Az első dolog, amit reggel meghallottam, az Taylor ébresztője volt, aztán valami nagyot koppant a földön, majd halk káromkodás és morgás keveréke hallatszott fel a padlóról.

- Taylor, jól vagy? - nyöszörögtem még mindig csukott szemmel.

- Aha, csak lefordultam az ágyról. - tápászkodott fel. - Gyere, ideje felkelni!

- De nem akarok! Egyáltalán mennyi az idő? - vackoltam beljebb magam a takaróba.

- 5.30. Reggeli edzés, emlékszel?

- Ne...

- Ne szenvedjél már! Gyere! - azzal lerántotta rólam a takarót.

- Gyilkos! Iszonyat hideg van! - kuporodtam össze.

- Hé, ha nem akarsz megfagyni, öltözz fel.

Végül nagyot sóhajtva felkeltem, és átvedlettem az edző ruhámba. Egy pillanatra megálltam, hogy kinézzek az ablakon és megcsodáljam a napfelkeltét.

- Milyen szép!

- Gyere már! Még a végén elkésünk miattad. - fogott karon Taylor és kezdett el kifelé húzni.

Lefutottunk a lépcsőn, ki az udvarra. Ahogy kiléptem a kapun szembevágott a hideg, reggeli szél. Még szerencse, hogy dupla réteget vettem fel... Öt perccel 6 óra előtt értünk le, de szinte már mindenki itt volt. Na, jó, azért ennyire csak nem ijesztő ez a Logan. Vagy de?

Pontban hatkor egy alacsony alak kilépett az ajtón, mire mindenki csöndbe maradt és kihúzta magát. Nem volt nálam sokkal magasabb a férfi, nagyjából a 40-es, 50-es éveiben lehetett, nem tudtam igazán eldönteni. Egy szál rövid ujjúban volt a hideg ellenére, de nem úgy tűnt volna, hogy zavarja. Zömökebb alakja volt, de a pólója alatt dagadtak az izmok. Pár napos szakáll borította az arcát, a haja pedig két oldalt enyhén felállt, szarvakat imitálva. Karba tett kézzel megállt a lépcső tetején és egy pillantásával elküldött mindenkit melegebb égtájakra.

Már a férfi kisugárzásától is kellemetlenül éreztem magam, de az sem segített, hogy szúrós szemekkel mért végig mindenkit egyesével. Ahogy szinte teljesen mozdulatlanul állt, figyelmet parancsolva már csak a jelenlétével is, a nagyapám jutott eszembe. Ő egész életében katona volt és hasonló légkör vette őt is körbe. Ez egy picit segített a halálfélelmemen, amikor Logan rám nézett, mert a nagyapám sem volt igazából olyan rossz ember, csak szigorú és nem tűrte el, ha valaki nem azt tette, amit ő mondott. Lehet, hogy Logan is katona volt valamikor?

- Kik az újoncok? - kiáltotta el hirtelen magát a férfi, hangerőt nem kímélve.

Akaratlanul is összerezzentem, de igyekeztem megnyugtatni magam. Hiszen nincs mitől félned, nem fog bántani.

Kihúztam magam és előre léptem még három másik gyerekkel együtt. Ketten nagyjából velem egyidősek voltak, a harmadik pedig úgy 11 éves. De ami meglepett, az az, hogy mindenki fiú volt. Mi ez a hím invázió? Kikérem magamnak!

Láttam a két idősebb srácon, hogy majd összecsinálják magukat, még a kicsi is sokkal bátrabb volt náluk. Logan pár pillanatig bámult ránk, majd újból elordítva magát, kiadta a parancsot a többieknek.

- Az újak kivételével mindenkinek 2 kör futás a birtokon! Ha valakinek a csalás lehetősége még csak a fejében is megfordul, dupla annyit fut! Nyomás!

