A zuhanyban magamra nyitottam a meleg vízet és igazi gőzfürdőt okoztam a kis helységben. Ne baj, megérdemelt jutalom. Éppen öltöztem fel, amikor Taylor benyitott, úgyhogy gyorsan a takaró alatt kerestem menedéket, mert nem nagyon volt rajtam ruha. Egész pontosan csak fehérnemű.

- Uh, bocsi. – csukta be gyorsan az ajtót a lány. - Te, nagyon nagy voltál! Majd beszélünk, de most megyek fürdeni. – közölte velem, majd befordult a zuhanyba.

Oké...? Na, mindegy, remélem, majd később elmagyarázza, mire gondolt. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy a reggeli edzésre célzott. Felvettem egy mélykék háromnegyedes ujjú pólót és egy fekete nadrágot, ezek még Taylorral vásároltuk tegnap. Két tincset össze fogtam hátul egy kis gumival, így az egy kicsivel a lapockám alá érő hullámos hajam szabadon tudott lenni, de a szemembe se lógtak a tincsek. Taylor tükrében megállapítottam, hogy egész jól nézek ki, tökéletes egy első naphoz az új suliban. Az asztalokon lévő óra rendről lenéztem, milyen óráink is lesznek ma és összeszedtem az arra szükséges tankönyveket. Irodalom, töri, fizika és biosz. Nem is olyan rosszak. Csak egy probléma akadt, mégpedig, hogy nem volt táskám, amibe tehetném a dolgaimat. Vigyem kézbe őket? De nincs kedvem egész nap egy rakat könyvet a kezemben hurcolászni. Ahogy a probléma megoldásán filozófiázgattam, Taylor is kijött a zuhanyból.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte a haját fésülve.

- Csak próbálom kitalálni, miben vigyem a dolgaimat. – bámulta a könyv kupacomra.

- Ó, nincs táskád? Várj, adok neked egyet!

- Ne, igazán nem szükséges! – próbáltam hárítani, de Taylor már a szekrényében kutakodott.

- Ugyan már, nekem van egy csomó! Anyámék rengetek mindent küldtek, de én is bevásárolta, szóval gyakorlatilag mindenből van minimum két darabom. Tessék! – nyújtott át nekem egy – meglepően nem rózsaszín – viszonylag egész jól kinéző, vajszínű hátizsákot, pont akkorát, hogy beleférjenek a dolgaim.

- Azta Taylor, tényleg nem kellene... Biztos, hogy használhatom?

- Igen, persze! Én úgysem tudnám mikor használni, nem is az én stílusom, hozzád jobban illik.

- Huh, nem is tudom, hogy köszönjem meg...

- Á, nem is kell, nekem teszel szívességet inkább, addig sem foglalja a helyet! – legyintett nevetve, mire én is elvigyorodtam. Mekkora mázlim van, hogy egy ilyen kedves lánnyal hozott össze a sors! Szerintem már elvesztem volna nélküle, remélem, valamikor még meg tudom hálálni.

Órák előtt még volt egy kis idő reggelizni, de Taylor javasolta, hogy táskával együtt menjünk le enni, mert akkor nem kell még visszarohannunk a cuccainkért az órák előtt. Az ebédlőben most is hatalmas tömeg volt, mindenki egyszerre jött le enni. A fiúk már a sarokban vártak minket, Fred a harmadik szelet kenyerét tűntette el. Amikor megláttak minket, a fiú próbált valamit mondani teli szájjal, de George csak hozzá vágott egy szalvétát.

- Neked is jó reggelt Fred. – válaszolt Taylor, én pedig alig bírtam ki nevetés nélkül.

Amikor végre lenyelte a falatot, az asztalon átnyúlva megveregette a vállam.

- Büszke vagyok rád Bianka.

- Um, köszönöm? – pislogtam George-ra segítségért.

- A reggeli edzésről beszél. Mindenkit eléggé megleptél, amikor megjelentél azzal a kis sráccal a hátadon. Aztán meg, meg sem álltál.

