Hétfő reggel Mr. Jacob kitalálta, hogy párokban készítsünk kiselőadást egy regényről és már megkérdeztem volna Taylort, hogy leszünk-e együtt, amikor a férfi hozzá fűzte, hogy ő fogja kialakítani a párokat. Kicsit sajnáltam, hogy nem lehetek a lánnyal, de legalább jobban megismerem az osztályt, hiszen a nagy létszámnak köszönhetően, csak alig tudok valamit a többségről.

Ugye, Liliéket már ismerem egy nem túl jó tapasztalatból, rajtuk kívül pedig csak felületesen néhány embert.

Ott van például Alfred, egy szőke hajú, szemüveges és nagyon hangos srác, aki imádja Mr. Kirklandot idegesíteni és nagyon érdekesen tud nevetni, vagy az ikertestvére Matthew, aki az öccsével ellentétben halk, visszahúzódó, néha alig lehet észrevenni, hogy egyáltalán ott van órákon és van egy nagyon aranyos, kis plüss jeges maci kulcstartója. Bár a személységük eltérő, a mozdulataik és a testtartásuk teljesen ugyanaz. Fred mesélte, hogy egyszer megcsinálták a szokásos iker trükköt és ugyanolyan ruhákban, hátrafésült hajjal jöttek be, még ugyanúgy is viselkedtek egész nap és senki nem bírta megmondani, hogy melyikkőjük kicsoda.

Mögöttem ül Eve, egy nagyon aranyos és segítőkész lány, bár alig szokott megszólalni, beszélni is csak a legjobb barátjával, Kaylával láttam eddig. Kayla is inkább egy háttérszemélység, de néha bele lendül és akkor nem lehet csöndben tartani, emellett egy igazi zseni a lány.

Justin, egy zöldhajú fiú, aki vagy alszik, vagy az ablakon bámul ki olyan életunt tekintettel, hogy még nekem is elmegy a kedvem mindentől. Két másik fiú társaságában lehet megtalálni, akiknek valahogy sikerült összebarátkozniuk vele. Alex, hosszú, szőke hajú fiú, aki soha nem arra figyel, amire kéne és suli táska helyet egy túrazsákkal jár mindenhova, zsebében egy térképpel. A harmadik muskétás Dominic, aki valahogy mindenkivel kijön, vicces és állandóan mosolyog, illetve a másik kettőt tartja kontrol alatt.

Ott van még Samuel, akinek valamilyen elektromos képessége lehet, vagy csak kocka, de mindig mindenhova magával visz egy laptopot. Ha többet beszélnének Justin-nal, szerintem még jól ki is jönnének, hisz mindkettőjük imádja a környezetét kritizálni egy gúnyos mosollyal az arcán.

Végül Ryan, akivel összekerültem párba. Talán róla tudom a legkevesebbet, alig beszél, mindig hátra behúzódik és vagy olvas, vagy zenét hallgat. Mindenesetre, elsőre viszonylag kedvesnek tűnt, megbeszéltük, hogy edzés után fent találkozunk a könyvtárban és neki kezdünk a kiselőadásnak.

Az edzés jól ment, ismét sikerült irányítanom a képességem és már a hullámok erőségét is valamennyire tudom szabályozni. Ez alkalommal nem taroltam le egy fát se. Miután végeztünk, felsiettem a könyvtárba, ahol a fiú már várt rám, és amikor meglátott, egy aprócska mosoly is megjelent az arcán. A többieket is észrevettem szétszórva, ők is igyekeztek az irodalom projektet lezavarni. George Samuellel került össze, ők egyelőre igyekeztek olyan könyvet találni, amit mindketten olvastak, Fred Alex-szel, akik láthatólag jól elszórakoztak tanulás helyet, Taylor pedig Kaylával, akik legalább neki kezdtek a feladatnak. Ryan most se volt valami beszédes, de egész jó fejnek bizonyult és sikerült megállapodnunk, hogy Dumas: Három Testőr-ét fogjuk feldolgozni. Legalábbis a fiú csillogó szemekkel vetette fel ezt a regényt és nem volt szívem nemet mondani neki, de nem is nagyon bántam, hiszen én is szeretem. Végül csak addig jutottunk, hogy megbeszéltük a vázlatot, mert Taylor már rágta a fülem, hogy menjünk vacsorázni. A hét folyamán jól haladtam, mint az edzéssel, mint az irodalommal.

Emily megdicsért, hogy gyorsan fejlődök, büszke is voltam magamra. Már csak ritkán fordult elő, hogy nem tudtam használni az erőm és a nagyságát is egyre jobban tudtam szabályozni. Remélem, hamarosan végre teljesen meg tanulom irányítani a képességem, mert már kicsit kezd zavaró lenni, hogy állandóan kesztyűt kell hordanom. Persze, biztonságot add, hogy visszafogja az erőm, de furcsa érzés volt, hogy állandóan van valami a kezemen.

A kiselőadással pedig remekül álltunk. Bár a fiú továbbra is szűkén volt a szavaknak, amikor megszólalt, olyan zseniális dolgokat tudott mondani, hogy néha kis híján hanyatt vágtam magam. Összességében, nagyon jó partner volt. Egyik nap találkoztunk Herberttel és a barátaival a könyvtárban, akik amint megláttak minket, hozzánk siettek. Mint kiderült, Ryan ismeri a három kicsit és nagyon jóban is van velük. Szerintem annyit mosolyogni a fiút, mint most ez alatt az 5 perc alatt, az elmúlt hetek alatt nem láttam. Azonban amikor elmentek a gyerekek, újból visszahúzódott.

