- Jól van Bianka, nagyon szép! – veregetett háton Emily, ahogy elégedetten letöröltem az izzadságot a homlokomról.

Nagyon jól haladta az edzésekkel, már szinte teljesen utolértem Leoékat, amiért egészen büszke voltam magamra. Egész jól irányítottam a képességem, bár néha egy-egy hiba becsúszott, de ez mikor nem fordulna elő? Egy trükköt is sikerült kifejlesztenem, ahogy az ujjaimat mozgattam. Ha kicsit beljebb hajlítottam őket, csőszerűen, az energia hullámok kisebbek, de sokkal intenzívebbek, ha pedig inkább háta feszítem az ujjaim, nagyobbak, de tompábbak lesznek. Jó kis csel. Egyébként normál kézállásnál – hú de fura ezt így kimondani – is tudom már irányítani a nagyságot, többé-kevésbé.

Azonban hiába voltam bármennyire is elégedett a fejlődésemmel és kezdtem magam egyre biztonságosnak érezni, a kesztyűmet továbbra sem mertem levenni. Taylor már többször próbált rábeszélni, hogy váljak meg tőlük, egyszerűen nem ment. Volt bennem egy gát, ami nem engedte, hogy egyáltalán megpróbáljam lehúzni az anyagot a kezemről. Újra és újra visszatértek a szörnyű gondolatok, hogy mire lennék képes, ha egyszer elveszteném az irányítást. Kiket bánthatnék. Ezt pedig nem voltam hajlandó megkockáztatni. Még ha ez azt is jelentette, hogy egész életemen át kesztyűt kell hordanom. Végül a lány látszólag belefáradt abba, hogy megpróbáljon meggyőzni és már nem hozta fel a témát, de volt egy sejtésem, hogy még nem adta föl.

Egyik nap furcsa dolog történt. Nyugodta sétáltunk az egyik szünetben, amikor egy hangot hallottam. Ismerős volt, de hirtelen nem tudtam honnan. Értetlenül fordultam körbe keresve a forrást, de mindenki sietett a dolgára, senki nem volt a közelbe, aki hozzánk beszélt volna. George-ék is furcsálkodva álltak meg, de ők azt nem értették, miért kezdhettem el zavarodottan forogni körbe.

- Bianka, minden rendben? – kérdezte egy fél mosollyal az arcán Fred.

- Ti nem hallottátok? Mintha valaki szólt volna...

Jól van gyerekek, nyugodjatok le!

A hirtelen hangtól eldobtam a kezemben fogott könyveket és kis híján neki estem a falnak.

Nem kell aggódni, csak én vagyok, Xavier professzor.

- Professzor? – fordultam ismét körbe, de sehol nem láttam a férfit.

Nem kell keresnetek, mentálisan beszélgetünk.

- Keresnetek? – kérdeztem. – Még kik?

Will, Herbert, Leo és te Bianka. Nem, nincs semmi baj. Csak szólni szerettem volna, hogy Emily ma nem tudd edzést tartani nektek, úgyhogy egy másik csoporttal lesztek délután. Nem Will, nem lóghatod el. Logannal lesztek.

Valahonnan a folyosó végéről egy elég cifra káromkodás hallatszott. Azt hiszem meg vannak Willék.

Nem fogjátok ugyanazt csinálni, mint a többiek, de azért... készüljetek fel. Fél kettőkor kezdődik az edzés, kint a szokásos helyen. Ha lehet, ne késsetek. Sok sikert!

Akartam még pár dolgot kérdezni, de hirtelen csönd lett a fejemben. Úgy látszik a prof bontotta a vonalat. Lehet ezt egyáltalán mondani, ha valaki a fejemben beszél?

- Végeztél? – bökött vállon Taylor, mire ugrottam egyet. Hirtelen el is felejtettem, hol vagyok, annyira elmerültem a gondolataimban.