A csapat zokszó nélkül nekikezdet a nagyon, nagyon hosszúnak tűnő futásba. Gyerekek, én itt meg fogok halni... Amint az utolsó ember is eltűnt a fák mögött, Logan négyünk felé fordult. Őszintén bevallom, nyeltem egy nagyot.

- Rendben kölykök, kit hogy hívnak és mi az ereje?

- Will Forest és növények növesztése bárhova.

Ironikus, mit ne mondjak. Hiszen Forestnek hívják és növényeket teremt... Hagyjuk. A fiúnak szőke ecset haja volt és égszínkék szeme. Nem is nézett ki olyan rosszul, de attól az arrogáns vigyortól az arcán felfordult a gyomrom.

- Leo Hyde, tűz gyújtás. - válaszolt a fekete göndör hajú fiú. Olajos bőre volt és mélybarna szeme. Így elsőre egész szimpatikusnak tűnt.

- Nagyszerű, egy újabb piromániás kölyök... - morgott Logen.

- Herbert Castellan, a föld és a fémek irányítása. - válaszolt a kicsi. Rövid szőkésbarna haja és világoskék szeme volt a kisfiúnak és halál komoly arccal állt mellettem. 

- Bianka Queen és még nincsen erőm.

A három fiú kérdőn felém fordult és Will már nyitotta volna a száját, hogy kérdőre vonjon, de Logan beléfojtotta a szót.

- Nagyszerű, te vagy a problémás kölyök. – morgott ingerülten. Nem mondom, nem esett valami jól, de hát igaza volt. - Rendben. Mondom a szabályokat. Az csináljátok, amit mondok, nem kérdeztek, ha lemeritek csalni az edzéseket, akkor dupla annyit csináltok. Ne is próbáljatok átverni, mert úgyis rájövök. Valószínűleg mind nyápickák vagytok még, úgyhogy az elején kevesebbet fogtok csinálni, mint a többiek, de ne örüljetek, mert így is meg fogtok halni. Ha túl akartok élni kint, edzetek kell. Sokat.

Ekkor értek vissza az első futók és Logan leállt velük ordibálni, hogy túl lassúak, pedig szerintem simán megnyerték volna az összes futó versenyt a megyében. Huh, na most kezdek már egy kicsit parázni. Még szerencse, hogy suliban jártam atlétikára. A fiúk nagyon húzták a szájukat, nem hinném, hogy most itt szeretnének lenni. Vajon őket is megkergette egy robot, mint engem? Remélem a kicsit nem, ő még túl fiatal ehhez az egészhez. A tömegben kiszúrtam Taylort, ahogy Freddel fut egymás mellett, George pedig előttük volt, nem is kevéssel. Aszta, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó futó lenne. Aztán újra eltűntek az emberek és Logan visszafordult hozzánk.

- Na, hol is tartottam? Mindegy, a lényeg, hogy az van amit mondok, ha nem tetszik mehettek, de akkor meghaltok. Mivel sokan vagytok, ma kivételesen felmérjük, mennyire vagytok gyengék, legalább a többieknek lesz egy jó napjuk... - morgott a férfi. – Amíg ezek a csigák vissza nem érnek, melegítsetek be, nekem van egy kis dolgom egy üveg sörrel.

Ezzel ott is hagyott minket a férfi. Sörrel indítani a napot, hát mondhatom nem a legegészségesebb életmód. De ki vagyok én, hogy mások fölött bíráskodjak, úgyhogy inkább elkezdtem oda-vissza futni, nem szerettem volna meghúzni magam és nagyon úgy nézet ki, még hosszú nap elé nézek. A kis srác követett, de a másik két fiú nem is mozdult. Ezek most komolyan ki akarják vívni Logan haragját? Végül is ők tudják.

Herberttel gimnasztikáztunk egyet, nagyon aranyos fiú egyébként. Tök lelkes volt, mindent igyekezet pontosan úgy csinálni, ahogy én. Pedig még csak alig múlt 10 éves. Will és Leo csak álltak, karba tett kézzel beszélgettek és minket néztek. Ők fogják megbánni. Miután mindent megcsináltunk, Logan is megjelent és végig nézett rajtunk.