- Komoly végig a hátadon akartad cipelni a harmadik körben is? – kérdezte Taylor.

- Hát, mit kellet volna csinálnom? – magyaráztam, kezemben egy lekváros kenyérrel hadonászva. – Elesett és nem akartam otthagyni! Aztán meg paráztam Logantól, hogy leordít, ha megállok és még két kört kell futnom. Vagy Herberttel is lefutatja az utolsót és akkor már inkább viszem.

Erre mind hárman nevetésben törtek ki, én meg csak értetlenül pislogtam.

- Taylor, mit mondtál neki? – kérdezte George, majd hozzám fordul. – Logan rohadt szigorú, ijesztő és szereti szívatni az embereket, de nem szörnyeteg. Nem harapta volna le a fejed, ha megállsz letenni egy sérült kisfiút, akit már ki tudja, mióta a hátadon hozol.

- Oh.

- Még őt is meglepted. – vigyorgott Fred. – De, neked köszönhetően nem csináltunk levezető futást, szóval jól csináltad.

Még beszélgettünk egy kicsit, George megnyugtatott, hogy Logan nem fog kinyírni a karmaival és kiderült, hogy még öngyógyító képessége is van a férfinak. Végül befejeztük az evést, pont időben már nem maradt sok időnk csöngetésig. A fiúk hamarabb elkészültek, ezért előre mentek, de nem sokkal mi is követtük őket. A folyosók megteltettek élettel, egy komoly tömeggel találtuk magunkat szembe pár lépés után. Taylor megragadta a kezem, nehogy elsodorjon az emberáradat és magabiztosan elkezdett húzni az irodalom terem felé. Soha nem gondoltam volna, hogy valójában ennyien laknak itt, bár gondolhattam volna, legalább a suli méretéből ítélve. Egypár furcsa alak is szembe jött velünk és igyekeztem nem megbámulni őket, de azért egy kicsit muszáj volt megnéznem. Volt egy kislány, nagyjából Herberttel lehetett egy idős, akinek ezüstszínű haja volt és a homlokából bal oldalt kiállt egy kis szarv. Egy másik fiúnak szivárvány bőre volt, olyan, mint amikor a prizma megtöri a fény, különböző színekre bontva azt. Éppen egy barátjával beszélgetett nevetve, akinek kék pikkelyek fedték a karját könyökig és két hatalmas bőrszárny állt ki a hátából. Bele futottunk még egy csapat lányba, akik közül az egyiknek a haja önálló életre kelt, de szó szerint. A második deréktől lefelé kígyó volt, a harmadik pedig nem is járt, hanem egy lépéssel a föld felett suhant. Annyira menő! Én is szeretnék ilyen képességet.

Végül elértük a termet és Taylor behúzott az ajtón, ahol a kinti hangzavarhoz képest érezhető volt a csönd, még úgy is, hogy nagyjából kétszer annyian voltunk, mint egy normális osztályban. Fred és George a fal mellett ültek, nagyjából középtájt, Fred éppen a székével hátra dőlve hintázott – centikre a pofára eséstől – és George-dzsal beszélgetet. Amikor a fiúk észrevettek minket mosolyogva intettek, hogy üljünk csak le melléjük. Taylor ült előre, én pedig mögé, George mellé. Taylor egyből beszállt a beszélgetésbe, ami ha jól vettem ki, a mai délutáni edzésüktől szólt, de hát mivel nekem nem volt túl sok közöm a témához, inkább csak hallgattam. Páran furcsállva néztek rám, de gondolom ez normális, ha hirtelen egy ismeretlen lány feltűnik az osztályban. Mindenesetre nagyon örülök, hogy itt vannak nekem Taylorék és nem vagyok teljesen egyedül.

