Jó hír, nem öltem meg a fákat. Mint kiderült, van néhány mutáns, akiknek növény alapú a képességük és a gyakorló pályákon letarolt növényeket újra szokták éleszteni, egy kis zsebpénz fejében. Nos, azt hiszem, most nekik jó hetük lesz.

Másnap délután ismét a suli mögött találtam magam, a céltáblákkal szemezgetve. Most a fiúk is csatlakoztak és enyhén irigykedve figyeltem őket. Leo egy tűzgolyóval megcélozta az egyik táblát, viszont elvétette és a fű kapott lángra, amit azonban Herbert egy adag földdel elfojtott, Will pedig sok kis fehér virágot növesztett a kiégetett gyep helyére. Én meg csak álltam, hol a kezem, hol a céltáblákat szidva. Végül nekem is sikerült újból használnom az energia hullámokat, de annyira igyekeztem visszafogni magam, hogy ne járjak úgy, mint tegnap, alig csak pár méterre hatott el a löket. Emily próbált bátorítani, hogy nyugodtan használjam erősebben, ne féljek, aminek pár fa látta ismét a kárát.

Következő nap, szerdán, az edzőteremben voltunk. Meg kell, hogy mondjam, volt egy kis rossz érzésem a hellyel kapcsolatban, de gyorsan elhessegettem. Nincs mitől félni, nem fog ismét ránk támadni a terem. Emily ez alkalommal egy energia elnyelő szerkezet elé állított be, ami egy nagy kör alakú felület volt a fal egyik részén és leginkább egy fekete lyukhoz lehetne hasonlítani, minden fajtájú energiát elnyelt. A csavar viszont benne, hogy azt át is alakította és átküldte a laborba, hogy ezzel az energiával tudják működtetni az ott lévő gépeket.

Az erőmet már egyre jobban tudtam használni és bár még mindig nem volt túl jó, éreztem, hogy fejlődök. Már többször sikerült használnom - akár egymás után is - az erőm, de azért most is volt, amikor nem akart engedelmeskedni. Az erejét viszont még mindig nem tudtam irányítani, vagy túl erős lett, vagy pedig csak alig valami. A fiúk már tök jók voltak, szinte hibátlanul uralták a képességeiket, úgyhogy kissé lemaradva éreztem magam, pedig tudtam, hogy alig egy hete van meg még csak az erőm, ők meg már egy ideje gyakorolhatnak. Mindenesetre Emily ez alkalommal nem hagyott minket magunkra és nem is hinném, hogy ez a közeljövőben újból elő fog fordulni.

Csütörtökön végre ráéreztem. Nem tudom, hogy, egyszerűen csak éreztem, hogy most menni fog. Kitartottam a kezem és az energia hullámok kicsaptak a tenyeremből. Újra megpróbáltam és sikerült. Fogalmam sincs, mit csináltam ez alkalommal másként, de... Hihetetlen érzés volt. Éreztem az energiát áramlani a testemben és, nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. A hullámok szinte pulzáltak a testemben és bár új volt, mégis ismerősként hatott az érzés. Hirtelen nem is tudtam, hogy éltem eddig, e nélkül az érzés nélkül. Ez alkalommal egy céltáblát is becéloztam és bár kissé félre ment, a hullámok széle elkapta a táblát és méterekkel hátrább taszította azt. Hihetetlen. Egyszerűen nem tudtam betelni az érzéssel. Az erő bizseregtette az ujjaim és egy mosoly kúszott az arcomra. Igen, erre vártam végig. Emily bíztatására a távolabbi táblákat is megpróbáltam eltalálni, de ez már nem ment annyira jól. Sokkal nehezebb a távolságot és az erőt összeegyeztetni, mint gondoltam. Egypár próbálkozásba bele telt, mire sikerült nagyjából kikövetkeztetnem, mekkora erőt is kéne használnom. Egyébként megfigyeltem, hogy ha összébb zárom az ujjaim, nem tartom olyan szélesre őket, kisebb lesz az energia löket. Bár ezen a technikán még csiszolnom kell, szerintem jó kezdés. Annyira bele lendültem a gyakorlásba, hogy kicsit ki is csúsztam az időből, Emily és fiúk már visszamentek, de nekem szerencsére megengedte a lány, hogy maradjak még egy kicsit. Olyan jó volt, nem akartam abbahagyni. Végre én is használhatom a képességem! Hihetetlen volt nézni a kékes fényű energia hullámokat, ahogy átszelik a gyakorlóteret és tudni, hogy én csináltam őket. Ez az én, saját képességem.

