Igazam volt, nem kellett volna lefeküdnöm. Amikor McCoy először felébresztett, biztos voltam benne, hogy még fáradtabb vagyok, mint előtte és majdnem mondtam valami nem túl szalonképes dolgot is. A második alkalomnál pedig már elkezdődtek a reggeli edzések és megtapasztalhattam, hogy milyen fantasztikusan különleges akusztikája van az alagsornak. Úgyhogy egy tíz perc szenvedés után feladtam, hogy egyáltalán valamikor vissza tudjak aludni és inkább egy kis életet próbáltam önteni magamba. A doktornő is ekkortájt kezdett magához térni és miután megkapta a kávéját, egész emberien is nézett ki. Engem is megkínáltak reggelivel, de a fejfájás miatt nem nagyon volt étvágyam. A gyógyszerek után kicsit jobb lett, úgyhogy csak visszadőltem, hallgattam a doktornő és McCoy tudományos párbeszédét és nagyon büszke voltam magamra, ha megértettem egy teljes mondatot.

Fredék a reggeli után benéztek és addig nem voltak hajlandóak elmenni, amíg George belém nem tuszkolt egy szendvicset, amit lehoztak az ebédlőből. Végül megettem, csak hogy ne adhassam meg Frednek az örömöt, hogy ellógja a kémiát, amit egyébként nem is sikerült volna, tekintve, hogy McCoy egész idő alatt ott volt a szobában. De örültem, hogy benéztek, kevésbé éreztem magam mosott rongynak, amíg volt egy kis társaságom. Viszont sajnos nekik is menniük kellett órákra, én pedig egyedül maradtam a doktornővel, ami annyit jelenet, hogy ő bele temetkezett egy újabb kupac papírba és a világ megszűnt létezni számára. Azért az irónia megvolt, hogy még csak alig több mint egy hete járok ide és máris sikerült a gyengélkedőre juttatnom magam. Jó kezdés.

George hozott nekem egy könyvet, de az agyrázkódás miatt, sajnos azt sem olvashattam, így nem nagyon volt mivel elütni az időt. Ororo is benézett egy lyukas órájában és elbeszélgettünk egy darabig, kérdezett, hogy eddig hogy érzem maga, milyen az osztály, jól kijövök-e Taylorékkal, meg ilyenek. Végül a délelőtt is eltelt és ebéd után kaptam pár váratlan vendéget, Emily és a három fiú képében. Leo és Herbert vigyorogva integettek, Will igyekezett kerülni a szemkontaktust, Emily pedig árasztotta magából a fenyegető aurát a szőke felé, amit az arcán levő mosoly csak még félelmetesebbé tett.

- Bianka! Hogy érzed magad? – ölelt meg Emily, a fiúk meg kényelembe helyezték magukat az ágyon, csak Will maradt állva.

- Már sokkal jobban, de a fejem még mind fáj. - mosolyogtam a lányra, miközben igyekeztem megborzolni Herbert haját, anélkül, hogy el tudna menekülni. Nem tehetek róla, olyan puha tincsei vannak! – Leo, neked hogy van a vállad?

- Hát még piszkosul fáj és van egy rohadt nagy lila folt a karomon, de köszönöm, jól. – vigyorgott Leo, majd Emily-vel egyetemben Willre nézett, aki láthatólag feszengett pár pillanatig, majd közelebb lépett.

- Um, Bianka? Figyelj, nagyon sajnálom. Felelőtlen voltam és nem hallgattam rátok, ezért mindenkit veszélybe sodortam. Te és Leo meg is sérültetek. Nem akartam, hogy ez történjen, csak nem gondolkoztam és azt hittem, tudom uralni a helyzetet... Tényleg, nagyon sajnálom.

- Semmi baj. – sóhajtottam. – De legközelebb hallgass ránk, ha Leoval ketten is mondunk valamit, nem véletlenül aggódunk.

- Úgy lesz. – bólintott Will és egy apró mosolyt is megengedett magának.

