Pénteken nem volt edzésünk. Végre egy kis pihenés, amúgy is túl hosszú volt a hét. Fáradt voltam. Talán egy kicsit ideges is. Azt hittem a tegnapi eseményeket sikerült a helyére raknom, de valamiért egész nap feszült voltam. Próbáltam vissza fogni magam, hogy ne legyek idegesítő, bár nehéz volt néha visszatartanom magam a kicsattanásoktól. Próbáltam megnyugodni, de a levegő mintha vibrált volna az emberek körül, minden mondat idegesítően hangos és túl cifrázott volt. Nem akartam Taylorék előtt kiakadni, de most egyszerűen nem volt energiám semmire és ettől csak még idegesebb lettem saját magamra. Alig vártam, hogy visszamehessek a szobámba és egyedül lehessek, már legalábbis, amennyire lehet.

A professzor előadása után nálunk gyűltünk össze, mert ilyenkor nem ajánlatos benyitni a fiúk szobájába. George esküszik, hogy csak Fred a rendetlen, amit persze a másik tagad, de nyílt titok, hogy a barna is ugyan annyira lusta, mint a barátja.

- Végre péntek! – dőlt el Fred a szőke ágyán. – Azt hittem már soha nem lesz vége ennek.

- Ja, durva volt. – nyújtózkodott egyet George és pár csontja ki is reccsent, amit egy fájdalmas grimasszal értékelt.

- Nincs kedvetek sétálni egyet? – kérdezte hirtelen Taylor fellelkesedve, miközben gyorsan kifésülte, a már amúgy is sima, selymes haját. – Nézzük már meg a naplementét! Lassan itt a nyár, nagyon szépek ilyenkor a fények.

- Jó ötlet. – ült fel Fred. – Végre normálisan lehet barangolni, anélkül, hogy 5 perc múlva ránk sötétedne.

- Ugye nem tervezel megint elveszni?

- Ugyan már, mégis honnan veszed ezt? Soha nem tennék hasonlót.

- Ez alkalommal esküszöm, ott hagylak éjszakázni.

- Te is tudod, hogy soha nem hagynál magamra.

- Ez a szerencséd.

- Tudom. – vigyorgott a vörös, George pedig sóhajtva megrázta a fejét, de ő is mosolygott.

- Szóval? Mehetünk?

- Nem is tudom... – néztem fel, kezemben a telefonnal. – Nekem nincs igazán kedvem...

Ez volt az utolsó dolog, amit most csinálni akartam, de nem szerettem volna lehúzni a hangulatot.

- Igazából még nekem is tanulnom kéne. – szólt közbe George.

- Kocka.

- Ki áll majdnem bukásra három tárgyból?

- Srácok, nyugi. Akkor te sem jössz? – szólt közbe Taylor, a barna pedig megrázta a fejét, a lány pedig Fredre pillantott.. – Akkor azt hiszem ketten maradtunk.

- Nem baj, király lesz! Amúgy sincs szükségünk rájuk.

- Egek, hogy van neked még ennyi energiád? – pillantott Georgre fájdalmasan a barátjára, aki csak megrántotta a vállát. Mondjuk erre én is kíváncsi lettem volna.

Végül Taylor és Fred elmentek kettesben, George pedig elment tanulni, bár én se nagyon értettem, hogy miért péntek délután, amikor pihenhetne, de mindenkinek megvannak a maga furcsaságai. Én pedig végre egyedül maradhattam.

De ez sem volt jó. A feszültség még most is ott vibrált és csak magamra lettem egyre idegesebb. Idegesen átdobtam Taylorhoz a telefonom és belefúrtam a fejem a párnába. Borzaszó!

