Egy pillanatra a döbbenet elfelejtetett velem mindent, de ekkor azonban újból eszembe jutott a robot és félig riadtan, félig kíváncsian megfordultam. A tagjai szétszórva hevertek a mezőn némelyikről már megolvadt jég csöpögött, fején pedig egy kráter sötétlett, mintha belecsapott volna a villám. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, valami halkan pukkant egyet és fekete füst keretében egy másik alak jelent meg mellettem, amitől kis híján szívrohamot kaptam.

Igyekeztem köhögve elhessegetni a füstöt, mikor német szavak ütötték meg a fülem.

- Entschuldigen Sie bitte, meine Frau!

A suliban tanultam németül, így automatikusan németül válaszoltam neki két köhögés közepette.

- Oh, keine problem...

Azonban itt előtűnt az ismeretlen, német alak a ködből. Kék szőr borította, villás farka volt és két-két ujjszerű dolgokon állt. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, ami meg is látszódhatott az arcomon, mert Bobby gúnyosan elmosolyodott.

- Ne ijesztgesd a hölgyeket, Kurt! Bianka, bemutatom neked Kurt-öt azaz a hírhedt Árnyékot!

Rám mosolygott az említett fiú, mire én nyeltem egy nagyot és biccentettem neki. Ekkor egy harmadik alak is feltűnt az égen. Már nem tudtam mire számítsak ezek után. Annyi már előre feltűnt, hogy az illető tud repülni, de ez volt eddig a legkevésbé ijesztő dolog. Azonban mikor megpillantottam, tátva maradt a szám.

Egy gyönyörű afrikai nő állt előttem, akinek fehér haja elképesztően jól állt neki. Barátságos mosolya volt és kedves szeme. Hidd el nekem, bármilyen magazinban is keresel, ilyen szépséggel úgysem fogsz találkozni. Vágyakozón gondoltam arra, hogy bárcsak olyan szép lehetnék, mint ő, de hát ez sajnos lehetetlen, az én arcomon nem lehet segíteni.

- Ne félj drágám. – a lábai kecsesen érintették a talajt, ahogy földet ért mellettem. - Most már biztonságban vagy.

Félénken bólintottam. Hinni akartam neki, de az ereimben még mindig robogott az adrenalin és remegtem a kimerültségtől meg a félelemtől, hogy alig egy perce még a halálomat vártam itt a földön feküdve tehetetlenül. Végül vettem a bátorságot és óvatosan oda araszoltam a robot letépett fejéhez, hogy szemügyre vegyem. Pár pillanatig csak néztem, majd egy jó erőset belerúgtam. Ezt neked, amiért három napon át kergettél és kis híján kinyírtál!

Üresen kongott, mint egy bádogdoboz. A szeme hirtelen felfénylett egy pillanatra, de aztán egyből elsötétült. Hátra ugrottam, úgy rám hozta a frászt. Kurt azonban rátette a kezét a vállamra, hogy megnyugtasson.

- Nur keine panik! Már meghalt, nem fog bántani.

- Ideje lenne visszamenni, nem? Különben a prof megint a körmünkre néz, hogy miért voltunk kint ilyen sokáig. - vetette föl az ötletet Bobby.

A többiek egyetértően bólogattak, én meg készültem volna köszönetet mondani a mentésért és menni, keresni valami szállást éjszakára, mikor Bobby nagy lelkesen átkarolta a vállam.

- Nagyon tetszeni fog a suli, van tenisz pályája és még a kaja is jó! Igaz, néha idegesítőek a kicsik, de-

- Várj, várj. – szabadítottam ki magam a fiú karjából. – Hova akartok vinni? Erről nem volt szó! Hálás vagyok, hogy megmentettetek, tényleg, de most már meg leszek! – lassan lépdeltem hátra, de tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellenük, ha harcra kerülne a sor. Ők mutánsok.

- Hé, nyugi, nem fogunk bántani. – tette a kezét a vállamra Kurt. – Bobby az iskolánkról beszél, Xavier professzor Tehetséggondozó iskolájáról. Ez egy hely nekünk, mutánsoknak. Ott lakhatunk, tanulhatunk és edzhetünk, biztonságba.