Még néhányan beszállingóztak a terembe, köztük egy háromfős lánycsapat, akik olyan magas hangon nevettek, hogy őszintén elcsodálkoztam, még nem tört be egy ablak sem. Amikor beléptek egy megvető pillantással ajándékozták Taylorékat, de ők szerintem észre se vették, ha még is, nem foglalkoztak vele. A lányok elvonultak az ellenkező sarokba és kényelembe helyezték magukat egy óra alvásra. Őszintén, nem túl szimpatikusak, ráadásul, olyan mintha nem bírnák Fredéket, bár nem értem, mi lehet a bajuk. Még egy fiú kapucniban beosont a terembe, mintha nem akarná, hogy egyáltalán észrevegyék, majd megszólalt a csengő és a tanár is belépet.

Viszonylag magas férfi volt, a 40-es évei végén járhatott és az arcát legalább három napos borosta fedte. Gyorsan megigazította a szemüvegét mielőtt letette volna a könyveit az asztalra, majd szórakozottan végig nézett az osztályon és a tekintette megállapodott rajtam.

- Ah, Bianka ugye? Na, gyere, gyere csak ki! – intett nekem egy fülig érő mosollyal, én pedig igyekeztem a legkevésbbé oda figyelni Fred elfojtott röhögésére, miközben kiszenvedtem magam a tanári asztalhoz. – Nagyszerű! Gyerekek, ma egy új diáktársatok érkezet az iskolába. Kérlek legyetek vele kedvesek az első napokon és segítsetek neki. Bianka, mutatkozz be!

A tanár nagy lelkesen a vállamra tette a kezét, amitől – ha ez egyáltalán lehetséges – még kínosabb lett a helyzet, de az arcomra erőltettem egy mosolyt és igyekeztem szemmel megfenyegetni Fredet, hogy hagyja már abba a nevetést.

- Üdv mindenki, Bianka Queen-nek hívnak, három napja érkeztem a suliba. Taylor szobatársa vagyok és szeretem a musicaleket meg a macskákat. Nagyjából ennyi.

- Esetleg még valami, amit meg szeretnél velünk osztani, Bianka?

- Nem. – vágtam rá határozottan, mire néhányan elkezdtek kuncogni és lassan elkezdte visszafele araszolgatni.

- Um, nos, köszönjük szépen Bianka, remélem jól fogod magad érezni és hamar beilleszkedsz. Nos, akkor folytassuk is az órát.

Gyorsan a helyemre iszkoltam és lepacsiztam Taylorral.

- Te vagy az első, akinek sikerült elérnie, hogy Mr. Jacob ne tartson egy bemutatkozó kört. Amúgy is mindig full kínosra sikerül az egész. – suttogta vigyorogva.

Az óra viszonylag jó volt, volt már rosszabb irodalom órám. Mr. Jacob főként csak verseket olvasott vagy egy tucat könyvből, amiket aztán szana-széjjel hagyott a levegőben. Mint kiderült az a képessége, hogy meg tudja szüntetni a gravitációt azokon a tárgyakon, amiket megérint. George szerint időként gyilkos tud lenni a képessége, mert ha nem vigyázol és esetleg – ami ugye soha nem történne meg – bealszol az órákon, akkor meg eshet, hogy egy véletlenül arra lebegő könyv fejen vág. Na, ezt pont nem néztem volna ki Mr. Jacobból, de feljegyeztem, hogy irodalmon nem tanácsos aludni.

A következő óra töri volt. Az első dolog, ami meglepett, hogy ugyanazok az emberek jöttek a következő órára is. Taylor elmagyarázta, hogy egyszerűbb volt úgy felosztani az osztályokat, ha az azonos korúak mind egyetlen osztályban lesznek, és nem keverik a diákokat, így is elég nehéz volt a beosztás a rengeteg azonos korú gyerek miatt. Mondjuk érthető is. A második meglepő dolog az volt, amikor Logan besétált a terembe, mire mindenki átmeneti némasági fogadalmat tett. A férfi ránk morgott, szó szerint, aztán ledobta magát a székre, a lábát pedig fel az asztalra és az egyik fiútól „megkérdezte", hogy mi volt az utolsó, amit vettek. II. Világháború.