- Látom jól el vagy a gyerekekkel. – fordultam hozzá.

- Igen, szeretem is őket. – vont vállat. – Meg valahogy megtalálom a hangot velük.

- Tényleg, van kistestvéred?

- Igen... Kettő is. – válaszolt, de újból elkezdte idegesen gyűrögetni a ruhája ujját, úgyhogy inkább hagytam. Végül pár perc múlva újból a fiú szólalt meg.

- Bianka, kérdezhetek valamit?

- Hm? Persze.

- Hogy bírod ezt? Hogy bírsz így boldog lenni? Hogy bírod elfogadni, hogy szörnyek vagyunk?

Döbbenten pislogtam Ryanra, aki – talán most először – komolyan a szemembe nézett. Nem tudtam mit válaszoljak.

- Hogy érted ezt? Mi nem vagyunk szörnyek.

- Dehogynem, nézz csak ránk! Ez... Ez nem normális! Nem lenne szabad, hogy ilyenekre képesek legyünk! Veszélyt jelentünk mindenkire!

Ellent akartam mondani a fiúnak, de... Nem ment. Nyeltem párat és halkabban folytattam.

- Lehet, hogy igazad van, veszélyesek vagyunk még, de az a lényeg, hogy megtanuljuk ir-...

- Ne Bianka, ne mond te is ezt. Mindenki ezt hajtogatja, de nincs igazuk. Mindez csak átmeneti! El fogunk menni a suliból és akkor már nem lesz senki, aki kontrolálna minket, nem lesz semmink! Nem fogjuk tudni állandóan elnyomni a képességünk.

- Nem igaz! – ökölbe szorítottam a kesztyűs kezem. – Meg tudom tanulni irányítani!

- Egy ideig, persze! De csak egy mozdulat, egy alkalom kell és elveszted az irányítást. Veszélyesek vagyunk! Egy mozdulat és mindenkit megölhetünk magunk körül. Mindenkit, akit szeretünk!

- Nem, nincs igazad. Egy csomó mindenre használhatjuk a képességünk, nem csak bántalmazásra. Ott van az X-Men, ők embereket mentenek és tudják irányítani az erejük! Csak nem bízol magadban, de ennek nem kell így lennie.

- Hogyan tudnék bízni magamba, ha majdnem megöltem a húgom meg az öcsém?! Ők jelentik a világot nekem... Én pedig majdnem meggyilkoltam őket. A saját kezemmel...

Ryan szeméből elkezdtek folyni a könnyek és remegve a szájára tapasztotta a kezét. Körbe pillantottam a termen és a karjánál fogva felhúztam a székről.

- Gyere, kimegyünk az udvarra. – suttogtam és kihúztam a fiút a könyvtárból.

A fák között eltűntünk a kéretlen szemek elől és lekuporodtunk egy fa tövében. Átöleltem a remegő Ryant és igyekeztem megnyugtatni, amennyire tudtam. Lassan kezdett lenyugodni és rendesen kapott újból levegőt, de még nem akartam elengedni és a fiú is kapaszkodott belém. Nem tudtam hibáztatni. Elképzeltem magam előtt a halott Laurát és nekem is könnyek szöktek szinte a szemembe. De a tudat, hogy én bántottam, én öltem meg... Nem bírnám elviselni. Ryan végül elengedett és a ruhájába megtörölte az orrát.

- Jobb? – kérdeztem, mire remegve bólintott.

- Sajnálom, nem akartam, hogy ez történjen...

- Nem, semmi baj, nem te tehetsz róla. Semmiről sem te tehetsz.

- Nem... Nem, én tehetek mindenről. – nézett rám könnyes és kétségbe esett szemekkel a ruháját markolászva. – Tudtam már a képességemről, csak nem mertem senkinek elmondani, nem akartam otthagyni őket. Addig húztam, amíg ez nem lett a vége... Hamarabb el kellett volna jönnöm, csak önző voltam.

- Az nem önző, ha a szeretteiddel akarsz lenni. – simogattam a kezét, hogy lenyugodjon. – Csak... Csak nem gondoltál bele, hogy ez is megtörténhet. Istenem, de még csak gyerekek vagyunk, miért is kéne ilyeneken gondolkodnunk!

- Ez a mi életünk. Nem lehet rajta változtatni. Csak el kell fogadnunk...

- Nem, nem kell! Én nem akarok ilyen életet élni! Nekem is van egy húgom, ő és az egész családom is majdnem meghaltak miattam, amikor megtámadott minket egy őrszem. Hála az égnek semmi bajuk sem történt, de én még haza akarok hozzájuk menni, mert szeretem őket és hiányoznak! Nem fogom elfogadni, hogy ez az életünk.

- De mégis mit tehetnénk? Nincs olyan módszer, amivel el tudnánk törölni a mutáns géneink!

- Nem is kell eltörölni. Csak meg kell tanulni uralni. Tudom, hogy azt mondtad, lehetetlen, de én bízok magamban, hogy menni fog. Máshogy nem lehet élni.

