnek az edzésükről. A doktornő éppen a mondat közepén tartott, amikor a mellette lévő fax hirtelen bekapcsolt és elkezdett nyomtatni valamit.

- Oh, nagyszerű! – kapta fel a papírt a nő és gyorsan átfutotta, majd mosolyogva felénk fordult. – Meg vannak az eredmények!

Hogy mi? Pedig ez biztos, hogy nem így működik. A doktornő látván a megrökönyödött arcomat, nevetésben tört ki, majd a lapokat elemezve, elkezdett magyarázni.

- A képességem, hogy a tárgyakon, amiket megérintek, felgyorsítani vagy lelassítani tudom az időt. Ez kicsit olyan, mint egy folyó. Az idő, a víz egyenletesen folyik, mindenre hatva és nem tudnád megállítani, akármilyen jó is lett az előző kémia dogát, ahogy egy igazi folyót sem lennél képes. De az én képségem lehetővé teszi, hogy ezt a folyást meggyorsítsam vagy lelassítsam. Mint amikor előrébb löksz vagy vissza tartasz egy gallyat a vízben. Nem valami nagy szám, de egész hasznos képesség, főleg az én szakmámban, ha kísérletezünk. Hu, a kedvencem, amikor robbanásokat lassíthatok le, azok olyan gyönyörűek! Emlékszem, egyszer McCoy-jal éppen egy kutatáson dolgoztunk, amikor véletlenül-...

A doktornő hirtelen elakadt a mondat közepén és pár pillanatig csak nézte a papírt, majd kirohant a másik teremben lévő férfihoz a nevét kiabálva. Mi négyen meg csak ültünk csöndben az ágyakon és döbbenten pislogtunk. Éreztem, hogy a gyomromban kialakulófélben van egy görcs az aggodalomtól és George-hoz fordultam.

- Jól sejtem, hogy ennek nem így kéne történnie?

- Ugyan már, biztos semmiség. – erőltetett magára egy mosolyt a fiú, de láttam rajta, hogy ő sem igazán hisz a szavaiban. Még Fred arcán sem látszott, az a mindig felhőtlen mosoly.

Csak nem haldoklom? Nem, az biztos nem, semmi bajom sincs és nemrég voltunk vérvételen sem. Lehet, hogy még sincs képességem? Lehet, hogy tényleg csak tévedés volt? Lehet, hogy a prof is elnézett valamit? Haza fognak küldeni?! Nem akarok vissza menni! Nem, most hogy már láthattam ezt a világot! Én is a részese akarok lenni! Már vannak itt barátaim, nem akarom őket itt hagyni. Nem akarom mindezt itt hagyni...

- Bianka drágám! – jött vissza mosolyogva a doktornő, nyomában McCoy-jal, aki kis híján neki ment az ajtófélfának, miközben a papírjaimat elemezte. – Jó híreim vannak!

Jó hírek? Van képességem? Maradhatok? Hirtelen felgyulladt bennem a remény, hogy minden rendben lesz.

- Egész pontosabban nekünk jó hírek, neked nagyon nem számít. – folytatta a nő és lendületből felült az egyik asztalra, minek köszönhetően egy tálcányi lombik majdnem a földön kötött ki. – A vizsgálat megmutatja a mutáns gének arányát a normálisakhoz képest, ez igazából csak nekünk egy kis szórakozás, hogy megpróbáljuk megkeresni az elváltozást a DNS-ben, de ez elég nehéz, ha ennyi lehetőség van, ahonnan kezdhetnénk. De a te génjeidben a mutáns és normális DNS aránya pontosan 50-50%! Ez egy csomó mindent leszűkít és akár még arra is rájöhetünk, hogy miért alakul ki egyes személyeknél mutáció!

Csak ennyi? Komolyan ezért kellett itt engem ijesztgetni? Én majdnem könnyekben törtem ki, hogy el kell, menjek, erre csak két tudós reagálta túl, hogy kaptak új kutatási anyagot. Bár, lehet hálásnak kéne lennem, hogy semmi komolyabb az ügy.

Megkönnyebbülve dőltem hátra, amíg a két felnőtt valamilyen beszélgetésbe kezdett a génjeimről. Taylor is nyugodtabb volt, Fred láthatóan elkezdett unatkozni, csak George szemében volt valami furcsa, de inkább nem kérdeztem rá.

- Um, és esetleg, azt lehet tudni, hogy mikor jön ki a képességem? – szakítottam félbe a doktornőt. – Vagy, hogy esetleg mi lesz az?

A nő egy pillanatig pislogott rám, majd egy együtt érző mosoly jelent meg az arcán. Egyből tudtam a választ.

- Sajnálom drágám, ez sajnos nem derül ki a vizsgálatból. De ne aggódj, biztos rá jössz hamarosan! Lehet, csak egy erősebb érzelmi löket kell hozzá.

Mert egy halál közeli élmény nem elég. Miért nem lehetek normális mutáns, egy jó kis képességgel? Most már az sem érdekelne, ha nem lenne erős, csak egyáltalán legyen!

Sóhajtva és enyhén frusztráltan a falnak döntöttem a fejem. Tényleg, mennyi az idő? Lelestem a mellettem ülő George órájáról az időt és Taylorhoz fordultam.

- Nem akarok vészmadár lenni, de el fogtok késni edzésről.