Még mindig pipa voltam a fiúra, de most nem ő tehet róla, hogy egy idióta. Igazából csak örülök, hogy senki más nem sérült meg nagyon és én is életben vagyok. Ez a fontos, nem? Meg szerintem, megbánta és tanult is belőle, úgyhogy nem lesz már bajunk vele a közeljövőben. Egyébként, ha most itt játszanám a megsértődötted, nem lennék jobb Melody-éknél sem, azt pedig nem szeretném.

Végül Emily-ék is elbúcsúztak, még mentek edzésre, úgyhogy újból magamra maradtam, de nem sokáig. Fred egy lelkes „Megjöttünk!" kiáltással nyitott be, amit a doktornő nem igazán értékelt, tekintve, hogy a fiúnak köszönhetően elrontott valamilyen számolást. Mint kiderült, Taylorék azért jöttek, hogy engem „haza vigyenek". Ami azt takarta, hogy megbeszélték a doktornővel, nem fogják hagyni, hogy éhen haljak és figyelnek rám, szóval visszamehetek a szobánkba. Őszintén, nagyon örültem, hogy Taylorék ezt lerendezték, nem mintha olyan rossz lett volna itt, de azért mégis csak kellemesebb lenne fent, és nem mellesleg pedig csöndesebb is.

- Jól van, holnap reggel rád nézek, élsz-e még, ha valami baj van, szóljatok. – nyomott a kezembe egy adag fájdalomcsillapítót a doktornő.

- Nem kell aggódni, mi majd vigyázzunk rá! – vigyorgott Fred, mire a doktornő felsóhajtott.

- Fred, ez a te szádból úgy hangzik, mint egy halálos ítélet.

A fiútól kaptunk pár nem túl szívélyes pillantást miközben igyekeztünk nem megfulladni a nevetéstől. Taylor összeszedte a kevés cuccom, én pedig igyekeztem egyenesen megállni az ágy mellett, de George finoman visszanyomott a matracra.

- Ah-ah. Megsérültél, emlékszel? Nem szabad mozognod, főleg nem lépcsőzni.

- Akkor mégis, hogyan jussak föl a szobákhoz? Egyébként meg nem haldoklom, tudok sétálni.

- Tulajdonképpen, George-nak igaza van. – szólt közbe a doktornő, én pedig csalódott tekintettel néztem rá.

- Látod, megmondtam! – vigyorgott a fiú. - Tudok én egyet, s mást.

- Jó, de akkor hogyan jutok föl? Van itt egy lift vagy fel akartok teleportálni? Esetleg egy to-... George mit csinálsz, hé!

A fiú nemes egyszerűséggel lehajolt és egy könnyed mozdulattal felkapott mennyasszony pózba. Láttam, ahogy Taylor és Fred mögöttük próbálják vissza fogni a nevetésük és éreztem, ahogy a vér a fejembe áramlik.

- George! Tegyél le! – ütögettem a fiú karját, de ő csak rám mosolygott.

- Ugyan már, te magad mondtad, hogy valahogy fel kell jutnod. Én pedig egy úriember vagyok és nem hagyom, hogy egy sérült hölgy feleslegesen erőltesse meg magát.

- Most tényleg komoly vagy? – néztem rá vörös arccal. – Így akarsz végig vinni a sulin?

- Persze! Egy királynő megérdemli a fuvart.

- Hogy mi?

- Tudod, Bianka Queen.

- Te jó ég. Rosszabb vagy, mint Fred. – motyogtam, mire kaptam egy horkantást az említett vöröstől.

Taylorék elköszöntek a kuncogó doktornőtől és elindultunk visszafele a szobákhoz. Én a kezembe temettem az arcom, nem is mertem nézni, kivel futunk össze a folyosókon. Bár még nem vagyok olyan régóta itt, hátha nem ismer fel senki. Az sem segített, hogy éreztem a fiú izmait dolgozni, ahogy tartott és a halvány virág illatát, ami idáig elérződött. Ami nem mellesleg élesen elütött az én izzadt szagomtól, hiszen nem nagyon volt alkalmam zuhanyozni a tegnapi baleset óta, ráadásul még mindig az edzőruhám viseltem és a hajam is egy fészekaljhoz hasonlított a leginkább. Egyszóval nem a legalkalmasabb állapotban voltam egy ilyen helyzethez. Furcsa volt, mert egyszerre vártam, mikor lesz vége ennek a kínos helyzetnek, de a fiúból áradó meleg is olyan kellemesen hatott. Végül a szobánkhoz is megérkeztünk és végre a biztonságos ágyamat is magam alatt tudhattam.