Másnap ebéd után Taylor és Fred valahova eltűntek, ami kicsit fura volt, de George-dzsal nem kérdőjeleztük meg a tegnap este után, mikor éppen, hogy visszaértek tízre és mindketten úgy nevettek, mintha ittak volna. A fiúval mi csak összenéztünk és inkább hagytuk a dolgot. Volt egy sejtésem, hogy megint kimentek a tisztáshoz, de nem akartam zavarni, úgyhogy inkább nekiláttam a háziknak, legalább ennyivel előrébb leszek. Már egész szépen belemerültem a cosinus tétel gyönyörűséges rejtelmeibe, mikor egy gyors kopogást követően, George kukkantott be a szobába.

- Szia. – pillantottam fel a fiúra, aki közben mögém állt és érdeklődve áthajolt a vállam fölött.

- Szia, mit csinálsz?

- Matekot. – sóhajtottam. – Lesüllyedtem arra a szintre, hogy már nem is volt jobb dolgom. Te mit csinálsz?

- Nem tudom zaklatni Fredet, úgyhogy unatkozom és gondoltam benézzek. Tényleg, nincs kedved elmenni egyet sétálni?

- Nem tudom, már kezdtem pont bele melegedni. – játszadoztam a ceruzával. Őszintén, nagyon sok mindent csináltam volna szívesebben, mint a matekot, de úgy éreztem, most nem lennék jó társaság, csak még jobban untatnám a fiút.

- Csak azt ne mond, hogy inkább írsz házit, minthogy velem legyél. – pillantott rám fájdalmasan George.

- Nem, nem arról van szó. – nevettem. – Csak... Tudod mit? Jó, menjünk. – gondoltam meg magam. Talán egy kis séta tényleg nem árt, hátha lenyugtat. Kicsit kiszelőztetem a fejem. Meg most tényleg rosszul venné ki magát, ha így is lepattintanám a fiút.

- Nagyszerű! – mosolyodott el George, ahogy feltápászkodtam. – Hová menjünk? Tisztás?

- Inkább ne. Szerintem most ott vannak Taylorék.

- Oh, lehet. Egyébként szerinted...?

- Ha van egy kis eszük, talán.

- Akkor nincsenek túl jó esélyeik. – sóhajtott George, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

- Tetőtér? – vetettem fel, a fiú pedig beleegyezően bólintott.

Szerencsére senki nem volt a mini arborétumban, amikor felmentünk, úgyhogy kerestünk egy kényelmes helyet a pokrócon és letelepedtünk néhány pálma alá. Pér cinke röppent be nem soká az ablakon és vidáman elkezdtek kergetőzni a levelek között, majd miután megunták, csicseregve letelepedtek egy ágra. Már ők is érezték, hogy lassan közeleg a nyár.

- Milyen aranyosak.

- Hm. – bólogatott George, de többet nem fűzött hozzá. Egy darabig csönden ültünk és figyeltük a madárkákat. Így minden olyan kellemes volt. Amíg George úgy nem döntött, megszólal.

- Kicsit feszültnek tűntél az elmúlt napokban, minden rendben?

- Oh, persze, igen. Semmi bajom. – mosolyogtam gyorsan a fiúra. – Biztos csak jön egy front.

Kicsit kellemetlenül ért a kérdés, hiszen még én magam se tudtam, miért voltam ilyen feszült. Valószínűleg, csak az időjárás tehet róla, vagy a hormonok.

- Akkor jó. – mosolygott vissza rám a fiú, majd ismét beállt a csönd. Ezúttal már nem volt olyan idilli. Próbáltam lerázni a kellemetlen érzést és csak élvezni a szabadnapunkat, meg a napsugarakat, amik pont ránk vetültek, felmelegítve a bőrömet.

- Hé, Bianka. – fordult felém George, én pedig félig lehunyt szemmel rápillantottam.

- Hm?

- A csütörtöki edzés. Láttam mi történt és szeretnék kérdezni valamit.

- Ki nem látta, mi történt akkor? – fordítottam el a fejem sóhajtva. – Nem igazán szeretnék beszélni róla George.

Reméltem, hogy ezzel annyiba is hagyja, de a fiú nem így tervezte. Ehelyett inkább még jobban felém fordult, hogy teljesen szembe kerüljünk és kénytelen legyek rá nézni.