Ryan a földet fürkészve hümmögött valamit és megtörölte az arcát, én pedig mosolyogva megböktem, hogy rám nézzen.

- Te is haza akarsz menni a testvéreidhez, nem? Biztos vagyok benne, hogy te is hiányzol nekik. Kinek nem hiányozva egy ilyen jó báty?

- Mi van, ha rettegnek tőlem? Ezek után biztosan utálnak.

- Beszéltél már velük? – fejrázás. – Akkor soha nem tudhatod. Biztos megijedtek, de utálni nem fognak.

- Hiányoznak...

- Tudom. De minden rendben lesz. Minden megoldódik, csak idő kell neki. Rendben?

- Igen... Köszönöm...

- Nem kell. – válaszoltam mosolyogva.

Még egy darabig ültünk kint a fák között és beszélgettünk mindenféle semmiségről, egészen amíg be nem sötétedet. Amikor végre vissza találtunk az épületbe, már rég lekéstük a vacsorát, Taylor pedig lehordott, hogy miért tűntem el szó nélkül. De nem bántam meg.

A hét gyorsan elrepült, a kiselőadásunk nagy sikert aratott, az edzések jól mentek és Ryannal is összebarátkoztam. A beszélgetésünk után egyre többet láttam mosolyogni és kisgyerekek körében, örülök, hogy sikerült meggyőznöm, nincs még minden veszve.

Szombat reggel Logan egy nagy vászonzsákkal átdobva a hátán jelen meg, mire izgatott suttogás futott át a tömegen, Fred arcán pedig egy mániákus vigyor jelent meg. Azonban mielőtt meg tudtam volna kérdezni, mi folyik itt, Logan szó nélkül elindult az erdő felé és a csapat is mozgásba lendült, úgyhogy arra kellet figyelnem, hogy ne sodródjak el George mellől. Végül a fák előtt álltunk meg és a férfi egy mozdulattal ledobta a zsákot, ami hangos puffanással ért földet. Megropogtatta az ujjait, majd keresztbe font karokkal szembe fordult velünk.

- Jól van kölykök, figyelem! Bázis védést fogunk ma gyakorolni, a vesztes csapatnak két kör futás edzés után.

Hangzavar tör ki sokaságban és Taylorhoz fordultam megkérdezni, mi történik, de Logan hangos „Kuss!" kiáltása belém fagyasztotta a szót.

- Az újak és a hülyék kedvéért elmondom még egyszer és utoljára a szabályokat. A zsákból húzol egy szalagot – kéket vagy pirosat – és szín szerint csapatokba rendeződtök. Két bázis van az erdőben két kilométerre egymástól, tetejükön egy-egy zászlóval. A csapatok feladata, hogy megvédjék a sajátjuk és megszerezzék a másik zászlaját. Ororo figyeli a versenyt, amint elértettek az erődökhöz 10 percetek lesz kitalálni a tervet, utána 5 az elhelyezkedésre és kezdés van. Ororo mennydörgéssel fogja jelezni az idő lejártát, utána tilos harcolni, ha valaki nem hagyja abba, dupla futás. Képességhasználat szabad, de ha komolyabban megsebesítesz valakit, egy hét büntetés. Mi a francot hagytam még ki? Ja, igen. Ha leveszik a szalagod, kiesel, maradj nyugton a seggeden, amíg nem ér véget a verseny és bele ne merj avatkozni. Aki a legtöbb szalagot szerzi, kap egy szünetnapot az edzések alól, a másik kettő pedig, ha a vesztes csapatban van, nem kell futniuk. Na, húzás szalagot venni.

Vigyorogva néztem a többiekre. Izgalmasnak hangzik, végre nem csak a szokásos, monoton edzés. Még azt is megkockáztatom, hogy olyan, mint egy játék. Taylorékkal előrefurakodtunk a zsákhoz és dobogó szívvel belenyúltam. Reméltem, hogy a többiekkel egy csapatba kerülök, nem nagyon szerettem volna azért egyedül maradni az első alkalommal. Az én markomban egy kék szalag feküdt, de Tayloréban egy vörös. Összenéztünk, a lány arcán pedig egy mosoly futott szét, de valamiért kirázott a hideg tőle.

- Jó játékot, remélhetőleg találkozunk a végén.

- Köszönjük és viszont. – tette a vállamra a kezét George, aki szintén egy kék szövetdarabot tartott a kezében. Mielőtt válaszolni tudtam volna, a fiú elhúzott, de még láttam, hogy Fred kezében egy piros szalaggal odalép a lányhoz és egy fél mosollyal ránk pillanat. Mi ütött hirtelen mindenkibe?!

- Bianka, jól figyelj. – nézett rám komolyan George. - Most nem számít ki kicsoda, a csapattársaid a barátaid, mindenki más ellenség.

- Taylorék is? – kérdeztem enyhén döbbenten, ahogy a többi kék felé haladtunk.

- Igen, ők is. Ez az egyetlen dolog szerintem, amit mindenki komolyan vesz. Néha kicsit el tudnak durvulni az események, de ne aggódj, mi majd hátvédek leszünk, az a legbiztonságosabb. Nem hagylak egyedül.

- Köszi... – motyogtam kicsit elbizonytalanodva, ahogy csatlakoztunk a csapattársainkhoz.