- Hm, az nem is volt régen. – dőlt hátra, a kezeit összekulcsolva a feje mögött és becsukott szemmel elkezdett mesélni.

A harmadik dolog, amitől kis híján hanyatt vágtam magam, az volt, hogy én tökre élveztem az órát! Igaz Logan elég gyorsan beszélt, de tudok jegyzetelni. De, ahogy mesélt, mintha ő is ott lett volna, személyesen át élte volna az eseményeket. Nem kellett sok, hogy rájöjjek így történt. Az öngyógyító képessége megállította az öregedésben is. Ez az ember megélte a II. Világháborút és most itt beszél nekünk róla! Nem tudtam eldönteni, hogy félnem kéne vagy meg illetődnöm, vagy sikítani az izgatottságtól. Azt hiszem egy kicsit mindhármat tettem, de persze sikítani csak magamban, még szükségem volt a fejemre egy ideig.

Az óra után teljesen fel voltam pörögve, de Taylor és Fred elég halottnak néztek ki. Főleg Fred.

- Ember, utálom a törit. – vakarta meg a fejét elkeseredetten a fiú, miután megfelelő távolságba kerültünk Logantól.

- Miért, szerintem tök izgalmas! Meg szomorú. Meg tanulságos. Meg szomorú. Igazából, főként csak szomorú... De tanulhatunk belőle!.... Na, jó, elismerem ez nagyon stréberes volt. – a többiek csak egyetértően bólogattak. – De, olyan, mint... Mint egy film! Csak éppen nem látod. Ez sem jó... Akkor olyan, mint egy nagyon izgalmas regény, amit nem is kell olvasnod, megvan hangos könyvben és soha nem ér véget, sőt te is benne vagy és írhatod!

- Ez... Nem is hangzik olyan rosszul. – gondolkodott el Fred, de aztán csak fáradtan felsóhajtott. – De, az a baj, hogy itt nem csak hallgatni kell, hanem írni is, de olyan sebességgel, hogy a papír fog egyszer kigyulladni a tollam alatt. Nincs is normális vázlatom! Lehetetlen így jegyzetelni!

- Szerintem nem volt olyan vészes. – mutattam meg neki a saját jegyzetem, mire George és Taylor is körém gyűltek.

- Bianka... Tudod te, milyen kincset tartasz most a kezedben? – pillantott rám Taylor és volt valami furcsa a szemében.

- Ez tökéletes... – suttogta elámulva Fred, mire kezdtem egy kicsit félni. Ezen pedig az sem segített, hogy Gollam módra kikapta a kezemből a füzetet. – Enyém!

- Én is, én is! – kapaszkodott Taylor a fiúba, én pedig rémülten vissza hátráltam George-hoz.

- Még visszakapom azt a füzetet? – kérdezte suttogva, nehogy magamra vonjam a vadak figyelmét.

- Nem, azt már elveztetted. – veregetett hátba együtt érzőn a fiú.

- Aw, pedig most vettem.

- Hé, én tudok adni kölcsön egyet.

- Köszi, az jól jönne...

A következő állomásunk a fizika terem volt. Sokkal nagyobb volt, mint a régi sulimba! A falat végig különböző táblázatok, kísérletek és egy gigantikus periódus táblázat borította, az egyik sarokban még egy elszívó is helyet kapott, mellette pedig egy műanyag csontváz volt, igazán különleges pózokba beállítva. George-ék befoglalták az egyik hátsó padot, aminek különösen örültem, a hosszú évek kínlódása után az első sorban. Ahogy észrevettem, a sorrend eddig Fred, Taylor és George volt és már készültem volna kiülni a pad szélére, de George még előttem letette a cuccát a szélső ülésre, Taylor pedig mosolyogva megpaskolta a maga melletti széket.