- Megértem, de beszélned kéne róla. Ha nem nekem, akkor valaki másnak. Taylornak, Frednek vagy akár Henrietta doktornőnek.

- Ugyan már, az semmi nem volt, nem ér ekkora felhajtást. Tényleg nem szeretnék róla beszélni, nem ejthetjük a témát?

- Bianka, figyelj. Tudom, hogy nem tűnik nagy ügynek, de mégis ott van benned a feszültség. A félelem. Még mindig félsz a képességedtől, ugye?

- Hát persze. – igazítottam meg a kesztyűm. – Hogyan nem félnék? De majd elmúlik. Csak többet kell gyakorolnom.

- A több edzés nem fog segíteni.

- Honnan veszed?

- Mert én is átéltem ugyanezt. Rettegtem magamtól, hogy mire vagyok képes és gyűlöltem magam valamiért, amiről nem is tehettem. Nekem Fred segítet rájönnöm erre és továbblépnem és most én is szeretnék segíteni neked.

- George, én... Tényleg értékelem, hogy segíteni akarsz, de mondom, hogy jól vagyok. Már így is sokkal biztosabb vagyok magamban.

- Akkor miért nem támadtad meg Fredet?

- Mert mondjuk, nem akarom bántani a barátom?!

- Meg tudta volna védeni magát.

- De ha nem? Nem vagyok hajlandó kockáztatni. Nem akarom embereken használni az erőm.

- Ez nem ilyen egyszerű! Bianka, mi mutánsok vagyunk. Az emberek mindig félni fognak tőlünk, kivetnek és meg akarnak majd ölni. Ha nem vagy hajlandó használni az erőd, nem fogod tudni megvédeni magad.

- Nem mindig. Vannak, vannak akik elfogadnak! Akik látják, hogy mi is csak emberek vagyunk és ne akarunk senkit bántani.

- Igen, vannak. De csak kevesen, a többség soha nem fogja megérteni. Az a pár ember pedig nem fog segíteni, ha éppen meg akarnak késelni egy sikátorban. Nem fognak segíteni, ha félsz vissza menni a családodhoz, mert szörnyetegként tekintenek rád, akkor sem, ha a volt barátaid rád se bírnak nézni, amint megtudják az igazat. A halott szeretteidet sem fogják, tudják visszahozni.

Ismét csönd állt be. Nem bírtam George-ra nézni, inkább egy párna szélével játszottam. Mindig is tudtam, hogy igaza van, de eddig olyan szívesen nem vettem tudomást róla. Mi csak fiatalok szeretnénk lenni, egy normális életet élni... Tudom, hogy nekem nagyon szerencsés dolgom van, de ez sem feltétlenül az, amit szeretnék.

- Bianka... – fogta meg a kezem George, mire felkaptam a fejem. Nagyon puha tenyere volt. – Én csak segíteni szeretnék, ugye tudod?

- Igen... – válaszoltam, ami inkább egy suttogásnak illett be, de a fiú elmosolyodott.

- Jó... Bízol bennem?

- Igen. – válaszoltam ismét, egyre halkuló hanggal, ahogy egy rossz érzés kezdett eluralkodni rajtam.

- Akkor bízz abban is, amit mondok.

- George, mit tervezel? – kérdeztem enyhén megremegő hanggal, de a fiú csak bátorítóan végig simított egy ujjával a kézfejemen.

- Semmi baj nem lesz, ígérem. Nem fogok semmit csinálni, ha nem bízol bennem. Csak hallgass végig, jó? – nem volt választásom, mintsem beleegyezően bólintsak. – Oké... Amikor én érkeztem a suliba, még nem volt itt a doktornő, így nem is voltak ilyen jó kesztyűk, én csak egy sima téli kesztyűt használtam. Emlékszem, rettenetesen meleg volt, de nem mertem levenni. Ha ideges lettem, vagy izgatott, esetleg dühös, random tárgyak kezdtek el röpködni a teremben és mindent megtettem volna, hogy ezt megállítsam. Aztán egyszer Ororo bejelentette, hogy kapok egy szobatársat.