- Ilyet soha többet. – rejtettem el az égő arcom a takaróba.

- Amúgy, a liftet nem használhattuk volna? – szólt közbe Fred, mire Taylor és George nevetve intették csöndre a vigyorgó fiút.

- Volt lift?! – hajítottam egy párnát George-ra kiabálva, de könnyen kivédte és Fredet használva pajzsul kimenekült a szobából az őt célzó könyveső elől.

- Na, de Bianka! – nevetett Taylor is. – Inkább meg kellett volna köszönnöd, hogy így törődnek veled. Ráadásul, nem hiszem, hogy annyira borzasztó lett volna George karjaiban.

- Taylor, ne kezd te is. – fordultam be a falhoz és a fejemre húztam a takarót. – Alszok.

- Jó, ahogy gondolod. – válaszolt a lány, majd a hangok alapján leült az asztalához és nekiállt házit írni. A fájdalmasan kevés alvás és a csöndes, kellemes hangulatú szoba megtette a hatását, pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.

Taylor ébresztőjére keltem, ellentétben a lánnyal, aki átfordult a másik oldalára. Egek, vajon hányszor késett el edzésekről, amíg egyedül lakott? Félálomba átmásztam a lányhoz és felrázta.

- Taylor, ébresztő, edzés.

- Bianka? Oh, te is felébredtél? Bocsi...

- Mi? Készülj Taylor, mert elkésünk edzésről. – ásítottam, mire a lány álmosan rám pislogott.

- Bianka, te nem jössz edzésre.

- Nem?

- Megsérültél. Emlékszel?

- Oh... Oh, tényleg... Mindegy, neked kelned kell.

- Rendben... Te jól vagy? Nem fáj a fejed?

- Nem rosszabb, mint eddig volt.

- Akkor jó, te feküdj még vissza, én pedig megyek.

- Oké, jó éjt Taylor. – bújtam vissza az ágyba ásítva, Taylor pedig nyögve kikászálódott a sajátjából.

- Jó éjt, vagy inkább jó reggelt, azt sem tudom, milyen nap van ma...

A suli is kezdett ébredezni már, de ide, a folyosó végére már nem ért el sok hang, úgyhogy nem telt sok időbe, ismét mély álomba süppedtem. Legközelebb Henrietta doktornő hangjára ébredtem, aki mosolyogva ébresztgetett, egy tál müzlivel.

- Mikor fog elmúlni már ez a hülye fejfájás? – motyogtam miközben a reggelit kanalaztam magamba, a doktornő pedig együttérzően rám nézett.

- Még egy darabig ki kell bírnod, általában 4-5 nap után szokott elmúlni.

Erre motyogtam pár, nyomdafestéket nem tűrő kifejezést és a fejemet masszírozva hátradőltem.

- Akkor addig itt kell maradnom és a plafont elemeznem?

- Sajnos igen.

- Nagyszerű...

Egy darabig csönd volt a szobában, én lecsukott szemmel pihentem, a doktornő pedig valamin gondolkodhatott.

- Lerövidíthetjük ezt az időt, ha szeretnéd. – pillantott rám a doktornő, én pedig egyből felébredtem.

- Tényleg? Hogyan?

- A képességem, nem csak tárgyakon, de embereken is működik. Fel tudom gyorsítani rajtad az időt és a gyógyulást is. Nem nagyon szoktam így használni az erőm, de ha szeretnéd.

- Élnék a lehetőséggel. – ültem feljebb izgatottan, a doktornő pedig a kezemre helyezte a sajátját. Először nem tűnt fel semmilyen változás, de aztán a fájdalom fokozatosan kezdett csökkenni és éreztem, hogy éberebb leszek. Furcsa élmény volt, de jó is, mert sokkal jobban éreztem magam.