- Ne hidd, hogy a legújabb tagot hagyjuk a szélére kiszorulni. A falka nem így működik. – vigyorgott rám Fred, én pedig nevetve helyet foglaltam Taylor mellett.

- Köszönöm. – tényleg nagyon hálás voltam. Jól esett George és Taylor között ülni, valóban biztonságot adó volt, Fred pedig a lányon áthajolva szórakoztatott.

- Így értetted, hogy örökbe fogadtak? – hajoltam Taylorhoz, aki nevetve bólintott.

- Igen, valahogy így.

Becsöngettek és elkezdődött a következő óránk is. Meglepetten néztem, amikor a tanár a jegyzeteibe bújva lépett be, ugyanis a fizika tanárunk nem más, mint McCoy volt, akit múltkor George-ék eláztattak. Fred vigyorából arra következtettem, hogy neki is ez jutott eszébe. Azt hittem, hogy McCoy csak kémiát tanít. A tanár végül megtalálta az asztalt is a papírkupaca mögül és sikeresen lepakolt, majd az osztályra nézett. Bár az alapzajból ítélve nem lehetettek olyan kemények a fizika órák.

- Van itt egy Bianka Queen nevű lány? – próbálta túlkiabálni az osztályt, mire feltettem a kezem. – Nagyszerű! Bocsánat, ha elfelejtem a neved, igyekszem gyorsan megjegyezni, csak egy kicsit nehéz ennyi gyereket memorizálni.

- Mindig ezt mondja, de mégis mindenre emlékszik. – vettette közbe Fred.

Miután McCoynak sikerült lenyugtatnia az osztályt, egy negyedórás késéssel kezdetét vehette az óra. Be kell vallanom, ez volt életem legjobb fizikája. A maradék 30 percbe végig kísérleteztünk és McCoy valahogy képes volt úgy magyarázni, hogy nem aludtam el. Egy jó fizika tanár! A világ egyik legritkább és legértékesebb teremtménye.

Óra után viszont nem a termek felé vettük az irányt, hanem felfele a lépcsőkön. Pedig biztos voltam benne, hogy még van egy bioszunk. El nem tudtam volna képzelni hova megyünk, hiszen ha jól tudom feljebb már nincs semmi érdekes. Ugye legalul vannak az edzőtermek, fölötte a mosoda és a labor a gyengélkedővel, a földszinten a termek és az ebédlő, első emeleten a diák szobák, másodikon a könyvtár és a közösségi tér – ami el kell, mondjam rohadt menő, van benne csocsó, ping-pong, meg vagy három TV – harmadikon pedig a tanárok szobái és a prof irodája. Mindenesetre a többiek olyan magabiztosan mentek előre, hogy nem merte megkérdőjelezni, de az egy picit megnyugtatott, hogy mások is jöttek. Felértünk a harmadikra és már azon gondolkodtam, hogy a professzor fogja tartani a biológiát az irodájában, de Fredék a másik irányba fordultak. Most már nagyon meg akartam kérdezni, hogy mégis hova a szöszbe megyünk, de ekkor feltűnt egy apró, fa csigalépcső a sarokban, ami még eggyel följebb vezetett.

Szóval, van még egy emelet fölöttünk. Valószínűleg nem volt elég hely és a padláson alakítottak ki még egy termet. Én szeretem a padlástereket, szóval nem nagyon zavart, csak kíváncsi voltam, vajon hogy nézhet ki. Hát egyáltalán nem úgy, ahogy elképzeltem.

Ahogy kibukkant a fejem a feljárón, egy arborétumban találtam magam. A tetőről virágok lógtak le kaspókban és futó növények lepték el a falat és a gerendákat. Hatalmas cserepes fák voltak szétszórva a helységben, közöttük bokrok és virágtenger kapott helyett. Az egyik falat végig ablakok borították, amiken keresztül ömlött be a fény a hatalmas terembe.

- Föld Biankának! – hajolt le hozzám George mosolyogva. – Ne csak ácsorogj ott, gyere, mert feltartod a sort.

