Reggel hangos kopogásra riadtam fel. Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de aztán minden beugrott. Megkönnyebbülve zuhantam vissza a párnára. Minden izmom sajgott az elmúlt napok menekülésétől. Azonban a kopogás újra felharsant, de most már egy kicsit türelmetlenebbül.

- Jövök!- kiáltottam fel.

Taylor már nem volt a szobában, gondoltam elment edzésre. Vagy órákra. Attól függ, mennyi ideig voltam kiütve. Nagyon reméltem, hogy Logan nem váltotta be a fenyegetését. Nem szerettem volna, ha Taylort miattam büntetik meg. Nagyot ásítva felkeltem az ágyból, pedig olyan szívesen fetrengtem volna még órákig. De hát vár a kötelesség...

Előhalásztam pár ruhát, amik nem voltak rózsaszínűek. Találtam egy sötétkék farmert és világoskék pólót, de annak elég nagy volt a kivágása, ezért inkább maradtam egy fekete rövid ujjúnál. Elég sötét képet festettem magamról, de hát nem akartam pink cuccokba vagy egy, a mellkasomig kiérő dekoltázzsal mászkálni egész nap. A ruhakupacban volt néhány szürke edző cucc, a nadrágok oldalán ás a felsők váll részénél egy X jel volt egy körben. Nem kellett túl sok IQ, hogy kitaláljam, ez a suli logója.

Szerencsére a hajam nem jött szét az este, így nem kellet vele semmit sem csinálnom. Öltözés közben elgondolkodtam, hogy vajon kit küldött értem Ororo. Egy tanárt vagy egy diákot? Mindenesetre siettem, nem akartam, hogy úgy ismerjenek, mint aki lassabban készül el egy csigánál is. Egy kicsit izgultam, hogy vajon milyen lesz a körbevezetőm, mert eddig csak összesen... négy embert ismertem. Meg hát elvileg körbejárjuk az épületet is. Talán még pár kérdésre is választ kapok...

Enyhén izgulva kinyitottam az ajtót, de ahogy kiléptem volna rajta, neki ütköztem előttem lévő fiúba, aki valamilyen okból kifolyólag pont a küszöbön állt. Nagyjából velem egyidős srác volt, úgy kb. fél fejjel lehetett nálam magasabb, mély barna volt a szeme és haja is, ami a jobb oldalon rövidebbre volt vágva, így a tincsek a másik irányba fésülve lógtak bele enyhén a szemébe, ahogy a kezében tartott könyvet olvasta.

Amikor neki mentem majdnem eldobta amit éppen olvasott, de még az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Pont el tudtam olvasni a borítón lévő címet és önkéntelenül is elvigyorodtam. Jules Verne: A rejtelmes sziget. Nagyot dobbant a szívem, mert ez volt a kedvenc könyvem és sok kellemes emlék fűzött a regényhez.

- Uh, bocsi, nem kellett volna pont beállnom az ajtóba, gondolkodhattam volna is. – mentegetőzött a fiú, miután sikerült össze szednie magát.

- Nem, nem semmi baj. Amúgy jó választás. – biccentettem a könyv felé mosolyogva. Végül is ennél kínosabb már úgysem lehet a helyzet.

- Hát igen, még eléggé az elején tartok, de-... Várj, te olvastad? Eddig azt hittem, hogy csak én olvasok az egész suliban Vernét!

- Hát most akkor már nem vagy egyedül. - mosolyogtam rá- Bianka vagyok.

- George. Én foglak körbe vezetni. - tette el a könyvét.

George egész kellemes társaságnak bizonyult, egy darabig még beszéltünk a könyvről, majd végül áttértünk az iskolára. Elmondta a tanárokat és, hogy ki mit tanít. Elég érdekesen hangzott, és ha nem látom a saját szememmel az alagsori edzőtermet, akkor simán elhiszem, hogy ez csak egy átlagos bentlakásos suli. Dél körül beültünk az ebédlőbe és ettünk valamit. Soha nem képzeltem volna, hogy iskolanézés közben így meglehet éhezni. Miközben ebédeltünk elmesélte a napirendeket.