- Így jó lesz. – vette vissza a kezét a doktornő.

- Azta, ez tényleg működött! Sokkal jobb, köszönöm szépen! – néztem vigyorogva a doktornőre, de csak ekkor tűnt fel, hogy milyen sápadt. – Jól vagy?

- Igen, persze, ez semmiség. – legyintett, de azért inkább töltöttem neki egy pohár vízet a fürdőből. – Ezért nem szoktam nagyon használni az erőm embereken. Az élőlények sokkal összetettebbek, mint egy egyszerű gép, ezért több energiába is kerül, ha rajtuk használom az erőm. Egyébként szép a körmöd. – mosolygott a doktornő, én pedig értetlenül néztem a kezemre. Csak ekkor tűnt fel, hogy a körmöm alig egy perc alatt megnőtt, pedig pont tegnapelőtt vágtam le. – Ez az egyik mellékhatása a képességemnek. Ha sokkal hosszabb ideig használtam volna, a hajadon is látszódna a változás.

- Tényleg? – néztem meg egy tincset, de ugyanolyan volt, mint eddig.

- Igen. Na, de én szerintem most megyek, még ledőlök egy kicsit, mielőtt Hankkel folytatjuk a leleteid elemzését. Elég érdekesek, meg kell, mondjam. Amúgy ezzel a felmentésed is lerövidítetted, csak, hogy tud. Hétfőn már nyugodtan mehetsz órákra, akár a holnapi edzésre is beszállhatsz. – mosolygott vissza rám a doktornő az ajtóból.

- Ne már, komolyan?

- Bizony. Valamit valamiért.

Arról nem volt szó, hogy holnap akkor már mennem is kell edzeni, hétfőn meg suliba! Ez így nem ér.

- Muszáj? – pillantottam a doktornőre kérlelve, aki egy darabig csak nézett vissza rám, majd sóhajtva megadta magát.

- Jól van, holnap még kihagyhatod, talán jobb, ha nem erőlteted még meg magad.

- Tényleg?

- Igen, de akkor pihend ki magad és tanulj, mert különben Hank engem fog leszólni.

- Rendben, köszönöm! – vigyorogtam, mire a doktornő rám kacsintott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ez az! Megúsztam az edzést és még a fejem se fáj annyira. Bírom a doktornőt.

Taylor ebéd után hozott nekem egy adagot a konyháról, amit én gyorsan betoltam, amíg a fiúk helyet találtak maguknak a szobákban a tanuláshoz. Ide jöttek, csak, hogy ne unatkozzak. Fred feltelepedett Taylor mellé az ágyra, én pedig a lány másik oldalára másztam, odébb túrva mindkettőjüket és befoglalva a matrac felét, így csak egymáshoz szorulva fértek el. George-dzsal összevigyorogtunk, de Fredék látszólag nem nagyon bánták a helyzetet, sőt, ha jól láttam Taylor még a fiúnak is dőlt. Mivel még nem igazán volt kedvem tanulni és azt mondogattam magamnak, hogy még van időm, csak fetrengtem az ágyon és George-ot néztem, ahogy a földön ülve és a hátát a matracnak döntve írogatott, illetve Taylorékat szórakoztattam. Azonban hamarosan menniük kellett, mert kezdődött a prof előadása, én pedig egyedül maradtam. Egy darabig csak szenvedtem, de aztán úgy döntöttem inkább elmegyek fürdeni, hogy megszabaduljak a koszos ruháimtól és a gyönyörű illatomtól. Mire végeztem Tayloréknak már vissza kellet volna érniük, de sehol sem voltak, sőt egy órával később sem tűntek fel. Nem mintha féltettem volna őket, de azért inkább rájuk írtam, hogy merre vannak. Végül George válaszolt, hogy kiugrottak egyet sétálni az erdőbe, majd jönnek, csak még megkeresik Fredet. Kicsit sajnáltam, hogy nem mehetek velük, már most hiányzott a kis tisztásunk a tengerrel. De nem baj, hamarosan én is csatlakozhatok hozzájuk. Amíg vártam rájuk, a telefonommal szórakoztam, illetve rászántam magam, hogy elkezdjem bepótolni a sulis dolgokat, mert nem igazán akartam az egész hétvégém tanulással tölteni. Bár a fizika helyet inkább videókat néztem, de ez nem számít. Miután visszatértek, teljes létszámmal és élve, George ledobta magát az ágyamra, Fred pedig Taylorét foglalta be, amit a lány viszont annyira nem értékelt és egy mozdulattal legurította a vöröst a földre. Beszélgetés közben feltűnt, hogy George-ék néha-néha, lopva a kesztyűmre pillantottak, de egyikőjük sem tette szóvá, amiért igazán hálás voltam. Kissé rosszul éreztem magam, hogy félek az erőmtől, amikor ennyit vártam rá, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy mire lennék képes, ha nem tudnám kontrolálni.