- Fred? – kérdeztem mosolyogva, a fiú pedig nevetve bólintott.

- Igen, őt. Be kell vallanom, először nem voltam elragadtatva a sráctól, de végül összebarátkoztunk. Akkoriban nem nagyon ismerkedtem senkivel és eléggé... magamnak való voltam.

- Tényleg? Soha nem gondoltam volna.

- Bianka, hagynád, hogy befejezzem? – nézett rám szúrósan George, de egy mosoly az ő szájánál is ott bujkált.

- Igen, persze, bocsánat. Kérlek, folytasd.

- Köszönöm. Nos, elég sokat piszkáltak és Fred egyszer megkérdezte, miért nem veszem le azt a nevetséges kesztyűm, akkor nem szólogatnának be ennyit. Mondtam neki, hogy nem tudom irányítani az erőm és félek tőle. Erre kiröhögött.

- Milyen kedves.

- Ugye? Szóval miután lenyugodott, megkérdeztem, mégis mi ilyen vicces ebben. Erre csak rám nézett és azt mondta: „Mégis mitől félsz? Pár repkedő ceruzától? Soha nem fogod tudni irányítani, ha elnyomod. Félsz tőle vagy meg tanulod kontrolálni, ezek a választásaid. De ha ilyen gyáva vagy, soha nem fog menni." Azzal otthagyott. Először nem foglalkoztam azzal, mit mondott, csak folytattam az edzéseket, hogy elnyomhassam a képességem és én uralkodjak fölötte. De ez sem használt. Aztán rá kellett jönnöm, lehet mégis igaza van. Nem tudtam az erőm fölé emelkedni, akárhogy próbálkoztam. Aztán egy alkalommal annyira elegem lett, hogy fogtam és kidobtam a kesztyűmet az egyik kukába és ott hagytam. Rettenetesen ideges voltam és levelek kezdtek el repkedni körülöttem, de már nem volt vissza út. Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és elképzeltem, hogy lassan elfojtom a képességem. Amikor kinyitottam a szemem, minden ismét mozdulatlanul hevert a földön. Lépésenként meg tanultam együttdolgozni az erőmmel és már nem akartam kétségbeesetten magam alá gyűrni. Mire észrevettem magam, bátran használtam a képességem és tökéletesen tudta kontrolálni. Csak meg kellett tennem az első lépést és bíznom magamban.

- Azt... Azt akarod, hogy levegyem a kesztyűm, ugye? – kérdeztem egy csomóval a torkomban, George pedig bólintott.

- Igen.

Idegesen nyeltem egyet és elpillantottam a fiúról. Az a baj, hogy tudtam, valahol igaza van. Azt sem mondhatom, hogy az ő képessége nem volt veszélyes, mint az enyém, mert sajnos ez sem igaz.

- Mondtam, hogyha nem bízol bennem, nem kell megcsinálnod.

- De én bízok! Csak... Csak félek... Magamban nem bízok...

- Nem baj, mert én bízok benned. – szorította meg a kezem mosolyogva a fiú, az érintés pedig kellemes melegséggel töltött el. Olyan biztonságos volt. – Ha én meg tudtam csinálni, te is megfogod. Nem olyan ijesztő, mint gondolod.

- Nem tudom George, tényleg nem akarom, hogy valakinek baja essen. Soha nem bocsátanám meg magamnak.

- Tudom, de nem lesz semmi baj. Ígérem. – a mélybarna szemei pontosan az enyémbe fúródtak, tekintete szinte igézően ölelt körbe. Ahogy néztem, furcsán biztonságban éreztem magam. Talán... Megpróbálhatom? Kedves mosoly húzódott a szája sarkában, ami melegséggel töltött el. Van más lehetőségem? Sóhajtva megszorítottam a kezét.