- Reggel 6-kor kezdődik mindenkinek a közös edzés, utána suli délig, aztán ebéd. Délután 1-ig pihenő és aztán fokozatosan kezdődnek az edzések. Mivel te csak tegnap jöttél az első csoportba leszel beosztva, ami 3-kor kezdődik. Az edzések végeztével szabad program van, lehet házit írni, vagy amit szeretnél. 6-kor vacsora és 10-kor pedig takarodó. Ilyenkor vigyázni kell, mert általában Logan az ügyeletes, aki gyűlöli ezt csinálni, és amint lehet, lelép, max. egyszer - kétszer, megy végig a folyosón. Viszont olyan a hallása, mint egy ragadozóé és a legapróbb kis neszt is meghallja.

- Igen, ezt tegnap tapasztaltuk... - válaszoltam egy fanyar mosollyal az arcomon.

- Uh... - vágott egy fájdalmas grimaszt a fiú, szerintem teljesen át tudta érezni a helyzetet. – Tényleg, neked milyen erőd van? - próbálta másfelé terelni a beszélgetést, de a lehető legrosszabb irányba.

Hát az biztos, hogy te nem telepata vagy... - gondoltam.

Az előttem fekvő salátát mustráltam, de már hirtelen elment az étvágyam. Aztán nagyot sóhajtva bevallottam az igazat. De ha ezt mindenki egyesével megkérdezi, én eskü kiugrok egy ablakon. De azért csak a földszintről.

- Még nincsen. Ororo azt mondta, hogy majd a professzor segít kideríteni, hogy miért, de nem is tudom...

- Hmm... Furcsa.

Ennyi. Egy hümmögést kaptam válaszul. Mondhatom nagyon sokra mentem vele. Pár percig csak csendben ültünk az asztalnál. Én a salátámmal játszottam, mert már nem volt kedvem megenni. Aztán George végül megtörte a csendet.

- Ha végeztél mehetünk, mert még nem voltunk a könyvtárban és az udvaron sem.

Bólintottam egyet és elindultunk. Először a könyvtárba mentünk, és amikor beléptem... Atyám! Úgy éreztem magam, mint egy hat éves a cukorka boltban. Egy fél órát biztosan elszöszmötöltünk a könyvek között. Láttam, hogy George is otthonosan mozog itt, biztos sokat járt ide. Teljesen megértem, mert hát, ha napi 24 órában össze vagy zárva több száz gyerekkel, akkor kell egy kis csönd és nyugalom. Aztán az udvarra mentünk ki, ami sokkal nagyobb volt, mint ahogy tegnap este láttam. Volt ott egy focipálya, egy kosárpálya, két teniszpálya és egy medence. Az épület mögött még egy komplett erdő is húzódott.

- Ez hatalmas!- kiáltottam fel önkéntelenül is.

- Látom, tetszik. – nevetett fel a fiú.

A szemében látható volt a boldogság és a szeretet. Már szinte úgy nézett a helyre, mintha az otthona lenne.

- Te mióta is vagy itt?

Egy pillanatra valami átsuhant a fiú szemén, de aztán egy gyors mosollyal el is tüntette, viszont én még pont észrevettem. Úgy látszik valami kényes dologba sikerült belenyúlnom.

- Ha nem szeretnél beszélni róla, nem kell! Sajnálom, hogy ilyen tapintatlanul kérdeztem.

- Nem, nem kell sajnálnod. – rázta meg a fejét. – Csak tudod, van, hogy néha jobb nem zargatni a múltat.

- Igaz... – pillantottam el kínosan, nem igazán tudva, mit is mondjak. Olyan kellemetlenül érezte magam, tényleg nem akartam megbántani szegényt. Tuti sikerült valami régi traumás emléket felzargatnom! Agh, Bianka ennyire ügyes is csak te lehetsz! Inkább az égett szélű pad megfigyelésének szenteltem magam, azon morfondírozva, akarom-e vajon tudni, hogy sikerült ilyen mesterien megpörkölni ezt a szegény ülőalkalmatosságot.