Majdnem frászt kaptam, amikor Fred hirtelen felbukkant mögöttem. Mint kiderült, azért jöttek le Taylorékkal, mert szerették volna akcióban látni a képességem, és mert unatkoztak. Szóval George-ék letelepedtek az épület aljába, engem pedig bíztattak, hogy folytassam csak. Kicsit ideges lettem, hogy most már nézőközönségem is lett, de vettem egy mély levegőt és igyekeztem csak az erőmre koncentrálni. Ha eddig is ment, most is fog. Végül Logan zavart el minket, hogy húzzunk fürdeni, - egész pontosan én – és tanulni, mert ha holnap nem tudjuk az anyagot, jobb, ha nem is jövünk be órára. Pedig holnap nem is lett volna törink.

Pénteken ugye nem volt délután edzés, de ezt a reggeli elég jól kompenzálta, úgyhogy most nem is bántam, hogy nem tudtam gyakorolni. Szombat délután éppen szerves kémiát tanultunk és az egyik feladat a kakaóvajban előforduló zsírmolekulákról szólt, ami egy részről halálosan unalmas volt, ellenben viszont pár perc múlva ölni tudtunk volna egy kis édességért. Sajnos a fiúk csoki készlete már egy ideje kifogyott, Taylorét mi pont múltkor éltük fel és már túl késő lett volna bemenni a városba vásárolni. Meg lusták lettünk volna hozzá. Végül hosszú percek szenvedése után, Fred látszólag előjött egy ötlettel. A vörös levezetett minket az ebédlőhöz, ami jelenleg teljesen kihalt volt, csak pár gyümölcs árválkodott az egyik asztalon, de kétlem, hogy ezért hozott volna le minket a fiú. Fred a terem hátulja felé vette az irányt és kérdőn Taylorra néztem, de ő is csak értetlenül pislogott, még George-on is látszott, nem tudja, mit tervezhet a barátja. Nos, bíztató. Hátul volt egy kis ajtó, feltételezem a konyhába vezetett és Fred magabiztosan benyitott.

Valóban egy hatalmas konyhában találtunk magunkat, ahol isteni süti illat szállt a levegőben. A helység egy éttermi konyhának is beillett volna a filmekből, de gondolom, egy teljes iskola ilyen minőségű ellátásához kell is ekkora hely és felszerelés. A hangokra egy telt alkatú, az 50-es évei végén járó férfi bukkant elő és szélesen ránk mosolygott. Egyszerű pólót és melegítő nadrágot viselt, a nyakába pedig egy már eléggé megviselt és kifakult kék kötény volt akasztva.

- Fred, jó újra látni! – sietett hozzánk és megölelte a fiút, majd minket is szorosan a karjaiba zárt. Vanília illatot árasztott. – Látom, végre a barátaid is elhoztad. Már éppen ideje volt. George, Taylor és... Bianka ugye? Örülök, hogy végre találkozhatunk, Paul vagyok!

George felvont szemöldökkel, de mosolyogva a vörös barátjára nézett, aki viszont inkább elpillantott.