A hétvége viszonylag eseménytelenül telt, szombat délután már kimozdulhattam a szobából, Taylorék nagy kegyesen megengedték, cserébe viszont a fél napot a könyvtárban tölthettem, tanulással. Szerintem nem kell részleteznem, hogy mennyire élvezetes volt. Vasárnap még volt egy kirándulásom a doktornőhöz, amikor hivatalosan is kijelentette, hogy már semmi bajom sincs és holnap nyugodtan mehetek órákra. Egyik énem sajnálta, hogy vége a pihenőnek, de a másik meg már várta a délutáni edzéseket, hogy meg tanulhassam irányítani a képességem, mert nem olyan vicces úgy zuhanyozni, hogy attól rettegek, mikor fogom véletlenül kirobbantani a fürdő falát.

Hétfő reggel kapta pár kedves mosolyt, Logan egy morgással tudomásul vette, hogy végül nem haltam meg és elküldött erősíteni. Na, ez az ami nem hiányzott, de feltűnt, hogy Willnek sokkal többet kellet csinálnia mindenből, mint nekünk. Szegény Leo alig bírta összekaparni a fiút edzés után, de úgy látszik, most töltheti a büntetését. Mondjuk még mindig jobb, mintha kirúgták volna, azért azt én sem kívánnám neki. Az első sulis napom hivatalos mutánsként eltelt, nem volt különösebben nagy szám. Végül a délutáni edzés ideje is elérkezett és kissé izgulva sétáltam ki az épület elé. Herberttől és Leotól kaptam egy pacsit, Willtől csak egy fáradt mosolyra futotta. De komolyan, úgy nézett ki a gyerek, mint egy zombi, lila foltok húzódtak a szeme alatt. Hamarosan Emily is befutott és kaptam tőle egy szoros ölelést. Mivel most már én is megkaptam a képességem, ma csak velem fog foglalkozni a lány, hogy egyáltalán tudjam, miként kell használni az erőm és megnézzük, mit is tudd pontosan. A fiúk addig elvileg erősítettek, de egy tíz perc után már a földön alvó Will-lel szórakoztak.

Először is újból átbeszéltük, hogy hogyan is jelent meg a képességem, milyen pózban álltam, mit csináltam pontosan, aztán ismét igyekeztem felvenni ugyanazt a helyzetet. Hátra mentünk a suli mögé, ahol egy csomó céltábla volt felállítva messze a fák előtt és senki nem volt a közelben, tehát nem kellett félnem, ha esetleg elvesztem az irányítást. A jobb lábam előre raktam, a ballal pedig megtámaszkodtam, hogy valamennyire csökkentsem az erőm visszarúgását, a kezem pedig magam elé emelte, széttárt ujjakkal, mintha valamit ellöknék magamtól. Emily egy kicsit állítgatott a tartásomon, hogy stabilabb legyek, majd levettem a kesztyűt és becéloztam a szembe lévő táblát.

Semmi. Egy apró kék fényecske sem. Még egy árva fűszál sem mozdult meg. Emily megnyugtatott, hogy ez teljesen normális, nem mindig megy ez egyből az első alkalom után, csak rá kell éreznem. Próbálja meg újra. Viszont vagy egy fél óra próbálkozás után sem történt semmi.