- Egyébként, ha érdekel, 11 éves korom óta vagyok itt.

- Azta, olyan rég? – kaptam fel a fejem megkönnyebbülve, ezek szerint George nem utált meg teljesen.

- Igen, - mosolygott nosztalgiázva. – Fred utánam jött egy évvel, Taylor pedig rá kettővel.

- Fred?

- Oh, igen, te még nem ismered őt. Fred egy vörös hajú energia bomba. De tényleg. Olyan, mintha egyszerűen nem tudna kifogyni se az energiából, sem hülyébbnél hülyébb ötletekből. Néha teljesen az agyadra tud menni, de amúgy nagyon jó fej srác. Majd meglátod, nem lehet túl sokáig elkerülni őt. Amúgy, itt forduljunk be, még meg akartam mutatni neked az erdőt. – váltott hirtelen témát egy eldugott ösvényre mutatva a fák között. Ez egyből felcsigázta a kíváncsiságom.

Egy gyönyörű és hatalmas fenyőerdőbe léptünk be, alig mentünk valamit, a külvilág hirtelen megszűnt létezni, csak a madarak röpködtek a fák között, egy valóságos koncertet adva nekünk. George-dzsal csak sétáltunk egy kis kitaposott ösvényen, én pedig érdeklődve hallgattam a történeteit, hogy milyen érdekes és néha elég veszélyesnek hangzó, de egyben nagyon izgalmas edzéseket szoktak ez erdőben tartani. Mindenesetre ez meg magyarázza azt a sok furcsa foltot a fatörzseken. Ekkor viszont hirtelen egy másik alak bukkant elő a fák közül, megzavarva a beszélgetésünket.

- Hé, George, nem hiszed el, hogy... Oh... - torpant meg a fiú, amikor meglátott engem is. - Most egy randit zavartam meg? – kérdezte elvigyorodva.

- Mi? – néztem értetlenül a vörös hajú fiúra, egy pillanatig fel sem fogva mit mondott, olyan abszurdul hangzott.

George-ra pillantottam, aki viszont irritáltan masszírozta az orrnyergét. Ő most komolyan azt hitte, hogy én és George...? Nem álltam meg, hogy ne törjek ki nevetésben. Még soha senki nem mondott nekem ilyet és ez csak olyan vicces jött ki, hogy muszáj volt.

- Fred, hányszor mondtam már, hogy hagyd abba ezeket az irreális spekulációkat. Már nem azért. – pillantott rám George, én pedig még mindig kacarászva legyintettem egyet és kitöröltem egy kósza könnycseppet a szememből. Szóval ő Fred. Tényleg vicces fiú, az biztos.

- Én még csak most jöttem.

- Én meg körbevezetem. Ne képzelődj. Így is elég idegesítő vagy.

- Au. Ez most fájt. – kapott a mellkasához a fiú, tökéletes színészi képességekkel. - Kár, pedig már azt hittem...

- Hát akkor rosszul hitted! - horkant fel George.

- Jól van, na, én kérek elnézést. – tette fel a kezét megadóan Fred.

De most komolyan, még csak nem is nézünk ki egy párnak.

Frednek felfelé vágott vörös haja, szeplői, csintalan szeme volt és egy örökéletű mosoly húzódott az arcán. Látszott rajta, hogy ma már sok embernek okozott bosszúságot. Ő tipikusan az az ember, aki ha tud, megtréfál, de nem tudsz rá haragudni sokáig, mert úgyis kiengesztel. Most is olyan kiskutya tekintettel nézet ránk, hogy egyből meglágyult a szívem.

- Inkább foglalkozz a saját szerelmi életeddel. - vágott vissza George.

Úgy látszik ez kényes pont lehetett, ugyan is Fred egyből elpirult, de a lenge mosolyát igyekezte fent tartani. Na, kezd érdekes lenni a történet...

- Na, és ki a szerencsés? - sasszéztam mellé.

- Senki, nem lényeges, úgysem ismered.

- Ugyan már! Azt hittem ennél jobban tudsz hazudni. Egyébként is, kölcsön kenyér visszajár.