- Igen, persze, bocsi. – vettem át gyorsan a cuccaimat George-tól, aki összeszedte a ledobott könyveket. – Képzeljétek hallottam a professzort! Tök furcsa volt, egyszer csak megszólalt a fejemben, először azt sem tudtam mi történik.

- Igen, sejtettük, hogy erről lesz szó. – mosolygott Taylor. – Szokta ezt csinálni, de gondolom te még nem nagyon szoktál hozzá.

- Hát egyáltalán nem! Hozzá lehet egyáltalán ehhez szokni?

- Idővel. – vont vállat Fred. – Egyébként mit mondott?

- Oh, tényleg. Ma nem lesz Emily, úgyhogy veletek edzünk délután.

George-ék egy pillanatig döbbenten pislogtak, majd a barna megveregette a vállam.

- Őszinte részvétem.

Mire elérkezett a délután, kezdtem kicsit ideges lenni. Próbáltam nyugtatni magam, hogy Taylorék is mindig túlélték eddig és ez sem lesz másabb, mint egy reggeli edzés, de nem nagyon segített. De nem csak én voltam így, Herbert is idegesen állt egyik lábáról a másikra, Will látszólag föladta az életet, egyedül Leo próbálta még tartani a lelket bennünk. Fredék kicsit hátrább mentek a többiekhez, én pedig a csapatomhoz csatlakoztam. Egy kis késéssel, de hamarosan megérkezett a férfi is és gyorsan rendbe szedtük magunkat.

- Jól van, szokásos egy kör. – vakarta meg a fejét Logan, ahogy lesétált a lépcsőn, mi meg egyből futásnak eredtünk.

Fredéket láttam valahol elől rohanni, már meg sem próbáltam velük felvenni a lépést. Én tényleg azt hittem, hogy nem vagyok rossz futó, de ezek az edzések elég önbizalom rombolók tudnak lenni. De legalább ez alkalommal sikerült egy kisebb csapattal maradnom végig és nem szakadtam le a táv felénél. Az, hogy utána alig bírtam állva maradni, egy más kérdés. Willék nem messze tőlem dőltek ki a füvön, jó tudni, hogy ez alkalommal nem csalták le a futást.

- Felállni! – vezényelt Logan, úgyhogy kénytelen voltam fölkaparni magam a földről. – 10 másodpercen belül kezdjük az erősítést, hagyjátok abba a rinyálást! A gyenge szekció a felét csinálja, nincs kedvem magyarázkodni a profnak, ha a gyengélkedőn köttök ki.

A „gyenge szekció" alatt szerintem minket értett, ami egy részről kicsit fáj, de megnyugtató, hogy talán megélem a holnapot. Nos, ebben pár perc múlva nem is voltam már olyan biztos. Oké, hogy Logan azt mondta, csak a fele kell, de a rengeteg fele is sok. Az egyik fekvő sorozatot már nem bírtam tovább. Az egész testem remegett, éreztem, ahogy a fejemben lüktetett a vér és a karom egyszer csak felmondta szolgálatot és összerogyott. Lihegve feküdtem a földön, minden izomrostom égett, de amikor felpillantottam, láttam, hogy a férfi pont engem nézz. Nem szólt semmit, csak elfordult és elkezdte az egyik srác tartását kritizálni. De a tekintet, amit kaptam, beszédesebb volt mindennél. Hirtelen olyan rosszul éreztem magam, hogy itt fekszek, miközben a többiek izzadva és remegve csinálják körülöttem a feladatot, ráadásul nekik dupla annyit kell. Feltoltam magam négykézlábra és megráztam a karom, hogy egy kis élet visszakerüljön bele, majd ismét neki veselkedtem a feladatnak. Összeszorított foggal nyomtam ki magam újból és újból, de négy után ismét a földön kötöttem ki. Zihálva nyomtam a fejem a földbe és belemarkoltam a fűbe. Nagyon, nagyon fájt. De még nem volt vége a feladatnak. Nekem is csinálnom kell. A többieknek is fáj, mégis bírják. Én is vagyok annyira jó, mint ők... Én is annyira jó akarok lenni, mint ők. Ha mindenki meg tudja csinálni, én is képes leszek rá. Nem érek kevesebbet, mint a többiek.