George segített felkötni a szalagom és amint mindenki megérkezet, elindultunk a bázis felé. Egy darabig sétáltunk kellett a sűrű fák között, de aztán egy kisebb tisztás szerűségre lyukadtunk ki, aminek a közepén egy 5 méteres fa erődítmény volt. Háromszintesen volt felépítve és létrákkal körbetámasztva, hogy könnyebben fel lehessen rá mászni, a tetején pedig ott lengett a zászlónk. Alig, hogy megérkeztünk, egy hatalmas mennydörgés hasította át a levegőn, de hogy még a belső szerveim is bele remegtek. Viszont még szívrohamot kapni sem volt időm, mindenki egy kupacba tömörült és George néhány másik gyerekkel egész komoly tervet kezdtek kidolgozni. A fiú csillogó szemekkel mondta a hadi tervet és mindenki csöndben figyelt rá, a levegő szint izzott az hangulattól. Ahogy megvolt a terv, egy hangos kiáltással feloszlott a csapat és mindenki sietett a helyére.

Képességek szerint lettünk felosztva és elhelyezve a pályán. Akik alakot tudtak válni, vagy valamilyen módon eltűnni az ellenséges szemek elől, egészen előre mentek, hogy szemügyre vegyék az ellenség bázisát és információkat gyűjtsenek. A felderítőket fedezve párosával egy közelharci és egy távolharci képességű gyerek osont előre a bozótosban. Félúton a két erődítmény között vagy egy nagy árok, még a korábbi versenyek emlékeiből. Itt rejtőzött el a fákon és a bokrokban egy kisebb csapat, hogy az idáig eljutó és hirtelen megtorpanó ellenséget kiiktassák. Még páran szétszórva elhelyezkedtek a sánc mögött, de a legközelebbi erő központosítás már csak nálunk, a bázisbál volt. Az erődítmény körül egy emberi lánc volt felállítva, a fákon pedig egy másik csapat távolsági harcos figyelt. A bázis tetején még három gyerek állt, közre fogva és védelmezve a zászlót. Szerencsénkre volt a csapatban egy fiú, aki át tudott változni szinte bármilyen állatnak, ő most itt repkedett a fejünk fölött sólyom alakban, várva a parancsra. Harc közben ő fogja begyűjteni az információkat és visszahozni a bázishoz, ahol a stratégáink maradtak, illetve a további parancsokat közvetíteni a többieknek szerte a csatatéren.

Én az egyik fán kaptam helyet George mellett és bár az egyik felem nagyon szerette volna látni, milyen a csata a frontvonalon, a másik örült, hogy egyelőre biztonságban van. George az órájára nézett, majd szorosan megragadta a vállam, amit először nem igazán értettem, de pár pillanattal később az életemért kapaszkodtam a fa törzsébe. Akkorát dörgött megint az ég, hogy majdnem leugrottam az ágról, ami bizony nem lett volna valami kellemes. A játék elkezdődött.

Pár percig csöndben ültünk a levelek közt, és őszintén, kezdtem unatkozni. Legalább George-dzsal tudtam volna beszélgetni, de mindenki olyan néma csöndben volt, hogy nem mertem megszólalni. További pár perc unatkozás után szárnycsapkodás törte meg a csöndet és egy vándor sólyom repült be a tisztásra, majd földet érve gyorsan alakot váltott és beszámolt a helyzetről. Eddig jól mentek az események, a felderítőinket alig kapták el és a páros csapatok sikeresen tartják fel az előre törőket. Bár a rossz hír, hogy nagyon bevédték a bázisukat, még jobban, mint mi a sajátunk. Elvileg egy vörös hajú srác védi a zászlót valamilyen erőtérrel és egy nagy csapat hátvéddel, illetve még csapdákat is elszórtak a fák között, hogy megnehezítsék az előre lopakodást.

- Basszus, tudtam, hogy Fredet fogják berakni védőnek. – motyogta George.

Várj, mi? Fred? A mi Fredünk? Ekkor esett le, hogy még nem is tudtam, mi a képessége. Te jó ég, már vagy három hete itt vagyok és még mindig alig tudok valamit a barátaimról.

- Jól van, akkor komolyabbra vesszük a dolgokat. – túrt bele a hajába a fiú. – A sánctól hívjátok vissza a csapat felét és vigyetek a mögöttük lévőkből is párat, menjetek előre és segítsetek az első csapatnak.

- De akkor mi lesz a hátsó védelemmel? – szólt közbe egy lány. – Így sokkal védtelenebbek leszünk.

- Tudom, de előre kell koncentrálnunk az erőt, hogy betörhessenek a bázisra és megszerezzék a zászlót. Annyian védik az erődjük, hogy nem sok emberük maradhatott támadásra, velük majd nekünk kell elbánnunk. Viszont, ha nem küldünk oda több embert, lassan fel fogják őrölni a támadóink és akkor már csak idő kérdése, hogy előre törjenek és bevegyék a mi bázisunk. Bíznunk kell benne, hogy gyorsan megnyerik a versenyt és addig tartani itt a frontot. – mindenki egyet értett a fiúval, úgyhogy pár pillanat múlva már folytatta is. – Itt Fred lesz a kulcs figura, az energia mezején szinte képtelenség átjutni, úgyhogy létfontosságú lesz őt likvidálni. Lehet, hogy elsőre nem látszik rajta, de Frednek nincs túl nagy önbizalma, ezért ha magára marad, kétségbe esik és nem fogja tudni mit tegyen. El kell csalni a környezetéből az összes többi védőt, hogy bizonytalanná váljon, akkor könnyen elveszti az összpontosítást és leengedi a védő pajzsot. Nem túl jó a közelharcban, úgyhogy akkor már csak pár ember kell, hogy leszedjék.

