Másnap hajnalban, a hidegben, ásítozva újból az épület előtt sorakoztunk. Látszott mindenkin, hogy már nagyon péntek volt, viszont Logan ezek ellenére, sem kegyelmezett, miért tette volna. A bemelegítő most is két suli kör volt, de nekünk hála az égnek csak egy, hogy „még napnyugta előtt visszaérjünk". Együtt indultunk a többiekkel és csak most érződött igazán, hogy mégis mennyire edzet a csapat. Az elsők olyan sebességgel indultak el, mintha rövidtávú sprintelőnek készülnének, de a többiek sem maradtak le sokkal mögöttük, engem egy csomó, nálam fiatalabb gyerek leelőzött. Ez egy picit fájt az egómnak, de igyekeztem tartani a lépést. Will és Leo valahol lemaradt a tömegben és Herbertet sem láttam sehol, úgyhogy egy kisebb csapathoz csapódtam, igyekezve felvenni a tempójukat és foggal-körömmel küzdeni, hogy ne essek le. Úgy a táv feléig sikerült is megtartanom a helyzetem, de ott mondtak fel a lábaim, úgyhogy le kellet lassítanom. Mondom, hogy simán nyernék az összes kerületi futóversenyt.

Futás – és minimális pihenő – után jött az erősítés. Kaptunk negyedórát 100 fekvőre és láttam Willen, hogy kis híján rosszul lett. Szerencsére nekünk csak 50-et kellett, de az is elég sok volt. Az első harmincat még sikerült tízesével, de utána kénytelen voltam vissza venni ötösére. Hú, ha ez így folytatódik, holnap fel se fogok tudni kelni. Ezek után jött a felüléseknek nevezett kínzási módszer. Párokba kellett rendeződnünk, de engem szerencsére megtalált Taylor a tömegben, úgyhogy nem kellett valaki vadidegennel összeállnom. Először az egyikünknek kellett 50-et csinálnia, utána csere, majd ezt még egyszer. A lány egyben lenyomta az első adagját, ellenben én meghaltam már csak az első részlettől is.

Edzés után kissé facsart rongy hatást kelltettek az izmaim, úgyhogy amíg Taylor fürdött, én az ágyamon eldőlve próbáltam visszakaparni az életet magamba. Végül már csak a reggeli kedvéért is összeszedtem magam, ha másért nem, legalább az ételért. A pénteki órarend kimondottan nyugis volt, azt hiszem meg van a kedvenc összeállításom. Föci, művtöri, irodalom és biosz. Most már tudom, mikor fogok aludni.

A földrajzot Mr. Kirkland tartotta, egy erős brit akcentusú, arany szőke hajú, harmincas évei végén lévő férfi. Az óra nem volt rossz, bár elég sok idő azzal telt, hogy egy Alfred nevű fiúval veszekedett, aki viszont láthatólag nagyon jól szórakozott. Művtörit Chloe tartotta, egy kissé félénk, de aranyos lány, aki Taylor elmondása szerint csak ebben az évben tanít itt, hogy pénzt keressen az egyetemre és jövőre már visszamegy tanulni. Kicsit sajnáltam, mert így elsőre nagyon szimpatikus volt. Az irodalom és a biosz kellemesen és gyorsan eltelt és már vége is volt a hétnek. Ebéd közben ismét Fredet hallgattuk, amikor George-nak hirtelen eszébe jutott valami.

- Bianka. – kérdezte két falat között. – Tudod, hogy ma nincsenek edzések?

- Tényleg? – néztem föl a tál lasagne-ből. – Hogy hogy?

- Péntekenként a prof tart „kríziskezelő előadásokat". – szólt közbe Taylor is. – Gyakorlatilag, hogy mit csinálj, ha az utcán neked rontanak, fenyegetnek vagy ilyesmik. Mikor lehet vissza ütni, meddig számít önvédelemnek és hogyan lehet inkább elkerülni az ilyen helyzeteket.

- Elég hasznos amúgy. – vetette közbe teli szájjal Fred, amit George csak egy sóhajtással vett tudomásul. – Főleg ha olyan helyen sétálsz egyedül, ahol még azt is tudják, hogy mutáns vagy és azt hiszik, hogy joguk van ítélkezni mások élete fölött.

Csöndben folytattuk az evést, de miután végeztünk nem is mentünk vissza a szobákba, hanem egyből fel a közösségi térbe, ahol már elég sokan összegyűltek, az összes babzsák és párna is elkelt, de szerencsénkre még akadt pár üres szék, amiket gyorsan befoglaltunk. Először kétségeim voltak afelől, hogy a több száz gyerek mind be fog-e ide férni, de valahogy mégis csak sikerült. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy valaki képessége is besegíthetett a dologba.

A professzor előadása tényleg érdekes és praktikus volt, bár remélem, hogy nem kell majd nagyon használnom ezeket az ismereteket. Amíg a prof beszélt, olyan csönd volt a terembe, amilyet még soha nem tapasztaltam. Mondjuk, nem vagyok benne biztos, hogy a professzor tekintélyének vagy Logan pillantásinak volt-e köszönhető, de az is kétségtelen, hogy a profnak volt egy kiállása, ahogy beszélt, teljesen megragadta az ember figyelmét.