- Én bízok benned.

- Rendben. – pillantott rám kedvesen és biztatóan a fiú, majd egyik kezem a lábára fektette a másikat pedig óvatosan két kezébe fogta. – Mehet?

Idegesen bólintottam egyet, a gyomrom kellemetlenül összeszorult, de már nem volt visszaút. Éreztem, ahogy a légzésem felgyorsul, amint a fiú megfogta az anyagot és lassan, óvatosan elkezdte lehúzni. Bár talán, hogy az is közre játszott, hogy szinte éreztem George forró leheletét, ahogy a puha bőre az enyémmel összesúrlódott.

- Jól van, nagyon jól csinálod. – mosolygott rám a fiú, én pedig idegesen felnevettem. A stresszelést? Azt biztos kitűnően csináltam.

Túlságosan gyorsan is, de az első kesztyű lekerült a kezemről. Kicsit fura volt ismét érezni a hűvös levegőt és meleg érintéseket. De kimondottan kellemes. A tenyereim helyet cseréltek és ez alkalommal minden gyorsabban történt. Próbáltam a pillanatokat visszafogni, amíg biztonságban voltam, de kicsúsztak a fogásomból és hirtelen a mindkét anyag mellettünk feküdt a földön, a két puszta kezem pedig George tenyerében pihent.

- Látod? Semmi baj sincs. – nevetett a fiú, én pedig remegve felsóhajtottam, de egy mosoly az én arcomon is ott volt.

- Hú, kicsit parázok. – vallottam be kínosan nevetve, de George ismét végig simított a kézfejemen. Egek, olyan puha keze van!

- Tudom, de hamarosan már nem fogsz. Jól csináltad.

- Ha kirobbantom a suli felét, te hibád. – figyelmeztettem a fiút, aki kacagva bólintott.

- Vállalom a felelősséget.

A madarak ismét elkezdtek kergetőzni és csicseregve repkedtek át az ágakon, amiket megsütött a délutáni napfény, táncoló foltokat vetve mindenhova. Távoli kiáltások hallatszottak fel az udvarról, de a levelek susogása szinte teljesen elnyomta őket. A fiú gyengéden, de mégis erősen tartotta a kezemet, ujjai közrefogták az enyéimet. Mélybarna szeme melegen mosolygott rám, ami egy megmagyarázhatatlan kellemes érzéssel öltött el. A világ egy pillanatra megállt, egy teljes varázslatos pillanatig minden tökéletes volt.

Aztán megszólalt George telefonja. A fiú sóhajtva elhúzta a kezét az enyémről, és a zenélő készülékért nyúlt, ami kitartóan üvöltötte Brendon Urie hangján a High Hopes-t. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy összeszedjem magam és lecsillapítsam a zakatoló szívem.

- Igen Fred? – vette fel a telefont George egy kicsit kellemetlen ábrázattal, ami viszont gyorsan megváltozott. Kicsit közelebb csúsztam, figyelve a fiú arcát, aki közben rám nézett. – Jó, oké. Igen, siettünk. – azzal letette.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva, ahogy a fiú felsegített.

- Igen. Legalábbis azt hiszem. Fredék lent vannak a szobátokban és üzeni, hogy mi is menjünk le hozzájuk.

- Féljünk?

- Lehet, hogy jobban tesszük. De még nem indult be a füstjelző, szóval nem lehet akkora baj.

Lesiettünk a lépcsőn és a szobánk felé vettük az irányt. Tényleg remélem, hogy nem történt semmi komoly, csak... Nem tudom, Fred önmaga volt? Bár az sem jelent általában túl sok jót. Legalább Taylor is ott van. George ment be elsőnek a szobába – csak a biztonság kedvéért – és megkönnyebbülve láttam, hogy minden rendben van. Taylor és Fred a lány ágyán ültek, de amikor megláttak minket, vigyorogva felpattantak.

- Minden rendben? – siettem közelebb, Taylor pedig nevetve bólogatott.