- Gyerünk ki vele! - győzködtem tovább. - Úgyse mondom el! Légyszi!

- Hát... - vonta meg a vállát.

- Igen?

- Biztos nem ismered, de... Taylornak hívják. - vallotta be.

- Tényleg? Hosszú, szőke haj és világoskék szem? – faggattam tovább Fredet.

- Igen?

Azta! Pont az az egyetlen ember, akit ismerek! Ráadásul, ahogy belegondolok, még össze is illenének. Mind ketten élet vidámak és majd kicsattannak az energiától.

- Ez fantasztikus!

- Várj, ismered? - borult el az arca.

- Hát, igazából szobatársak vagyunk... - vallottam be.

- Úristen... - túrt a hajába idegesen Fred.

- Nyugi, nem teszek semmi elhamarkodottat és nem árulok el semmit. - nyugtattam szerencsétlen fiút.

Bár nem tudom mennyire sikerült elhitetnem vele, hogy nem csinálok semmi butaságot, viszonylag lenyugodott. Aztán nehogy azt higgye, hogy én egy olyan ember vagyok, aki csak ezen fog kattogni. Csak jó lenne látni, hogy mindketten boldogok.

- Haver, indulni kéne edzésre, mindjárt kezdődik. - figyelmeztette George a barátját.

- Oké... Jössz?

- Egy pillanat, csak még valamit meg kell beszélnünk.

- Rendben, akkor ott várlak. - mondta, majd eltűnt a fák között, pont úgy, ahogy megjelent.

- Na, csak annyit akartam mondani, hogy neked ma még nem lesz edzés, este majd jövök érted és felkísérlek a profhoz. Meg bocsi Fred miatt, alapból tényleg jó srác, csak néha tényleg nagyon hülye ötletei vannak.

- Rendben, és semmi. - legyintettem. - De siess, mert nem szeretném, ha miattam késnél.

- Akkor viszont rohanok. Szia!

- Szia!

Már elindult, de pár lépés után visszafordult és utánam szólt.

- Bianka! Viszont azért óvatosan, mert Taylor és Fred is nagyon érzékeny a szerelmi témákra.

- Rendben. De várj, honnan tudod te ezt? - csodálkoztam.

Csak nem...?

- Hát már én is próbáltam őket összehozni, de nem nagyon sikerült... - vallotta be kellemetlenül a tarkóját vakarva.

- Akkor hagyd ezt csak rám! - válaszoltam mosolyogva. - De azért te is segíthetsz.

- Ó, milyen kegyes, hogy megengedi!

- Csak természetes, de most már tényleg fuss, mert késésben vagy.

- Uh, tényleg. - nézett az órájára. - Szia!

Azzal eltűnt a fák között. Nem tudtam, hogy mit csináljak, úgyhogy inkább elindultam egyet sétálni.

Életemben nem gondoltam volna, hogy George is megpróbálta már Fredet és Taylort összehozni, nem tűnt olyan szívügyes fiúnak. Ezek szerint tényleg összeillenek. Akkor már van egy feladatom is, legalább George is segít majd.

Nahát, a másik meg az, hogy Fred azt hitte, hogy George-dzsal mi egy randin vagyunk! Most komolyan? Nem mintha George olyan rossz lenne, de miért feltételezte ezt? Csak az erdőben sétáltunk és... Na jó, lehet, hogy van benne valami, de akkor is!

Egy darabig csak mentem előre, amerre a lábam vitt, amíg ki nem értem az erdőből és egy sziklafal előtt álltam. Elindultam mellette és hamarosan előbukkant az iskola épülete is. Közben eltűnt a szikla és már csak alattam húzódott egy meredek fal, olyan volt mintha levágták volna a másik felét. Sziklamászásra tökéletes. Méterekkel lejjebb a tenger csapdosta a partot. Nagyon szép volt a kilátás, de már inkább a szobánkban lennék és ledőlnék az ágyra. Eléggé fárasztó volt a mai nap, pedig nem is csináltunk sok mindent. Úgy látszik még mindig nem sikerült pótolnom az energiát.