- De... Én nem vagyok mutáns?

- De, az vagy? – nézett rám, majd Kurtre Bobby. – Különben, miért üldözött volna téged a robot? Plusz a prof érzékelt téged a Cerebróval, azért is vagyunk itt?

- Hogy mi? – ok, most már hivatalosan sem értettem semmit.

- Rendben, nyugodjunk le egy pillanatra. – Állt közénk a fehér hajú nő. – Bianka, hogy érted, hogy nem vagy mutáns?

- Hát, már elmúltam 16 és nincs semmilyen képességem. Ha mutáns lennék, már rég meg kellet volna jelennie, nem?

- Nos, ez... Valóban furcsa. Mindenesetre a Cerbro azt mutatta, hogy vannak mutáns génjeid és ezek szerint a robotok is tudják észlelni, tehát nem vagy biztonságban itt kint. Jobb lenne, ha velünk jönnél. Már csak a biztonságod érdekében is.

Egy darabig tényleg tépelődtem a kérdésen, bíztam is bennük, meg nem is. De végül arra jutottam, hogy megmentettek, szóval megér egy próbát. Plusz, ha minden igaz, van ágyuk is. Szabályosan ölni tudtam volna egy puha matracért.

- Rendben, menjünk. – válaszoltam, mire Kurt és a nő elmosolyodott.

- Oh, amúgy elfelejtettem bemutatkozni. – nyújtotta nekem a kezét az afrikai szépség. – Ororo vagyok, vagy lehet, hogy Viharként hallottál már rólam.

Ekkor ugrott be, hogy a TV-ben, amikor egyszer volt szó az X-Menről, említették ezt a nevet is. Tehát ő a Vihar, személyesen. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer találkozni fogok vele élőben. Mondjuk, azt sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe fogok kerülni.

- Várj, de komolyan nincs képességed? – hajolt bele az arcomba Bobby, aki láthatólag nagyon leragadt ennél a résznél.

- Igen? – kezdtem magam kicsit kényelmetlenül érezni.

- De, így, tényleg semmi semmi?

- Igen?!

- Bobby! – szólt rá Kurt, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Indulunk.

- Jól van, megyünk már. – motyogta a fú és mennyasszony pózban felkapott.

- Vhá-... Mit csinálsz? – kapaszkodtam a fiú vállába az életemért.

- Nyugalom, hölgyem, csak dőljön hátra és élvezze az utazást. – villantott rám egy mosolyt Bobby, de nem nagyon nyűgözött le, annál jobban féltettem az életem.

Azonban elindultunk, én speciel egy srác ölében. Bobby egy nagyon Elsa-s lépéssel egy jég utat csinált és könnyedén elkezdett siklani rajta, velem a karjaiban. Ororo repülve követett minket, Kurt pedig előre teleportálgatott. Bármennyire is akart lovagias lenni a fiú, éreztem, hogy párszor majdnem leejtett. Meg hát valljuk be, nem ez a legtávolságtartóbb utazási forma, főleg 5 perc ismeretség után.

Szerencsére elég közel volt a végcél, amin alaposan meg is lepődtem. Hogy kerültem ilyen közel ehhez az épülethez? Ugyan is egy több szintes, szinte kastély kinézetű alkotmány magasodott fölénk. Rendezett parkja volt, bár itt- ott játékok, biciklik hevertek szanaszét a füvön. Ahhoz képest, hogy elég késő volt, csomó ablakban éget még a villany. A szépségkirálynő gyengéden beterelt az ajtón és felvezetett egy lépcsőn. Egy folyosót pillantottam meg, melynek két oldalán szobák sorakoztak. Elvezetett egészen a folyosó legvégéig, majd benyitott a balra lévő szobába.