A fiú segített bemászni, én pedig folytattam a bámészkodást. Olyan volt, mintha egy teljesen más világba csöppentél volna, hihetetlen. A levegőben keveredtek a különböző virágillatok egy különleges aromát képezve, a leveleken átsütő fény foltokat rajzolt a padlóra, amik örült táncot kezdtek járni, amint egy fuvallat meglebegtette az ágakat.

- Úgy nézel ki, mint aki még nem is járt itt. – nevetett Taylor, mire George elmosolyodott.

- Mert nem is voltunk itt. Meglepetésnek szántam.

- Várj, akkor nem is tudott a padlásról? Bianka, téged nem is zavart, hogy egy teljesen más helyre viszünk? – fordult hozzám Fred.

- Gondoltam ti jobban ismeritek a helyet, csak nem tévedtek el. – válaszoltam, mire mindenki nevetésben törtek ki, de én el voltam foglalva egy lila burjánzó virág csodálásával.

- Ugye milyen szép?

Egy kicsit megijedtem, amikor Ororo megjelent mellettem a semmiből, de ő csak finoman megsimogatta a virágot.

- Igen, nagyon gyönyörű. Nekünk is volt egy ilyen virágunk otthon, de szegény alig virágzott. Úgy látszik, szeret itt lenni. Bár meg is tudom érteni, fantasztikus ez a hely.

- Örülök, hogy tetszik. – mosolyodott el Ororo. – De, gyere, mindjárt kezdődik az óra.

Középen volt egy hatalmas szőnyeg, tele párnákkal, amiken Taylorék már helyet foglaltak. Először el sem akartam hinni, hogy itt lesz az óra. Nem lehet elmondani, mennyivel jobb volt így tanulni, mint a padokban görnyedni. A szél átjárta a helységet és alapból is sokkal jobb volta a hangulat, mint egy zárt és fülledt teremben. A fák közt láttam pár madarat és pillangót, sőt még egy mókust is kiszúrtam. Bár egyszer egy rigó majdnem levitte a fejünket, de ez bevállalható veszélyforrás. Eddig sem volt bajom a biosszal, de ez most mindent vitt.

Végül az órák is véget értek és mehettünk ebédelni, végre valahára. Az utolsó 10 percben Fred gyomra igazán hangosan rákezdett a reggeli szendvics adag ellenére. Ebédre paradicsomleves és carbonara tészta volt, igazán nem panaszkodhatok. Fred éppen egy sztorit mesélt az egyik edzésükről, amikor eszembe jutott a délutáni vizsgálat. Hú, de nincs kedvem most elmenni oda. Megvártam, amíg Fred befejezi a mesélést és Taylorhoz fordultam.

- Taylor, ráérsz ebéd után egy kicsit? A prof azt mondta, hogy az órák után menjek le a laborba, egy vizsgálatra a képességemmel kapcsolatban és nem igazán akarok egyedül menni. El tudsz jönni velem?

- Tényleg, a vizsgálat! – csapot a homlokára George. – Bocsi, teljesen ki ment a fejemből!

- Ja, semmi baj. – válaszoltam, Fred pedig megveregette a barátja hátát.

- Hol járt a fejed, nem szoktál ilyeneket elfelejteni.

- Nem tudom, tényleg sajnálom, kicsit szétszórt vagyok.

- Nem, tényleg semmi baj. – próbáltam nyugtatni. – Nem tehetsz róla, hogy elfelejtetted.

- Persze, szívesen lekísérlek. – válaszolt Taylor, amikor végre ő is szóhoz jutott, én pedig rettenetesen hálás voltam neki.

- Én is jövök, alapból is az én feladatom lett volna. – közölte George, Fred pedig hátradőlt a székében.

- Ha már mindenki megy, akkor én sem akarok kimaradni a buliból.

Szóval végül egész jó kis csapatot sikerült össze hoznom. Gyorsan befejeztük az evést és a labor felé vettük az irányt.