Tényleg nem viccelt, amikor azt mondta, hogy mindenki ellenség, aki a másik csapatban van. Azért ez egy kicsit durva.

Mindenki visszament a helyére, bár egy kis változtatással, hogy jobban fel tudjunk készülni a támadásra. Hamarosan hatalmas robaj zengett át az erdőn, amit pár fa recsegés követet. Oké, a harc is közeledik erre fele, kezdtem egyre izgatottabb és ijedtebb lenni. Legalább George itt volt mellettem és bátorítóan megszorította a kezem, mintha megérezte volna az aggodalmam. Hálásan visszamosolyogtam rá, mikor kiáltozás hangzott fel a túloldalt és a bokrok őrült mozgásba kezdtek. Mindenki feszülten figyelte az eseményeket, de úgy egy perc múlva minden abba maradt.

- Egy megvan, ketten még itt vannak valamerre! – jött a kiáltás és a csapat teljes készültségben figyelte a környéket.

Én is kiszúrtam elsuhanó árnyakat a növényzetben, de nem tudtam jól megfigyelni, kik voltak azok. Nem mintha olyan sok embert ismernék egyébként is. Egyre több kiáltás hangzott fel, ahogy lassan kezdték körbe venni a bázisunk, de a harc a másik erődnél is egyre fokozódott a hangok alapján. Tőlünk nem messze egy gyereket hirtelen lerántottak a fáról és pillanatok alatt eltűnt a bozótban. Kicsit ijesztő volt. George csöndre intett és előre mutatott a másik fára, jelezvén, hogy másszunk előrébb. Szerintem ez egy borzasztó ötlet volt, de a fiú már közben el is indult és mivel most nagyon nem akartam egyedül maradni, kénytelen voltam követni. Éppen ahogy áttornáztuk magunk az ágakon, a növények elkezdtek mozogni alattunk. Dobogó szívvel figyeltem a bokrokat, George pedig előre nyújtott kézzel várt készenlétben. Hirtelen egy vörös szalagos fej bukkant fel a levelek közül, George pedig egy ragadozó gyorsaságával csapott le és az erejével lekapta az alattunk lévő fiú szalagját. A most már kiesett fiú döbbenten pislogott felfele, ahogy George vigyorogva a nyakába kötötte a piros anyagot. Az áldozat motyogott valami nem túl kedveset, majd keresett magának egy kényelmes helyet a fa tövében. Azonban láthatólag nem volt egyedül, mert három másik alak is felbukkant a közelben. George már csapott is volna le rájuk, de hirtelen az egész világ megremegett és minden elkezdett hullámzani, mintha valami megfogta volna teret és megrázta volna, mint egy takarót. Remegve kapaszkodtam a fatörzsbe, hogy ne essek le és szorosan behunytam a szemem, mert kezdtem rosszul lenni a hullámzó világtól.

- Sem-.. Semmi baj. – motyogta George, ahogy szorosan belém kapaszkodott. – Ez csak egy illúzió. Nem igazi.

- Ez borzasztó. – válaszoltam nagyot nyelve. – Hogy lehet megállítani?

- Hát... Használnod kéne a képességed, hogy megzavard az ellenséget és akkor én tudnám likvidálni.

- Mi?! – néztem rémülten a fiúra. – Nem fogom használni a képességem egy másik emberen! Szóba sem jöhet!

- Nem is azt mondtam, hogy rajta használd. Elénk kéne céloznod, az energia hullámok pedig bokrokat érnék, ahol rejtőznek és a felcsapódó gallyak megzavarnák őket.

- De mi van, ha eltalálom őket?

- Nem fogod. – bíztatott az egyre jobban elsápadó fiú. – Most ez az egyetlen lehetőségünk. Csak bízz magadban.

- Könnyű azt mondani. – motyogtam, majd remegve magam elé tartottam a kezem. Szinte közvetlenül magunk elé céloztam és annyira igyekeztem minnél gyengébben, hogy először csak pár apró eloszló hullámra futotta, amik még egy levelet is nehezen mozgattak volna meg.

- Azért ennél valamivel erősebbre gondoltam.

- Jól van, nehéz úgy koncentrálni, hogy minden hullámzik! Mehet?

- Igen. – bólintott a fiú és újból neki veselkedtem. Ez úttal erős energia hullámok csaptak ki a kezemből, hallottam az ágakat recsegni alattunk és pár elfojtott kiáltást is, majd hirtelen minden visszaállt egyenesbe. Végre éreztem, hogy stabilan állok – pontosabban kapaszkodok a fába -, George pedig kinyújtotta a kezét és pár pillanat múlva három másik piros szalag feküdt a markába.

- Hú, ez borzasztó volt. – törölte meg a homlokát, én pedig mélységesen együtt értettem vele. – Tessék, ez a tiéd. – nyújtotta nekem mosolyogva az egyik szalagot.

- De ezt te szerezted. – pislogtam rá, de a fiú csak a kezembe nyomta az anyagot.