Remegve, könnyekkel a szememben ismét feltoltam magam. Volt már rosszabb. Ez is véget ér hamarosan, csak még addig kell, kibírom. Holnapra mindez már csak egy emlék lesz. Felvettem újból a pózt és a számat harapdálva kinyomtam magam. Nagyjából kettőt csinálhattam, mikor Logan elkiáltotta magát.

- Ennyi elég, be fog sötétedni, mire végeztek ebben a tempóban és van jobb dolgom is, mint titeket nézzelek szenvedni! Rövid pihenő, utána páros harc.

Két percig meg sem bírtam mozdulni. Csak feküdtem és zihálva kapkodtam a levegőt. Semmi baj, már vége, ismételgettem magamnak, de ennél többre nem voltam képes. Végül Taylor imádkozott föl a földről, mielőtt megfáztam volna. Hozott egy kis vízet is, de a remegő kezemmel alig bírtam kinyitni és sikerült félre is nyelnem.

- Soha többet nem edzek veletek... – motyogtam, miután sikerült elkerülnöm a megfulladást. A lány halkan nevetve megveregette a vállam, George pedig bátorítóan mosolyogva leguggolt mellém.

- Nem is vagy olyan rossz. Még egy kicsit bírd ki, már csak a párharc van és utána levezető futás.

Inkább nem is fűztem hozzá semmit, de a hideg is kirázott a gondolattól, hogy majd ismét futnunk kell. Nagyjából 10 percet pihenhettünk – ami alig háromnak érződött – és Logan újból talpra állította a csapatott.

- Mindenki párokba! A gyengék nem lehetnek egymással, keressetek magatoknak valakit. A többiek pedig figyeljenek oda, tudjátok mi a büntetés. Ja, és ne az én edzésemen éljétek ki egymáson a dühötöket.

Mindenki egyből elkezdett beszélgetni, megszervezni, hogy kivel szeretne lenni, én meg csak ott álltam és... Nem nagyon tudtam, merre menjek. Még alig ismertem valakit és nagyon kínosnak éreztem volna oda menni valakihez és megkérni, hogy lenne velem, főleg, hogy látszólag mindenkinek volt már párja. George elégedetten mosolyogva beszélgetett egy másik sráccal, aki szintén vigyorogva ropogtatta meg az ujjait, Taylort pedig már korábban lekérték, úgyhogy ő kiesett. Egy picit elveszetten forogtam a tömeg közepén, amikor valaki megkopogtatta a vállam.

- Hé, leszünk együtt Bianka? – vigyorgott rám Fred, én pedig nem is lehettem volna hálásabb.

- Persze, ha neked nem gond.

- Dehogyis, de nyugodtan mond, ha félsz.

- Szeretnéd. –vigyorogtam rá vissza és követtem egy nyíltabb területre.

Páran már neki is álltak a harcnak, úgyhogy mi sem vesztegettük az időnk és pozícióba álltunk. Nem volt egyszerű dolgom a sráccal, egy jó párszor sikerült arccal a koszban kikötnöm, de éreztem, hogy így is kímél, amiért viszont hálás voltam. Messze nem voltam annak a közelébe, ahol Fredék tartottak már, nem is szeretném nagyon tudni, milyen, ha nekem jön teljes erőből. Azonban egy alkalommal sikerült kicseleznem a vörös támadását és majdnem bevinnem egy ütést. Sajnos, csak majdnem, mert abban a pillanatban, hogy a kezem kicsit is veszélyesen közel került hozzá, egy halványan vibráló falnak ütköztem. Ami, meg kell, mondjam, egy kissé fájt.