Ahogy kinyílt az ajtó, erősen káros mennyiségű, és egy átlagos lámpához képest abnormálisan erős fény csapódott az arcomba, alaposan elvakítva egy darabig. Amikor végre újra láttam is valamit, szemügyre vettem az elém táruló szobát. Nem volt egy túl nagy helység, de pont elég két ágynak, két íróasztalnak és két szekrénynek. A baloldali ágyon, egy velem egyidős szőke lány feküdt és most érdeklődve nézett fel ránk a telefonjából. Körülötte a falon fényképek és poszterek sorakoztak, a hozzá közelebbi íróasztal elhalmozva könyvekkel, a földön pedig néhány ruhadarab hevert, túlnyomó többségük halványrózsaszín színben pompázott, ahogy a poszterek egy része is. Enyhén kellemetlen érzés fogott el, amikor rájöttem, hogy itt kell laknom, határozatlan ideig. Nem voltam benne biztos, hogy jól ki fogok jönni ezzel a lánnyal, plusz nem utálom a rózsaszínt, de nem is a kedvenc színem. Főleg ilyen mennyiségben...

- Bianka, ő lesz az új szobatársad, amíg itt maradsz. - mutatott Ororo a velem szemben lévő lányra, aki kedvesen rám mosolygott. Talán nem is lesz olyan rossz.

- Szia Ororo! Kit hoztál?

Én is visszamosolyogtam rá. Már pizsamában volt, ami egy barackszínű pólót és egy szürke kisgatyát jelentett, hosszú, szőke haját pedig egy laza copfba fogta össze. Felállt az ágyról, hogy kényelmesebben tudjon üdvözölni minket. Még mindig mosolyogva kinyújtotta a kezét és érdeklődve végig mért.

- Taylor Smith vagyok. - mutatkozott be.

- Bianka Queen.

- Hát, üdvözöllek Bianka, a mi kis világunkban! – tárta szét a kezét játékosan, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

- Köszi.

- Bianka. - fordult oda hozzám Ororo. - Holnap reggel majd küldök valakit érted, aki körbe vezet. Utána elkísérlek a professzorhoz. Taylor, tudnál Biankának kölcsön adni néhány ruhát, amíg nem szerzünk neki?

- Persze!

- Rendben, akkor most magatokra hagylak titeket. Taylor majd mesél az iskoláról, hogy ne legyen minden teljesen új. Ne maradjatok fent sokáig! Ma Logen a felügyelő, és azt senki sem szeretné, ha rajta kapna titeket, hogy dumáltok. Na, jó éjszakát lányok!

- Jó éjszakát!- válaszoltuk egyszerre Ororonak aki még egyszer rám mosolygott, majd becsukta az ajtót.

Egyedül maradtam az új szobatársammal és fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom. Annyira nem értettem semmit, minden új volt számomra. Vajon meddig maradhatok itt? Ki az a professzor? És Logen? És legfőképpen, mit csinálok én majd itt?

Ilyen kérdések száguldottak a fejemben mikor Taylor egy kupac ruhát, nyomot a kezembe.

- Ezek jók lesznek egy darabig, de majd szerzünk neked újakat. Mindjárt mesélek, csak szerintem előbb zuhanyoz le, ahogy látom, már rád férne egy alapos fürdés! - mondta, de nem volt semmi gúny a hangjában, inkább csak csipkelődés.

- Ebben van valami...- néztem végig magamon.

A bőrömet és ruhámat sárfoltok tarkították, ráadásul a gatyám több helyen is szakadt, és a hajam csomókba ragadt a kosztól. Már éppen befordultam volna a zuhanyzóba, mikor Taylor még utánam szólt.

- Nyugodtan használd a cuccaimat, hajszárító a szekrényben!

- Köszi!- kiáltottam vissza.

Lepakoltam egy száraz helyre a ruhákat, majd levetkőztem. Nem tudnám elmondani milyen jól esett a meleg zuhany, három nap után. Ha létezik az újjászületés, az biztos ilyen érzés. Legszívesebben soha sem szálltam ki volna a meleg víz alól, de majd elnyomott az álmosság, így mégis ki kellett jönnöm egy idő után. Kiválasztottam egy pizsamának kinéző ruhát és felvettem majd megszárítottam a hajam.

A párás tükörtől nem nagyon láttam magam, de ahogy kivettem, igazi oroszlán sörény lett a hajamból. Pedig tényleg nem volt olyan hosszú, egy kicsivel ért a mellei fölé. Felvettem a cuccaimat és kiléptem az ajtón. Oda sétáltam az ágyam melletti szekrényhez és bele pakoltam a ruháimat, külön a koszost és a tisztát. Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon van-e itt mosoda mikor meghallottam Taylor sikkantását.