- Mert te segítettél és kivetted a részed a harcból. Megérdemled.

- Azta... Köszönöm.

Mosolyogva a nyakba kötöttem a piros szalagot és büszkén az anyagba markoltam. Ez az első alkalom, hogy hasznát tudtam venni a képességemnek és fantasztikus volt. Bátornak és legyőzhetetlennek éreztem magam. Azonban sajnos nem maradt időnk az ünneplésre, mert az ellenség betört a tisztásra és a komoly harc elkezdődött.

Már nem vettük volna hasznát, ha továbbra is a fákon maradunk, úgyhogy gyorsan lemásztunk és kerestünk egy biztonságos pontot néhány növény takarásában. Páros vagy kisebb csoportos harcok alakultak ki a bástyánk körül és bár még tartották a frontot, egyre közelebb szorultak a védők a fa építményhez. Kiáltások és parancsszavak hangoztak fel mindenhonnan, bár a hatalmas hangzavarban alig lehetett érteni a másikat, ráadásul még pár robbanás is elszűrődött idáig a másik bázis irányából. Lassan már igazán nyerhetnénk.

- Jól van, figyelj. – hajolt közelebb hozzám George. – Nekem menni kell segíteni az erődhöz, te próbálj a szélén maradni a harcnak. Zavard meg az ellenséget, hogy a többieknek könnyebb legyen levinni őket, mondjuk, gáncsold ki őket. Ha valaki verekedni akar veled, tűnj onnan. Még nincs akkora tapasztalatod, hogy nyerjél, egyszerűbb, ha eltűnsz az útból. Ha elkerülhetetlen a harc, próbáld használni, amit eddig tanultatok, de nem baj, ha feléd kerekednek. Ilyenkor jobb feladni és hagyni, hogy levegyék a szalagod, majd egy biztonságos helyre vonulni a csatától, nehogy megsérülj. Oké?

- Igen. – bólintottam határozottan, de elég idegesen. – Megleszek, köszi.

- Jó, vigyázz magadra. – mosolygott rám a fiú, majd kirohant a tömegbe.

Egy darabig csak figyeltem a küzdő gyerekeket és élesen beszívtam a levegőt. Féltem kimenni. George is mondta, hogy nincs még elég tapasztalatom és volt egy pár alak kint, akiknek már vagy egy tucat kék szalag lógott a nyakában. Nem akartam, hogy én legyek a következő áldozatuk. De segítenem kell a csapatomnak! Nem bujkálhatok itt a bokrokban, mint egy gyáva senki fia. Főleg nem úgy, hogy én is szeretnék valamikor terepre menni, embereket védeni, mint egy hős. Nem hátrálhatok meg most, az első akadálynál. Ökölbe szorítottam a kezem és mélyen beszívtam a levegőt, hogy lenyugodjak és összeszedjem a bátorságom. Jól van, kimegyek, aztán meglátjuk, mi lesz. Megpróbálok talpon maradni, de ha nem megy, akkor sem baj. Hiszen ez még csak az első alkalmam. Egy pillanatra becsuktam a szemem és készenlétbe helyezkedtem a bokor mögött, majd a megfelelő pillanatban kisprinteltem a rejtekhelyemről, egyenesen a harcoló tömegbe.

Olyan volt mintha kidobósozni próbálnék, de csak kerülgethetem a labdát. Őrült módjára kapkodtam a fejem és cikk- cakkozva próbáltam mindenkit kikerülni, de egyelőre senki sem figyelt fel rám. Volt, akik a képességeikkel, néhányan pusztakézzel harcoltak, de volt egy lány, aki egyszerűen csak megharapta a támadóit. Meglepően hatásos volt. Páran már elkezdték ostromolni a bástyánkat, de a védők tartották magukat és pár lépésnél följebb nem engedtek senkit jutni. George is ott állt az egyik szinten és elszánt tekintettel ejtette ki sorra az ostromlókat. Csak most tűnt fel igazán milyen erős is a fiú. Nem volt senki, aki egyáltalán meg tudta volna közelíteni, és nem csak a képessége miatt, olyan taktikát épített fel, hogy szinte lehetetlen lett volna megszerezni a zászlónk. Azonban nem volt időm bámészkodni, nem szabadott egy helyben maradnom, ha még egy kicsit tovább akarom kihúzni.

A szemem megakadt egy küzdő pároson, az egyik piros nagyon rámászott a csapattársamra és nem úgy tűnt, sokáig bírja tartani még magát. Segítenem kéne neki. Talán, ha odarohanok és lelököm a földre a pirosat, a másiknak lesz egy kis alkalma, hogy lekapja a szalagját. Végül is, egy próbát megér. Jó, most ugrik a majom a vízbe... Lendületet vettem és nekifutásból a vörös szalagosnak rohantam. Talán egy kicsit túl erősen is, mert én is elvesztettem az egyensúlyom és vele együtt zuhantam a földre. Szegény gyerek nyekkent egyet alattam, de még a kék is döbbenten pislogott ránk.

- A szalagot! – kiabáltam, miközben próbáltam lefogni a még mindig sokkos pirosat. – Vedd le a szalagot!

Végre a csapattársam is észbe kapott és egy gyors mozdulattal leszedte a fejéről az anyagot. Megkönnyebbülten fellélegeztem és felkászálódtam a földről, majd segítettem az alattam összepréselődött gyereknek is. Ezt is túléltem.