- Nem kell aggódni, most nem robbantottunk fel semmit. – kacsintott Fred.

- Akkor miért hívtatok ide? – kérdezte George, Fred és Taylor pedig vigyorogva összenéztek, majd a fiú elkapta Taylor derekát és magához húzva hosszasan megcsókolta. Az ajkaik egy gyengéd, de vad táncot jártak, majd lassan elváltak és halkan nevetve néztek egymás szemébe.

- Mi a szar?! – törte meg a csöndet George. – Bianka, mond, hogy te is láttad ezt! – rázott meg a fiú, én pedig döbbenten meredtem rá, majd Taylorra, aki elpirulva vigyorgott. Próbáltam megszólalni, de egy pillanatig csak némán tátogtam.

- Úristen! – kaptam a szám elé a kezem, amint ismét visszatért a hangom. – Összejöttetek?!

- Igen! – nevetett Taylor, én pedig ráugrottam.

- Úristen! – szorítottam magamhoz a lányt, aki még mindig kacagva visszaölelt.

- Végre! – vigyorgott George és összeborzolta Fred haját, majd szorosan megölelte. – Kezdtem azt hinni, már soha nem fog ez összejönni, de megcsináltad! Büszke vagyok rád Fred.

- Kösz, de légyszi ne fojts meg. – veregette meg a barátja hátát elfúló hanggal a vörös, aki végül elengedte, de továbbra is meghatottan szorongatta a vállát.

- Annyira örülök nektek! – szorongattam továbbra is Taylort. – Mindent el kell majd mondanod. Te pedig. – fordultam Fredhez. – Ha megbántod...

- Nem terveztem! – tette fel a kezét védekezően a fiú, Taylor pedig nevetve még szorosabban magához ölelt.

- Nagyon cuki vagy, de nem kell aggódnod, jó?

- Oké.

- Gyerekek, ezt meg kell ünnepelnünk! – csapta háton Fredet a barna.

- Logan meg fog minket ölni. – válaszolt Fred, de ő is vigyorgott.

- Nem fog. – kacsintott George és elindult a szobájuk felé. – Gyertek!

Kicsit értetlenül követtem a srácokat Taylorral, akik betessékeltek minket a szemétkupacnak nevezett szobájukba. A két fiú egy mozdulattal lesöpörte a ruhákat az ágyakról, helyet csinálva nekünk, majd Fred elővarázsolt valahonnan négy poharat, Georgre pedig vigyorogva megjelent két sörrel a kezében.

- Honnan szerezted te azokat? – kérdeztem, ahogy a fiú lehuppant mellém.

- Ne törődj azzal. – vigyorgott rám, majd mindenkinek töltött a habzó folyadékból. – Egészség!

- Egészség! – ismételtük nevetve, ahogy a poharak csilingelve összekoccantak. Nem voltam egy nagy sörös, de inkább ez, mint bor. Taylor belekortyolt a poharába, de a fintorából ítélve nem ízlett neki.

- Nem, még mindig nem szeretem. – nyújtotta át a – most már – párjának a poharat, aki viszont szívesen fogadta.

- Bianka, ugye te sem szereted? – fordult hozzám George, mire lecsaptam a kezét.

- Eszedbe se jusson!

- Francba... – motyogta, mire mindenki nevetésbe tört ki. – De komolyan, éljen a szerelmes pár!

- Húú! – tapsoltam lelkesen, mire megkaptam Fred párnáját. - Fúj, vidd ezt innen! – dobtam el minnél messzebbre magamtól anyagot. – Ki tudja hol volt előtte!

- Na! – reklamált a vörös sértődötten.

- Srácok, csak nyugalom. – ivott a söréből George, majd folytatta. – Fred, mondd, hogy te vallottál először.

- Hát... – pillantottak össze. – Mondhatjuk?

- Mondhatjuk? Miféle válasz ez?

- Komplikált volt a dolog, oké? – legyintet Taylor.