- Úristen! Veled meg mi történt? Mintha belekeveredtél volna egy hurrikánba!

Először nem értettem, hogy mire céloz, de aztán megláttam magam a szemközti tükörben és egyből világos lett a helyzet... Azonban, mielőtt bármit is mondhattam volna, Taylor felpattant és lerángatott az ágyára. Előhúzott az egyik fiókból egy méretes kefét és elkezdte rendbe szedni a sörényem. Közben viszont elkezdett a suliról mesélni és csak ömlött belőle a szó.

Kaptam egy pár igazán hasznos infót, viszont Taylor eléggé ugrált a témák között, úgyhogy egy összeálló kép még mindig hiányzott a helyről. Minden esetre reméltem, holnap ennél egy kicsivel többet fogok megtudni. Taylorról viszont megtudtam, hogy olyan erős fényt tud kibocsájtani, ami átmenetileg képes megvakítani az embert. Hát ez velem majdnem sikerült is, gondoltam vissza fájdalmasan az erős fényre, amikor benyitottunk a szobába, de legalább már érthető volt, hogy mi volt a forrása.

- Neked mi a képességed? – tette föl hirtelen a kérdést.

Na, erre most mit mondjak? Nem akartam úgy beégni, mint Bobby-val. Ráadásul, ha kiderül, hogy ez az egész csak egy tévedés és, hogy én csak egy sima ember vagyok. Milyen kínos lenne már! De valamit csak kellet válaszolnom, úgyhogy végül maradtam az igazságnál.

- Nekem... Nincsen.

Enyhén izgulva vártam a reakcióját, de ami történt igazán meglepett. Egy újabb sikkantás kíséretében (úgy látszik ez szokása) hátulról megölelt.

- Juj! Ez nagyon király! Még sosem láttam, ahogy valakinek megjelent a képessége, de mindig is kíváncsi voltam egyre!

Aztán még tovább magyarázott a saját kis álmáról, még mindig a fésűvel a kezében, úgyhogy azzal voltam elfoglalva, nehogy fejen csapjon. Viszont megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadta azt, hogy nincs semmilyen erőm. Ez egy kis bíztatást adott mindenre nézve. Viszont Kurt és Taylor is mondta, hogy vannak edzések, ahol a képességeiket is használják. Na, akkor én majd, mit csinálok? Hopsz, bocsika de nekem nincs semmi féle képességem? Taylor még javában áradozott, míg fonta a hajam én meg gondolkodtam, amikor valaki olyan erősen dörömbölt az ajtón, hogy majdnem leestem az ágyról ijedtemben.

- Alvás kölykök! Ne akarjátok, hogy bemenjek!- durva, állatias hang volt, ami inkább hasonlított morgásra, mint emberi beszédre.

- Máris megyünk!- kiáltott vissza Taylor.

Szegény is eléggé megijedt. A kezembe nyomott egy hajgumit, majd lezárta a villanyt. A sötétben oda botorkáltam az ágyamhoz es bebújtam. Egy mély sóhaj hagyta el a számat, amikor végre az én kívánságom is beteljesült és lefeküdtem a puha matracra. Az álmosság majdnem elnyomott, de a kíváncsiságom még erősebb volt, így suttogva megkérdeztem Taylort, hogy ki volt az, aki az előbb bedörömbölt. Pár pillanatig még hallgatózott, de már nem hallatszott semmi, így vette a bátorságot és halkan elkezdett magyarázni.

- Ő volt Logen, aki általában a reggeli edzéseket tartja. Nagyon ijesztő a fószer és hatalmas karmai vannak! Higgy nekem, nem szeretnél velük közelebbi ismeretségbe kerülni...

- Még mindig hallak Taylor, úgyhogy kuss vagy holnap reggel kétszer többet futsz, mint a többiek!- hallatszott a folyosó végéről, de olyan hangosan, hogy szerintem még azok is felriadtak, akik amúgy aludtak már.

Ez elvette a kedvem a további kérdezősködéstől, úgyhogy inkább átadtam magam a jó, édes alvásnak...