- Remélem alaposan bemelegítettetek. Ha nem, ti fogtok szívni. – pontosan tudta, hogy a fiúk nem csináltak semmit. Láttam a szemén, hogy már előre örül a szenvedésüknek. Aucs.

Megvártuk, amíg a csapat másik része visszatér a futásból, néhányan kissé a halál szélén, majd minket is beállított a férfi a rajthoz egy stopperrel a kezében és kiadta a parancsot, hogy most mi is lefutjuk időre a suli kört. Azt mondta, hogy nem fogunk eltévedni, csak kövessük a kitaposott utat. Még a rajt előtt elkaptam Fred pillantását, ami azt üzente, hogy ne hagyjam magam a fiúkkal szembe, mutassam meg nekik. Visszabólintottam neki, ne aggódjon, majd meglátják milyen fából faragták ezt a lányt. Elhangzott a rajt és Will, Leoval egyetemben elsprintelt. Most komolyan, mit hisznek, milyen hosszú ez a táv? 300 méter? A kis Herbert viszont az én lépésemhez igazította a sajátját és nagyon komoly arccal futott mellettem. Istenem, de cuki! Nem bírtam megállni, hogy nem mosolyodjak el.

Úgy egy kilométer után beértük a fiúkat, akik lihegve sétáltak. Hú, de nem bírom a csalókat! Leo, amikor mellé értünk, elkezdett futni egy kicsit, de amikor látta, hogy a szőkeség nem követi, újra megállt. A kis srác mellettem pedig olyan lekicsinylő tekintettel nézett rájuk, hogy kis híján elröhögtem magam. Már kezdtem érezni a lábam, amikor végre, újra feltűntek a többiek.

- Gyere, már nincsen sok. – mosolyogtam rá Herbertre bíztatóan, aki már kezdett kifulladni. Szegény, még olyan kicsi, nem kéne ennyire meghajtani.

Amikor beértünk, a többiek párokban gyakoroltak önvédelmet. Hú, hogy bírják ezt még két ilyen kör után? Logan rápillantott a stopperre, és felhorkantott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz, de reméltem, hogy az előbbi.

- Jó, még két kör. – közölte elég szűkszavúan, amire nem igazán voltam felkészülve.

De mit tehetnék? Csak szegény kisfiút sajnáltam, neki már egy kör is sok volt. Ha jól számoltam, egy kör nagyjából 3 km lehetett, én még kibírnám, de Herbert... Mindenesettre a fiú rám nézett, majd amikor elindultam, ő is szó nélkül követett. A másik két csalót nem láttam, de remélem, majd megkapják a magukét.

Úgy az út negyedénél lehettük, mikor kezdtem nagyon aggódni Herbertért. Már nagyon zihált, folyton lemaradozott, de mindig vissza küzdötte magát. Mondtam neki, hogy lassítson, de csak megrázta a fejét. Annyira emlékeztetett az egyik barátnőmre, ő sem adta volna fel soha. Félúton jártunk már, amikor a kis srác a fáradtságtól már nem figyelt a lába elé és elbukott egy kőbe. Ijedten leguggoltam mellé, és felkaptam a földről. Szegénykém zihálva szipogott és törölgette a könnyeit. Szerencsére nem sérült meg nagyon, de eléggé lehúzta az egyik térdét, látszott az arcán, hogy nagyon fáj. Nem hinném, hogy így fojttatni tudná a távot, de még valahogy vissza kell jutnunk és nem szeretném itt hagyni egyedül. Letöröltem az arcát és sikerült megnyugtatnom, miközben azon járt az agyam, hogy mit tehetnék.