Erre a két srác is felkapta a fejét, vették a cuccaikat és egy gyors köszönés után már itt sem voltak. Fél kettőkor kezdődik a délutáni szenvedésük, úgyhogy még volt egy durva negyed órájuk. Szegényeket tényleg sajnáltam, nekik a délutáni edzést is Logan tartotta. Nekem mindeközben fogalmam se volt, hogy ki fogja tartani a miénket, csak annyi volt meg, hogy háromkor találkozó a suli ajtaja előtt. Végül én is szedtem a táskám és elköszöntem a két tudóstól, hiszen láthatólag rám már nem volt több szükség. Végül minden jól alakult, nem haldoklom, van képességem és a doktornőék is kaptak vizsgálni valót.

Kifele menet a szemem megakadt egy, a laborból nyíló termen, amit idefele valahogy nem vettem észre. Valószínűleg jobban izgultam, mintsem hogy nézelődjek. Lassan elkezdtem a szoba felé botorkálni, a kíváncsiságom erősebb volt, mintsem, hogy minden más visszatartson. A bejáraton nem volt se ajtó, se függöny, sőt még be is lehetett látni a fehér falú terembe. Csak egy pillantás biztos nem árthat... Egyébként meg, ha valami olyan lenne bent, biztos raktak volna rá egy ajtót!

Egy hatalmas, de tényleg, hatalmas ovális alakú terembe léptem be. A mennyezett vagy 6 méter magas lehetett, minden hófehér volt és teljesen üres volt az egész, egyetlen óriási gépet leszámítva középen. Ne tudtam volna megmondani, egész pontosan mi lehetett, leginkább egy számítógépre emlékeztetett, de sokkal bonyolultabb volt annál. Vagy háromszor nagyobb volt egy átlagos gépnél és egy csomó húzal meg drót állt ki belőle, a hozzá kapcsolódó sisakról pedig már ne is beszéljünk. Pont olyan volt, mint amit a filmekben szoktak a teszt alanyokra rárakni, kívülről láthatólag fémből készült és egy csomó apró kis „csáp" állt ki belőle.

- Ah, Bianka, még mindig itt?

Ugrottam egyet ijedtemben és a mosolygó doktornővel találtam szembe magam. Éppen azon agyaltam, hogy hogyan tudnám magam kimagyarázni – a „csak a mosdót kerestem" kifogást jelen esetben kizárhatjuk – de a nő csak nevetve megveregette a vállam.

- Nyugalom, nem vagy bajban. Gondoltam, hogy bekukkantasz Cerebro hoz, általában mindenki ezt csinálja, amikor először jár itt. Gyönyörű, mi?

Hát, nem éppen ezt a szót használtam volna egy rohadt nagy gépre, de ízlések és pofonok, úgyhogy inkább a nőre hagytam.

- Mi is egészen ez a Cerebro? – kérdeztem, mire a doktornő kérdőn nézett rám.

- A professzor nem mesélte? Ezzel találja meg a mutánsokat, ahogy téged is.

- Lehet, hogy említette, de nem nagyon emlékszem. – vakartam meg a tarkóm kínosan.

- Tényleg? Ne baj, akkor én elmondom! A Cerebro egy olyan gépezett, ami képes összekacsolódni a professzor tudatával és képességével, kinagyítva azt. Így az összes élő embert képes érzékelni a Földön, de a Cerebro le is szűkíti ezt a képességet, hogy a professzor csak a mutánsokra tudjon koncentrálni. A közelben lévő fiatalokért általában kiküld néhány embert, ha veszélyben vannak vagy csak meghívja őket az iskolába. Sajnos a külföldön élő, vagy nagyon távol lakó diákkal ezt nem lehet ugyanígy megcsinálni a távolság és esetleges nyelvzavar miatt, úgyhogy onnan a prof csak a nagyon erős vagy veszélyes képességű gyerekeket tudja valahogy elhozni.

- Ezzel az összes élő embert lehet érzékelni? – kérdeztem kissé döbbenten, nehezen tudtam elképzelni, hogy ez hogy lehetséges.

- Igen. – bólintott a doktornő. – Volt egyszer szerencsém látni, hogy hogyan csinálja a professzor és elképesztő volt! Az egész falon apró világító foltok mozogtak, tökéletesen kirajzolva a kontinenseket, közöttük pedig egy-egy piros pötty is pislogott, mutánsokat jelezve.

- Azta. – néztem szét a teremben, elképzelve, hogy milliónyi fényes pont vesz körbe. Gyönyörű lehetett. Mint egy tiszta, éjszakai égbolt a hegyekben, ahol semmi fény sincs és tökéletesen látszik az összes csillag.

- Nos, nem akarlak félbe szakítani, de hamarosan menned kéne, ha jól sejtem neked is lesz ma még edzésed, kár lenne lekésni. Segítsek ezúttal megkeresni a kijáratott? – kérdezte kissé csipkelődve a doktornő, de egyáltalán nem bántóan, én pedig enyhén égő fejjel elutasítottam az ajánlatát, biztosítva, hogy ezúttal kitalálok.

Még volt egy órám az edzés kezdetéig, úgyhogy neki álltam egy kicsit még a fizika házinak, mielőtt elkezdtem volna ténylegesen készülődni.

Fun fact: Ez a rész hamarabb jött volna, de a gépem félúton beadta a törülközőt és kitörölte a nagy részét annak, amit addig megírtam :')