- Arról nem volt szó, hogy képességet is lehet használni. – sziszegtem az ujjaimat dörzsölgetve, mire Fred megvonta a vállát.

- Ki mondta, hogy nem lehet?

- Jogos...

A fiú még midig nem engedte le a szinte átlátszó falát, úgyhogy kíváncsian közelebb léptem, hisz ez az első alkalom, hogy láthatom a képességet. Egy kupolás alakzat volt, ami egészében körbe vette a fiút, aki csak vigyorogva állt a biztonságos buborékja közepén. Ahogy a Nap megvilágította az anyagot, halványan csillogott a szivárvány minden színében, tényleg, mintha egy igazi buborék lenne. Csak ez nem pukkant ki az érintésre, sőt ellenkezőleg, legalább olyan kemény volt, mint egy téglafal. Kíváncsian megkopogtattam, de semmilyen hangot nem adott ki. Kicsit erősebben neki feszültem a kezemmel, de a következő pillanatban semmivé foszlott a pajzs és előre borultam. Szerencsére a fiú elkapott, úgyhogy nem kenődtem el a talajon, ámbár kaptam egy enyhe sokkot.

- Csak óvatosan, még a végén megütöd magad. – mosolygott rám pimaszul a vörös, én meg viszonzásul vállon bokszoltam.

Ezek után Fred tényleg csak játszott velem. Hagyta, hogy közel kerüljek hozzá, majd az utolsó pillanatban felhúzta a pajzsát és rákenődtem a láthatatlan falra. Vagy amikor nekitámaszkodtam a képességének, szó nélkül kikapcsolta és zakóztam egy jó nagyot. Kezdtem kicsit ideges lenni, de be kellett ismernem, tényleg vicces volt a helyzet. Amikor a legközelebbi alkalommal lecsúsztam a fénylő kupoláról és a földön feküdve nevettem a fiúval, hirtelen megjelent egy árnyék fölöttem. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Fred is gyorsan befogta a száját, én pedig az összes eddigi döntésemet megbánva, felugrottam a földről és igyekeztem komoly arcot vágni.

- Kölyök, te miért nem használod az erőd? – mordult rám Logan, amitől azonnal görcsbe ugrott a gyomrom.

- Még nem tudom jól irányítani és nem akarom, hogy bárki is megsérüljön. – válaszoltam, lehetőleg kerülve a szemkontaktust és idegesen birizgálva a kesztyűm.

- Te robbantottad be az edzőterem falát múltkor, igaz? – aprót bólintottam válaszként. – Mikor is volt az már? Két, három hete? Az alatt könnyen meg tanulhattad volna kontrolálni, vagy nem csináltatok semmit az edzéseken?

- De, de csináltunk, csak... Még nem vagyok azon a szinten...

- Francokat, egyszerűen csak be vagy tojva. Bárki meg tudja tanulni irányítani magát ennyi idő alatt.

- De... De mi van, ha nem megy? Ha valaki komolyan megsérül?

- Kölyök, azért vagy itt, hogy meg tanuld irányítani a képességed, de az nem fog menni, ha félsz saját magadtól. Vagy, ha nem akarod, nyugodtan lehet menni, még sokan vennék át a helyed. A vörös képességén alig bír valami áttörni, hidd el, tapasztalat. Ne gondold, olyan erős vagy, hogy akár egy haja szálát is meg tudnád görbíteni. Edzés nélkül viszont nem mész semmire. Úgyhogy ne szenvedj és menj neki.

Éreztem, hogy elkezd remegni a kezem. Nem akarom ezt... Mi van, ha nem olyan erős? Hiszen, Logan s láthatta, mire vagyok képes. Mi van, ha tényleg bántom? Taylorék soha nem bocsátanának meg, de én sem magamnak. Nem akarom ezt kockáztatni...