- Bocs, nem akartam ilyen erősen.

- Mindegy. – motyogta, majd a hajából rázva a földet elindult kifele a csatatérből.

- Kösz. – vigyorgott rám a társam, ahogy felkötötte a nyakába az anyagot.

- Szívesen. – pacsiztam le vele, majd mindketten újból belevetettük magunkat a tömegbe.

Igyekeztem még ott segíteni, ahol tudtam és ez a földre terítős módszer egész jónak bizonyult, még két másik gyereket le tudtunk szedni így, illetve rekordot döntöttem rövidtávú sprinten, amikor valaki megpróbált elkapni. Jelenleg az egyik bokor mögött próbáltam beérni a tüdőm és kicsit összeszedni magam, amikor egy kiáltás ütötte meg a fülem. Kilestem a levelek mögül és pont elkaptam, ahogy az egyik lány riadtan ül a földön és a homlokát szorítja, előtte pedig Matthew áll, kezében a lány kék szalagjával és egy elégedett mosollyal az arcán. A következő pillanatban azonban láthatatlanná vált a fiú, mintha ott sem lett volna. A lány riadtan körbe nézett, de már nem volt mit tenni, ki esett. A szabály szerint még a többieket sem figyelmeztetheti a veszélyről, Matthew pedig bárhol ott lehet láthatatlanul, újabb áldozatok után lesve. Beljebb húzódtam a bokorba, remélem engem nem vett észre. Szólnom kéne a többieknek, de hogyan kapjunk el valakit, aki láthatatlan? Így akár a zászlónkhoz is fellopózhat és senki nem venné észre! Még George-ot is likvidálhatja. Gyerünk Bianka, gondolkozz! Valahogy láthatóvá kell tenned! Ha lenne festékem, talán leönthetném... De egyrészről nincs, meg ahhoz először meg kéne találnom. Ha mondjuk, esne az eső, az még használható lenne, de nem tudok senkit, aki meg tudná változtatni az időjárást. Gyerünk már! Muszáj lesz valamit kitalálnom, különben veszteni fogunk és én nagyon nem akarok futni! Valahogy el kell érnem, hogy elüssön a környezetétől és elkapjuk. Ötletet keresve szétnéztem a tisztáson, de csak pár fa, a bázis, egy csomó ember és a felkavart por volt a közelben. Várj... Hát persze, a por! Ha eléggé poros a környezet, még Matthew alakja is ki fog rajzolódni a levegőben! A talaj megfelelően száraz és a képességemmel szépen fel tudnám verni a koszt, ha becélzom a földet. Újult lelkesedéssel pattantam fel a földről és futottam vissza a küzdő térre, remélve, hogy még nem jutott messzire a fiú.

Amint kiértem a térre, kerestem egy viszonylag üres helyet és a kezem egyenesen a földnek szegeztem, szorosan behunytam a szemem és szabadjára engedtem a hullámokat. A por iszonyat erővel csapódott az arcomba, köhögés és értetlen kiáltások hangzottak fel mindenhonnan, de nem volt idő megállni.

- Matthew-, egy láthatatlan, vörös csapatos fiú itt van valahol a közelben! – kiabáltam, amint újból kaptam levegőt. – Valaki kapja el!

Értetlen arcok fordultak felém, de alig mozdul meg bárki is. Nem jó, így el fog szökni! Kétségbe esetten rohantam az emberek között, szememmel a homályos környezetett pásztázva, hátha megpillantom a fiú alakját. Lehet, hogy már el is menekült? Nem, meg kell találnunk! Bárhol ott lehet! Riadtan nézegettem a hátam mögé, az érzés, hogy valaki ott van mögöttem, de mégsem láttam senkit, nem hagyott nyugodni. Bármikor megtámadhat, mielőtt észrevenném! Így semmi esélyünk sincs! A zászló még mindig a helyén volt, de ki tudja, mikor emeli le onnan egy észrevehetetlen kéz. Megtorpantam a környéket fürkészve, de csak zavarodott és köhögő emberek láttam. Már semmi esélyünk? Úgy látszik ezt is elszúrtam...

- Mögötted! – jött a hirtelen kiáltás, mire villámgyorsan megfordultam. Még éreztem, ahogy a meleg ujjak végig szántják a homlokom, a mozdulatának szelét a bőrömön és hallottam a visszafojtott lélegzetét, de nem láttam senkit. Tudtam, hogy valaki áll előttem, éreztem, hogy van valaki ott, de nem láttam semmit egy homályos folton kívül. Dermedten bámultam a kavargó port pár pillanatig és csak egy elmosódott mozdulatra és sietős lépésekre tértem magamhoz újból. Éreztem, ahogy az adrenalin új erőt add és sprintelni kezdtem. Ez alkalommal nem hagyom, hogy elszökj! A szemem tele ment apró porszemcsékkel, ami még jobban megnehezítette a látást, de nem hagyhattam, hogy meglógjon. Lehet, hogy ezen múlik most a csapatunk sorsa. Hang és a kavargó por alapján viszonylag be tudtam határozni az előttem rohanó fiú helyzetét és amikor kinyújtottam a kezem, ruhába markoltam. Megrántottam az anyagot, mire egy test zuhant rám és maga alá temetett. Egy, Emily-től tanult mozdulattal átfordítottam magunk, hogy én kerüljek felülre és a fiú feje irányába nyúltam, hogy leszedhessem a szalagját. Beletúrtam a hajába, majd pár pillanat után kezembe akadt az anyag és gyorsan leszedtem róla. Ahogy a kezembe volt már az immáron látható piros szalag, Matthew is megjelent alattam. A fiú félre csúszott szemüveggel, lihegve és koszos arccal nézett rám, mire észbe kaptam és gyorsan leszálltam a fiúról.