- Most szórakozol velem? – morogtam a kezemre. – Ennyit vártam rád, aztán végre lett képességem, most pedig megint ezt csinálod? Ebből még komoly bajok lesznek, ha így folytatod!

- Próbálj arra koncentrálni, ami kihozta az erődet. – szólt közbe Leo, akik közben letelepedtek Emily mellé a fűbe és figyelték a szerencsétlenkedésem.

- Már próbáltam. – fordultam elkeseredetten feléjük. – Már mindent próbáltam! De egyszerűen nem működik semmi.

- Mit éreztél, amikor előjött? Mire gondoltál? – próbálkozott tovább a fiú.

- Itt fogunk meghalni. – válaszoltam egy fanyar mosollyal, Leo pedig sóhajtva hátra dőlt.

- Én általában csak elképzelem, hogy mozog a föld, aztán egyszerűen megtörténik. – próbált segíteni Herbert is, de sajnos ezzel sem jutotta előrébb.

- Próbáld érzéssel. Add bele minden gondolatod, érzelmed, haragod! Hagyd, hogy kijöjjenek. – szólt közbe Emily is, én pedig sóhajtva újból visszafordultam és felvettem a kezdő pózt. Kiraktam a kezem és összeszorított szájjal neki veselkedtem. Semmi. Semmi, semmi, semmi, semmi. Így nem jutok sehova sem!

George, Taylor, Fred, olyan jó képességeik vannak és tudják irányítani is! Nem kellet azzal szenvedniük, hogy mikor lesz már erejük vagy, hogy nem akar újból működni! Miért nem lehet egyszerűen egy normális képességem? Dühösen belerúgtam a földbe és a céltáblák felé fordultam. Azok is csak néznek rám, mintha olyan jó dolguk lenne! Felemeltem a karom és az egyik célpontra fókuszáltam.

A szél végig süvített az üres terepen, a csöndet pedig egyedül Will szuszogása törte meg.

- Nem hiszem el! – fordultam vissza Emilyhez, de látszólag már ő is kifogyott az ötletekből. – Egyszerűen semmi nem működik! Miért?!

- Hé, ne add fel. – próbált vigasztalni Leo. – Soha nem tudhatod, hogy mikor fog végre sikerülni, lehet, hogy még csak egy kis gyakorlás kell.

- Nem látod, hogy nem megy? Egyszerűen csak nem! – fordultam vissza idegesen a fák felé. - Látod? Semmi! Egyszerűen csak semmi!

Az energiarobbanás villámgyorsan átszelte a rétet, letarolva mindent, ami az útjába került. A fák állították meg a túl oldalt, de idáig hallatszott, hogy a törzsük recsegve felmondja a szolgálatot és hatalmasat dörrenve földet érnek. Még Will is felriadt a hangzavarra és értetlenül próbált rájönni, hogy mi történik. Én lefagyva néztem a pusztítást és szorosan összezártam az öklöm.

- Jó, szerintem ennyi elég lesz mára. – nyelt egyet Emily is.

- Hogy ment az edzés? – kérdezte Taylor, ahogy még mindig sokkosan beléptem a szobánkba.

- Megöltem egy tucat fát. – motyogtam, ahogy becsuktam az ajtót.

- Az te voltál? – nézett fel a könyvéből a lány. – Idáig elhallatszódott, Fred még rám is írt, hogy nem tudom-e, mi ez a hangzavar.

- Igen, én voltam. – birizgáltam a kesztyűmet. – Szerintem, most inkább elmegyek lefürdeni.

- Rendben, ha végeztél, van egy kis csokim, ha érdekelne.

- Igen, az most rám férne. –fordultam be a fürdőbe és egy perc múlva már álltam is a forró víz alatt.

Bocsánat a kihagyás miatt, remélem mindenki túlélte az első hetet a suliban. Mostantól valószínűleg hétvégénként lesz új rész, köszönjük iskola... Addig is, kitartást mindenkinek az évre! :)