- Gyere Bianka, semmi baj nem lesz! – bátorított Fred és felvonta a pajzsát. – Ez is olyan, mintha egy céltáblára lőnél!

Nem, egyáltalán nem olyan. Fred, te élsz! Remegő ujjakkal lehúztam a kesztyűt és a zsebembe dugtam. Nem akarom ezt csinálni... Nem akarom bántani a barátom... Horrorisztikus képek ugrottak be az agyamba, hogy mi minden mehet rosszul. Túl sok verzióban feküdt előttem sérülten a fiú. Ez már nem játék! Logan ismét rám szólt, hogy ne parázzak, csak csináljam már. A lélegzetvételem felgyorsult és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nem, Bianka, nem sírhatsz!

Előre nyújtottam a karom, de a kezem még mindig nem mertem kiengedni az ökölből. Én tényleg nem tudom ezt megtenni! Soha nem bántanék valakit, akit szeretek, főleg szándékosan! Nem ér meg semmilyen kockázatott.

- Gyerünk Bianka, meg tudod csinálni. – mosolygott rám a Fred, de megráztam a fejem.

- N-Nem... – nyeltem vissza pár könnyet. – Nem akarom...

- Kölyök, csak csináld már!

- Nem, nem tudom megtenni! – a mellkasomhoz kaptam az öklömet és szorosan összezártam az ujjaimat. – Nem megy...

Hallottam, ahogy Logan morog valamit, de nem mertem felnézni. Nem akartam látni a tekintetét és azt se, hogy valaki észrevegye a szememben csillogó könnyeket. Nem érdekel, ha most ezért kirúgnak, soha nem tenném meg. Próbáltam lenyugodni, de éreztem a többiek tekintetét a hátamon és csak még idegesebb lettem. Mit szólhatnak? Mit gondolnak rólam? Remegve beszívtam a levegőt és gyorsan felvettem a kesztyűimet, de továbbra is magamhoz szorítva tartottam a tenyerem. Vajon saját magamon is használhatom az erőm? Lehet, most már magamtól sem vagyok biztonságban? Visszanyeltem pár könnycseppet és azt kívántam, bárcsak láthatatlanná válnék és elrohanhatnék innen. Miért kell mindenkinek engem bámulnia?

Meleg karok öleltek hirtelen körbe és éreztem, ahogy egy magas test eltakar mindenki elől. A puha kezek finoman és vigasztalóan simogatták a hátam, hogy lenyugodjak. Hirtelen ismét biztonságban éreztem magam...

- Jól van Bianka, semmi baj. – hallottam Fred hangján, ahogy kedvesen mosolyog és játékosan megpaskolta a hajam. – Nem kell ettől ennyire félned, minden rendben. Nincs azzal semmi baj, ha még nem állsz készen, nem kell sietni. Még gyakorolsz kicsit és hamarosan tök jól fogod használni az erőd! Logan csak ösztökélni akart - a maga módján - de nem baj, ha nem megy elsőre. Oké?

- Igen... – motyogtam a fiú pólójának. – Sajnálom...

Sajnálom, hogy nem megy. Sajnálom, hogy gyenge vagyok. Sajnálom, hogy félek. Sajnálom, hogy ilyen szánalmas vagyok...

- Ah-ah! Ilyet nem mondunk! – tolt el magától Fred és megrázott. A szemében most komolyság csillogott. – Figyelj. Tudom, hogy nem egyszerű és félsz. Tudom, hogy félsz magadtól, a képességedtől, a jövőtől és jelenleg semmi sem látszik biztosnak. De nem aggódhatsz állandóan, hogy mi lenne, ha... Koncentrálj a mára. Itt vagy te, itt vagyunk mi és ez most elég. Ha mégis bármi baj lenne, a tanárok meg tudják oldani. Hidd el, láttam már néhány örült dolgot itt és mégis minden megoldódott. Taylor, George, és én mindig itt leszünk, ha kellünk majd, hiszen barátok vagyunk és vigyázzunk egymásra. Nem hagyunk egyedül, bármi is történjen, ígérem. Rendben, Bianka?