Mindketten nyitottunk a szánk, hogy mondjunk valamit, de egy hatalmas mennydörgés rázta meg az eget, éreztem, ahogy a föld is beleremegett alattunk. Vége a versenynek? A zászlónk felé kaptam a fejem, de az még mindig ott lengett a bástya tetején, büszkén és győztessen. Egy megkönnyebbült vigyor futott szét az arcomon és a csapatunk őrölt újongásba kezdett. Valaki engem is felkapott és hamarosan egy csoport ölelkező gyerek között emeltem nevetve a magasba a frissen megszerzett szalagot. Hirtelen ez a győzelem jelentett mindet. Az emberek nagy részét nem is ismertem, de úgy ölelkeztünk és nevettünk, mintha közeli barátok lennénk. Hihetetlen érzés volt.

Lassan kezdtünk lenyugodni, a fák közül előjöttek az eddig kiesettek is és enyhén unatkozva várták, hogy befejezzük az ünneplést és elinduljunk vissza fele. Páran már útnak is indultak, úgyhogy a maradékunk is elkezdett készülődni, de én még előtte elindulta megkeresni George-ot. Hamaros össze is akadt a tekintettünk és gyorsan a fiú felé vettem az irányt. Koszos és izzadt volt, de ezen kívül semmi baja sem volt, sőt még jól meg is szedte magát piros szalagokkal, ami már nem fért a nyakába, egyszerűen a kezére kötötte.

- Ki ez a kosz szörnyeteg és mit tettél Biankával? – vigyorgott rám a fiú, én pedig játékosan karon csaptam.

- Na! Egy hölggyel nem illik így beszélni!

- Oh, mélységes elnézését kérem fenség! Remélem egyszer méltó leszek rá, hogy elnyerjem bocsánatát.

- Egyszer talán. – ráztam ki a hajamból a homokot. Ebből egy jó hosszú zuhany lesz. – De jelenleg látni sem akarom magát!

- De kegyetlen!

Nevetve elindultunk a többiek után, mert a végén még itt hagytak volna. A kiinduló ponton már sokan gyülekeztek, koszosan, fáradtan, nevetve vagy letörve. Logan jégcsomagokat vágott azokhoz, akik megzúzták magukat valahol, Ororo is itt volt most segítve néhányaknak és a jeges standbál Fredéket is megtaláltuk. A lány láthatólag jól volt, de a vörös egy zacskó jeget szorított a szeméhez. Amint megláttak minket, a fiú felugrott és nem túl kedves ábrázattal elindult felénk. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg dühös-e, vagy csak megjátssza.

- Te! – mutatott ingerülten George-ra. – Te! – csapta fejen a fiút, felfedve a hatalmas lila monoklit a szeme körül. A barna csak halkan nevetve tűrte a verést. – Te küldted rám a csapatot, ugye?! Most miattad kell egész héten lila szemmel mászkálnom! Hogy fogok így kinézni?!

- Hát mondanám, hogy a lila megy a vöröshöz, de nem igazán, úgyhogy inkább nem mondom. – nevetett George, mire kapott egy újabb fejen vágást.

- Amúgy veletek meg mi történt? – ért ide Taylor is és enyhén undorodva nézett a sárszörnnyé vedlett barátaira, vagyis ránk.

- Hát tudod, hallottam, hogy az iszapfürdő jót tesz a bőrnek és gondoltam, próbáljuk ki, mert miért is ne? – legyintettem, George pedig egyetértetően bólogatott.

- Az egész csapat részesült benne, Biankának köszönhetően.

- Akkor már értem, miért nézz ki úgy majdnem mindenki, mintha meghempergették volna őket a sivatagban. – húzta fel a szemöldökét Fred.

Végül, amint mindenki megjött elindultunk vissza a suliba, mert még rendbe kellett szednünk magunkat ebéd előtt és az nem kis procedúra lesz. Őszintén, imádtam ezt a játékot. Bár lehet, nem ezt mondanám, ha vesztettünk volna, de így felejthetetlen volt. Az izgalom, a csapatmunka, a tervezés, a küzdés, a győzelem mámorító íze... Egyszerűen imádtam! Szerintem egy kicsit magabiztosabb is lettem a képességemmel kapcsolatban, amit remek fejlődésnek könyveltem el. Bár azt kicsit sajnáltam, hogy a szalagokat vissza kellett adni. De nem baj, legközelebb még többet gyűjtök! Vissza a folyosón gyorsasági versenyt tartottunk Taylorral, hogy kié először a fürdő, amit sajnos elvesztettem. Remélem, siet, mert nem akarok elkésni ebédről, mindjárt éhen halok.

Egyébként a büntető futás furcsa mód elmaradt.

Nos, ez egy rendkívül hosszú rész lett. XD Remélem, kárpótol a várakozásért. Szép napot mindenkinek és vigyázzatok magatokra! :)