Viszonylag könnyen vissza találtam, és amikor benyitottam a szobába, Taylor már az ágyán ült és a vizes haját fésülte.

- Szia! Milyen volt a napod? - kérdezte.

- Fárasztó. - zuhantam le az ágyra. - Neked?

- Egész jó. Voltál már a profnál?

- Még nem, George azt mondta, hogy az edzése után felkísér.

- George volt a kísérőd? Akkor várhatsz rá még egy darabig, láttam, hogy Freddel, a barátjával, ott maradtak még egy darabig az edzésen. - mondta.

- Tényleg? Na, mindegy... - dőltem neki a falnak. - Ja, amúgy Freddel már találkoztam. – óvatosan a lányra sandítottam, várva a reakcióját.

- Tényleg? - kapta fel a fejét Taylor. - Mikor?

- Amikor az erdőben voltunk, egyszer csak előbukkant a semmiből és azt hitte, hogy egy randin vagyok George-dzsal. Most mondd meg! Amúgy egész jó fejnek tűnt.

- Öhm... Hát igen, néha szokott ilyeneket csinálni, de amúgy nagyon rendes és...

- És? - fogtam szaván.

- Semmi.

Azonban már nem hagytam ennyiben és átültem az ágyára.

- Taylor, csak nem tetszik neked? Sőt így belegondolva, szerintem cukik lennétek együtt... - vigyorogtam a lányra, aki már szabályosan elpirult.

- Ugyan már! - vágott hozzám egy párnát.

- Most meg miért? - méltatlankodtam.

- Ne beszélj butaságokat... - fésülte tovább a haját.

Én csöndben vártam, hogy megszólaljon. Miután már egy perce figyeltem kitartó csöndben, megtört a jég.

- Azt sem tudom, hogy egyáltalán tetszek-e neki! Ráadásul tudod te, mennyi ideje vagyok én a friend zone-ban?

- Nem igazán, de őszintén nem is érdekel. Nem kell egy zseninek lenni ahhoz, hogy észrevegye, mennyire csodálatos vagy. Nem csak, hogy gyönyörű, de még kedves is vagy!

- Még egy napja sem ismersz, honnan veszed, hogy milyen vagyok? – nézett rám felvont szemöldökkel Taylor, de a mosoly ott bujkált a szája szélén.

- Hát, nem öltél meg az álmomban, szóval az már egy jó pont. – válaszoltam vigyorogva, mire kaptam egy második párnát is.

- Figyelj, ezt most komolyan mondom. Szinte biztos vagyok benne, hogy tetszenél neki. - amúgy biztos is vagyok benne, de mindegy. – De, akkor már egy ideje barátok vagytok, nem?

- Hát igen, nem volt túl sok barátom, amikor idejöttem és George meg Fred gyakorlatilag örökbe fogadtak. – rázta meg a fejét vigyorogva Taylor. Na, erre kíváncsi lettem volna. - Egyébként neked meg George-dzsal kéne összejönni, ha már itt tartunk.

- Hé, ne tereld a témát! - vágtam vissza.

- Nem, nem, éppenséggel te tereled!

- Kikérem magamnak! Most rólad van szó és nem rólam.

- Mégis ki mondta?

- Hát én!

- Akkor nem bánod, ha szervezek nektek egy randit?

- Álljon meg a menet! - kiáltottam fel. - Még csak most ismertem meg!

- Na, akkor rólam is le lehet szállni.

- Rendben, de ne hidd, hogy feladom.

- Miért is reménykedtem...

Legalább valamivel előrébb jutottam. Ezt majd meg kell beszélnem George-dzsal.

- Gyere, menjünk vacsizni. – állt fel Taylor, aki valahogy idő közben megcsinálta tökéletesre a haját.

Nem kellett sokáig győzködni, a hasam már csak az étel gondolatára is elég hangosakat korgott. Ráadásul, eléggé kíváncsi voltam milyen lehet itt a vacsora, ha már az ebéd is olyan finom volt. Tehát sietősen az ebédlő felé vettük az irányt.