- Rendben... – válaszoltam enyhén megszeppenve. Fred az előbb szinte pontosan kimondta, mit érzek. Ők is átélték már ezt előttem és most segíteni fognak. Igaza van a fiúnak, meg fogom oldani. Semmi nem mehet elsőre, de majd minden rendbe jön. Fred arcán a komolyság hirtelen átváltott egy széles vigyorba.

- Nagyszerű! Tudtam, hogy ezt fogod mondani!

Nagy lelkesen hátba is vágott a fiú, aminek köszönhetően majdnem ismét a földön kötöttem ki, de a gerincem legalábbis kettétört. Fura egy gyerek ez.

Az edzés hamarosan véget ért és mehettünk vissza a szobáinkba. Lelkileg és testileg is annyira ki voltam merülve, hogy alig bírtam vissza szenvedni magam az épületbe, egyszerűen nem értettem, Taylorék, hogy bírnak még létezni. Pár perc alatt lezuhanyoztam, felvettem a pizsim – nem nagyon érdekelt, hogy még csak délután négy óra van – és bedőltem az ágyba. Arra már nem is emlékszem, ahogy Taylor kijött a fürdőből, mert szinte azonnal elaludtam.

Amikor felébredtem, már félhomály volt a szobában, az udvarról felhallatszódott a zaj és a szőke lány mellettem nézett valamit a telefonján. A testem tompán sajgott, valószínűleg az izomláz kezd beütni. Még mindig fáradt voltam, de kezdtem kicsúszni a kellemes álomvilágból, bár igyekeztem mindent megtenni ez ellen. Szorosan összezártam a szemem, még beljebb bújtam a takaróban és csak a légzésemre figyeltem.

- Ne aludj vissza, még meg kell írnod a házit.

Taylornak ezzel az egy mondatával sikerült összetörnie a maradék reményem a visszaalvásra. Morogva hozzá dobtam egy párnát, de csak valahol a falon puffant az anyag, viszont Taylor készségesen visszaküldte nekem.

- Már hat is elmúlt és fogadok még nem fejezted be a házikat. Gyerünk, gyorsan túl leszel rajta és mehetsz vissza aludni.

- Nem akarok...

- Segítek, jó? Ha kész van, békén hagylak, ígérem.

Pár perc győzködés után megadtam magam és a takaróba burkolózva felültem az ágyon, hogy lemásoljam a lány leckéjét. Többre nem voltam hajlandó. Taylor nem említette meg az edzéseken történteket, de észrevettem, hogy párszor a kezemet bámulta. Igazából, örülök, hogy nem hozta fel, mert semmi kedvem sem lett volna arról beszélni. Bár nem tudom, hogy Logan ezek után mit fog szólni hozzám. Vajon tényleg kirúghatnak? Csak nem... Mindegy, most túlfáradt vagyok ezekhez a gondolatokhoz. Végül tanulás után még betoltam a vacsi maradékot, amit a srácok mentettek meg nekem, tekintve, hogy az étkezést is sikerült átaludnom. Utána Taylor mutatott még pár videót a telefonján, amíg fél álomban rá nem feküdtem, úgyhogy inkább átküldött a saját ágyamba, mielőtt rajta alszok el.

Összegezve, nem tetszet a mai nap. Megint elbizonytalanodtam a képességemmel kapcsolatban, pont, amikor már kezdtem azt hinni, minden rendben lesz. De Frednek is igaza van. Csak a mára kell koncentrálnom és minden megoldódik. Meg itt vannak a barátaim, akik törődnek velem. Már szinte meg sem érdemlem őket... Rettenetesen szerencsés vagyok, hogy magam mellett tudhatom Fredéket.