Nem tudnék szólni Logannak és nem hinném, hogy Willéknél lenne telefon, már ha nem csalják le a távot megint. De amúgy sem tudnák senkinek sem a számát. Tehát maradt az egyetlen ötlet, ami még az eszembe jutott. Finoman felvettem a hátamra Harbertet, aki némán kapaszkodott a pólómba, majd folytattam a futást a fiúval a hátamon. Már én is ki voltam fáradva és a fiúval a hátamon még nehezebb volt megcsinálni a feladatot, de a lelki ismeretem hajtott tovább. Most nem hagyhatom abba, legalább a kis srácot kell vissza vinnem a célba. Az utolsó kilométer már nagyon fájt. Lépésenként éledt fel bennem a remény, hogy mindjárt ott vagyunk és minden lépésnél meg is halt. Már tiszta izzadság voltam, a karom és a lábam mázsás súlyként hatott és úgy ziháltam, hogy alig kaptam levegőt. Aztán, végre valahára ismét felbukkant előttem a cél. Tudtam, hogy egy páran néznek, de csak két gondolat fért bele az agyamba. Először is, hogy vajon le tehetem-e Herbertet, vagy vele kell folytatnom a futást. A második pedig, hogy van még egy kör. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi legyen. Le rakjam-e a fiút, vagy menjek tovább. Mi van ha, baj, hogy megállok vagy Logan akkor azt mondja, hogy Herbertnek is le kell még futnia az utolsó kört. Kinézném belőle, hogy ránk sóz még egy kört, ha megállok még véletlenül is. Végül csak futottam tovább, a lábaim már szinte maguktól mozogtak. Nem néztem fel Loganra, amikor elhaladtam mellette, de magamban rimánkodtam, hogy kegyelmezzen meg és szóljon rám, hogy tegyem le fiút. De ez sajnos nem következett be. Te jó ég, hogy fogom én ezt bírni? Nem voltam még messze a férfitól, mikor utánam ordított.

- Bianka! Állj!

Az agyam fel se fogta mit mondott, de a lábam azonnal megállt. Remegve leengedtem Herbertet a hátamról, majd zihálva lerogytam a fűbe. Szétvetettem a végtagjaim és csukott szemmel kapkodtam levegő után. Holnapra, hogy ez mennyire fog fájni nekem... Pár perc után már újra élőnek éreztem magam és feltoltam magam üllő helyzetbe. Herbert erre oda hozott nekem egy üveg vízet, amit nem igazán tudom, hogy honnan szerzett, de hálásan elfogadtam és felhajtottam, miközben sikerült félre nyelnem. A fiúk is ekkor tájt értek be és meglátva minket megálltak, gondolván, hogy akkor nekik is ennyi volt. Csak hát ez nem teljesen így történt. Logan úgy elkezdett velük ordibálni, hogy még nekem is majdnem beszakadt a dobhártyám és Willék olyan rohanásba kezdtek, mint akiket kergetnek. Hát, mit mondjak, megérdemelték. A férfi ezután oda jött hozzánk is és Herbertet elküldte az alagsori gyengélkedőre, engem pedig fürdeni, mert elmondása szerint elviselhetetlenül bűzlök. Na, köszi szépen.

Még mindig remegő léptekkel indultam vissza, de egyszer csak Herbert megjelent mellettem, sántikálva.

- Köszönöm. 

Meglepetten néztem le rá, de egy széles mosoly hamar megjelent az arcomon.

- Szívesen. – borzoltam meg a haját nevetve, amit a fiú nem igazán értékelt, de láttam, hogy ő is mosolyog.

A lépcsőknél elválltunk, mondtam neki, hogy vigyázzon magára, délután még találkozunk. Ő mosolyogva bólintott, majd bicegve elindult lefele, megkeresni a gyengélkedőt. Erről jut eszembe, hogy még nekem is le kell majd oda mennem még ma, egy vizsgálatra a – még nem létező – képességemmel kapcsolatban. A hátam közepére sem kívántam, de majd megkérem Taylort, hogy kísérjen el. Egyedül a világért sem merészkedtem volna oda le.

Mindenesettre, addig még hátra van a legelső napom a suliba. De, először inkább tényleg letusolok.