- Hogy lehet ez komplikált? – értetlenkedett George, majd egy óvatlan pillanatban kikapta barátja kezéből az italt.

- Hé! Add vissza a söröm! – ugrott utána Fred, de már elkésett.

- Alkoholisták. – kortyoltam bele a sajátomba.

- Csönd, mert Logan meghall minket! Egy hónapig büntetésben akartok lenni? – szólt a fiúkra Taylor, ez végül sikeresen elhallgatatta őket, de suttogva továbbra is folytatták a veszekedést.

- Tényleg Bianka, hol van a kesztyű? – pillantott a csupasz kezemre Taylor, mire Fred is meglepetten felkapta a fejét. Én csak George-ra néztem, aki kihalászta a zsebéből a két anyagot.

- Azta, mi történt? – csúszott közelebb a vörös, miközben összekulcsolta a kezét Tayloréval.

- Sok minden. – vontam vállat mosolyogva. – George beszélt a fejemmel.

- Ez nagyszerű! – vigyorgott Taylor. – Úgy látszik eredményes volt a mai nap.

- Az biztos. – ittam meg a sör maradékát mosolyogva és nyugodtan.

Végül el kellett köszönnünk a srácoktól, mert ha túl sokáig maradtunk volna még, bárikor lebukhattunk, azt pedig nem lenne valami kellemes.

- Köszönöm George. Tényleg. – búcsúztam a fiútól, aki kedvesen mosolygott.

- Bármikor. Ha valamikor is beszélni akarsz valakivel, én mindig itt vagyok, oké? Ezeket pedig pár hét múlva visszakapod emlékbe. – rázta meg a kesztyűimet.

- Már várom.

- Én is. – mosolygott rám George.

- Jó éjszakát. Szeretlek. – puszilta meg Taylor arcát Fred, aki nevetve vissza csókolt.

- Én is szeretlek.

George kellemetlenül sóhajtva elfordult és megvakarta a tarkóját, miközben rám nézett, én pedig kuncogva karon csaptam. Végül elindultunk és Taylor vigyorogva belém karolt.

- Boldog vagyok. – közölte, én pedig mosolyogva bólintottam.

- Elhiszem.

- Szeretem Fredet.

- Tudom. – nevettem és benyitottam a szobánkba, ahol a lány kifeküdt az ágyára.

- Szinte el se hiszem. – vigyorgott a plafonra. – Annyi ideig álmodoztam erről a pillanatról és most valósággá vált.

Akartam mondani valamit, de a lány telefonja közbeszólt, jelezvén, hogy kapott egy új üzenetet. Kíváncsian fölé hajoltam, megnézni ki lehet az, de csak Fred volt, egy kis üzenettel.

- Inkább elmegyek zuhanyozni, mielőtt diabéteszt kapok tőletek. – sóhajtottam és bevonultam a forró víz alá. Mire kijöttem engem is várt egy üzenet George-tól.

„Légyszi kontroláld valahogy a szobatársad, mert szerintem eltörte az enyémet"

Átnéztem Taylorhoz, aki kuncogva figyelte a telefonját és egy párnát ölelgetet. Sóhajtva visszaírtam a fiúnak.

„Bocsi, de nem megy, az enyém se működik rendesen"

„Akkor azt hiszem, hosszú éjszakánk lesz... Mindenesetre jó éjt"

„Köszi és neked is"

- Taylor, alvás! – szóltam a lánynak és választ meg se várva, lezártam a villanyt.

- Hé! – nézett rám sértődötten a telefonja fényével megvilágítva. – Még nem is zuhanyoztam.

- Te hibád. – válaszoltam és bebújtam az ágyamba. –Most már nem is fogsz.

- Miért vagy ilyen? – tette le a készüléket sóhajtva és gyorsan átvette a pizsamáját.

- Mert így is szeretsz.

- Igaz, én hibám.

- Jó éjt Taylor. – nevettem.

- Jó éjt Bianka.