- Valami nassolni valóért jöttetek, jól sejtem? – kacsintott ránk a férfi, én pedig heves bólogatásba kezdtem. – Szerencsétekre, pont nem rég lett kész egy adag. – vett ki egy tálca friss narancsos-csokis sütit a sütőből, már az illattól is összefutott a nyál a számban. A férfi előszedett egy dobozt és tele pakolta az ínycsiklandó süteményekkel, majd Taylor kezébe nyomta a kincset. – Egyébként Fred, még nálad van legalább két dobozom és az egyik könyvem.

- Oh, tényleg, teljesen el is felejtettem! Holnap beugrok és visszahozom őket.

- Remek! – mosolygott Paul. – Jó étvágyat, egyétek, amíg még meleg.

- Meglesz, köszönjünk! – búcsúztunk el.

- Úgy tudtam. – vigyorgott George, ahogy magába tömött egy újabb sütit. Úgy döntöttünk, hogy kiugrunk a tisztásra és ott eszük meg az isteni süteményeket, egy kis pihenés úgysem árt. – Biztos voltam benne, hogy nem csak úgy kapod te azt a sok édességet.

- Jól van George, köszönjük, ennyi elég lesz. – pillantott a másikra Fred enyhén mérgesen és elpirulva, de George csak vigyorgott tovább.

- Szerintem aranyos. – harapott bele egybe Taylor, a fiú pedig még vörösebb lett.

- Meg hasznos is, én támogatom. – nyúltam át a dobozhoz, hogy szerezzek még ebből a mennyei csemegéből.

Mint kiderült, Fred imád főzni. Még régen, mindig az édesanyával közösen csinálták a hétvégi ebédet és desszertet, és egyszerűen beleszeretett a konyha művészetébe. Mikor bekerült a suliba, akkor sem múlt el ez a szokása és egy alkalommal beszökött a konyhába, hogy csináljon valamit, ekkor találkozott Paullal. A férfi hamar a szárnyai alá vette Fredet és tanítványának fogadta. A fiú azóta jár titokban a konyhára édességet sütni, esetleg besegíteni, vagy csak egy kicsit kikapcsolódni. Még George-éknak sem mondta el, mert kínosnak érezte, de Paul addig győzködte, hogy ne legyen már ilyen gyáva, úgy döntött, ideje lehozni a csapatot a konyhára. Végül Fred is megnyugodhatott, hogy semmi szégyellnivalója sincs és én is megkaptam a szükséges édesség adagom, úgyhogy jól alakult a nap.

Még egy kicsit beszélgettünk, csak hogy ne kelljen visszamennünk tanulni, amikor Fred feldobta az ötletet, hogy holnap bemehetnénk „megünnepelni" a képességem kijövetelét. Én feleslegesnek tartottam ekkora feneket keríteni neki, de Tayloréknak tetszet az ötlet, úgyhogy végül leszavaztak.

Másnap tehát ismét felültünk a buszra – amit most sikerült elértünk – és beugrottunk a városba egyet kávézni. George-ék tudtak egy aranyos kis cukrászdát nem messze, szóval oda ültünk be. A marcipános sütijük és a kávéjuk finom volt, ráadásul a park mellett voltunk, úgyhogy még néhány kismadarat is kaptunk társaságnak alkalmakként. A délután kellemesen telet, evés után még sétáltunk egy kicsit, Taylort megtámadta egy galamb, Fred majdnem bele esett a tóba, George úgy kapta el az erejével, én próbáltam megsimogatni egy cicát, de a körmei beleakadtak a kesztyűmbe és alig bírtuk kiakasztani szegényt. Szóval elvoltunk.

Ahogy ültünk a padon, hallgattam Taylort és Fredet önfeledten beszélgetni és nevetni, hihetetlenül boldognak éreztem magam. Egyszerűen csak jó volt most, így, fiatalnak lenni és élni. Végre úgy éreztem, hogy én is közéjük, ebbe a világba tartozom. Elkaptam George tekintetét és összemosolyogtunk.

Jó érzés tudni, hogy én is közéjük tartozom.