Vacsoraidőre szinte teljesen megtelt az ebédlő, csak a sarokban maradt pár asztal szabadon. Szedtünk magunknak vacsit, én virslit választottam, Taylor pedig bundás kenyeret.

Evés közben megbeszéltük, hogy holnap délután elmegyünk majd vásárolni, ugyanis ismer a közelben egy „nagyon jó bevásárló központot". Aha. Kíváncsi vagyok milyen lesz. De legalább lesz normális cuccom.

Egyszer csak a fiúk is megjelentek mellettünk, tálcával a kezükben és valamiért örülten vigyorogva. Mikor megláttam őket egy csöppet meglepődtem, ugyanis mindkettőjük hajáról csöpögött a víz, ami szép mintákat hagyott a pólójukon. Ruhájukon is látszott, hogy nemrég cserélték szárazra, de megtörülközniük is csak úgy-valahogy sikerült.

- Sziasztok, leülhetünk ide? - kérdezte George remegő szájjal, Fred meg alig bírta vissza fogni a nevetést.

- Persze, gyertek csak! – bólintottunk nekik, de nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem. - De veletek meg mi történt?

Közben a srácok leültek, de George úgy ügyeskedett, hogy ő került velem szembe, Fred pedig Taylorral szembe. Cseles, cseles...

- Á, csak ott maradtunk segíteni McCoynak javítani egy kilyukadt vízvezetéket, de egy kicsit nagyobb volt a lyuk, mint amire számítottunk...

- De látnotok kellet volna McCoyt! Most legalább egy óráig fogja szárítani a szőrét! – Fred eddig bírta, röhögve elterült az asztalon.

Erre Taylor és George is elkezdett nevetni, csak én nem értettem semmit. Hogy kicsoda? McCoy? Ő a kémia tanár, azt hiszem? De, milyen szőrét?? Szerintem, letehetek róla, hogy megpróbáljam megérteni. Azonban George elővette a telefonját és a nevetéstől rázkódó kézzel elkezdett keresni valamit. Elég hamar megtalálta és majd lefordult a székéről a földre a röhögéstől. Amikor viszont felénk fordította a képernyőt, még én is elkezdtem szakadni a nevetéstől.

A képen egy férfi állt, akiről csorgott a víz és kikerekedet szemekkel levegő után kapkodott. Azonban kék szőr borította és a külseje egy állatéra emlékeztettet. Ha választanom kéne, pont úgy nézet ki, mint egy macska, akit leöntöttek kék festékkel aztán bele esett egy vödör vízbe.

A nagy hangzavarra többen felénk fordultak és furcsálkodva méregettek. Szegények nem értették, hogy miről van szó. Lassan lenyugodtunk és csak halkan kacagtunk, miközben a könnyeinket törülgettük. Ekkor azonban a körünkben híresé vált McCoy is belépet a terembe. Elég morcosan nézett szét, de szerencsére nem látott meg minket. Mi azonban egyből a tányérjaink fölé hajoltunk, amikor megpillantottuk. Nem mertünk egymásra nézni, mert akkor biztos, hogy elröhögtük volna magunkat. Aztán végül a kedélyek is lenyugodtak és rendesen be tudtuk fejezni a vacsorát. Csak egyszer buktunk le majdnem, amikor is McCoy elsétált mellettünk és Fred nagyon mű köhögésekkel próbálta leplezni a kitörésben lévő újabb röhögő görcsét, aminek köszönhetően kis híján meg is fulladt. De George addig verte a hátát, amíg le nem nyugodott és újra kapott levegőt.

Mikor végeztünk és már kisétálunk a teremből George-nak támadt egy ötlete.

- Biankával felmegyünk most a profhoz, de egy fél óra múlva találkozhatnánk kint a kertben.

- Ez remek ötlet! - lelkesedtem.

Úgysincssemmi programom estére és legalább a többiekkel is lehetek egy kicsit. Meg hát,talán jobban megismerem a környéket. Frednek és Taylornak se volt kifogása,ezért megbeszéltük, hogy a suli előtt találkozunk hamarosan. Azzal elindultunk a profhoz.