A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Az előadás után átmentünk a könyvtárba, amiért hálás voltam, mert egész idő alatt a hátamon éreztem Melody tekintetét és kissé már kezdett kellemetlen lenni. Bár még nagyon jó indulattal sem tudnám tanulásnak nevezni azt, amit mi a könyvtárban műveltünk. De nem igazán sajnáltam. Jó volt egy kicsit kötelességek nélkül, szabadon röhögni a többiekkel. Utána kimentünk egyett sétálni az udvarra, hogy Fred kiheverhesse a föci könyv látványát. A vacsit kis híján le is késtük, olyat sprinteltünk vissza a fél erdőn keresztül, kész csoda, hogy nem tört ki egyikünk lába sem és szerintem személyes rekordot döntöttem. Kétszer.

Épp folyosó közepén beszélgettünk – mert miért ne – amikor a zsebembe megszólalt a telefonom. Már azon voltam, hogy kinyomjam, mikor felvillant anya neve a kijelzőn. Na, jó, anyámat azért csak nem nyomom ki, főleg hogy már egy hete nem is beszéltünk, ráadásul kezdett hiányozni. Egy kis időre elkéredzkedtem a csapattól és egy nyugisabb helyet keresve, felvettem a telefont.

- Szia, anya!

- Szia, drágám! – szólt bele anyu és tudtam, hogy mosolyog a vonal túloldalán. Ilyenkor nagyon hálás voltam, hogy nem haltam meg menekülés közbe. Nem is tudom mi lett volna vele, ha nem élem túl. – Hogy érzed magad? Jól vagy?

- Igen, jól vagyok! Veletek mi újság otthon?

Otthon viszonylag nyugis maradt minden, bár a kertünkre ráférne egy kis orvoslás, apa elvileg be is fogta a húgomat segíteni virágot ültetni. Képzelem milyen boldog lehet. Laura az elmondások szerint befoglalta az egész házat, biztonságban érzi magát, most hogy nem vagyok ott. Anya szerint viszont még így is sokkal csöndesebb a ház, mint eddig volt, nincs aki Laurával veszekedjen vagy hangosan és hamisan ordítsa a dal szövegeket a zuhanyban. Be kell vallanom, eléggé honvágyam lett ettől a beszélgetéstől. Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni, az egész olyan volt, mint egy rémálom, biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogom viszont látni a családom. Anya megérezhette, hogy milyen gondolataim támadtak, ezért kihangosított, hogy apa és a húgom is tudjanak egy kicsit boldogítani. Ez azért megnyugtatott, hogy ugyanolyan lököttek maradtak, mint eddig voltak. Végül Laura megszerezte magának a telefont, egy kis privát beszélgetésre és a hangok alapján kiszökött a hátsó kertünkbe.

- Amúgy, van már képességed? – kérdezte, ahogy ledobta magát a hintaágyba.

- Nem, még mindig nincs. – sóhajtottam és neki is elmagyaráztam a helyzetet. Laura csöndben hallgatott végig, majd halkan megszólalt.

- Akkor biztos, hogy mutáns vagy? Tuti, hogy nem félre értés volt?

- Igen. – válaszoltam, de volt valami a hangjában, amitől rossz érzésem támadt. Csalódott volt. Csalódott, hogy mutáns vagyok. – Az vagyok.

- Értem... – egy kis csönd után folytatta. – Tudod, azt reméltük, hogy mégsem vagy az, hogy haza jössz. A suliban és az utcában már kérdezősködnek, hogy mi történt, hol vagy, de apa azt mondta, hogy még ne mondjuk el senkinek, hogy mi történt valójában. Nem mintha, egy óriási robotot a kertben egyszerű lenne eltusolni. De, hátha minden rendben lesz és visszajöhetsz. Hiányzol...

- Aw, nekem is hiányoztok. – mosolyodtam el. Hiába, tud aranyos is lenni néha. – De tudod, hogy nem mehetek haza. Ez a legbiztonságosabb nekem és nektek is. Te sem akarnál minden hétvégén egy újabb robot támadást. Így is elég baj van a kerttel.

- Ah, ne is mond! Miattad ment tönkre, de még is én dolgozok! Hát hol az igazság?!

- Látod? Ez így jobb mindenkinek. Egyébként nyáron lehet, hogy haza tudok menni, legalábbis Taylor azt mondta. Akkor majd kiderül, hogy feleslegesen dolgoztatok-e a kerttel.

- Ha megint munka lesz a vége, inkább nem is akarlak látni, maradj ahol vagy!

Jó volt beszélni egy kicsit a családommal, de eléggé el is szaladt az idő. Mire leraktam a telefont, Fredék is eltűntek. Nem voltak sehol a folyosón, se az ebédlőbe, se a könyvtárba. Már indultam volna vissza, megnézni hátha visszamentek a szobákba, amikor valaki elkapott hátulról. Melody és a két társa álltak mögöttem.

- Taylorékat keresed? – kérdezte Lili egy mosollyal az arcán.

- De, nem láttátok őket véletlenül?

- Ha jól emlékszem, nem rég mentek el, szerintem ki az udvarra. – pillantott az ablak fele Heather, Melody pedig kedvesen mosolyogva átkarolta a vállam.

- Szegény, rendesen itt hagytak, mi? Pedig mikor is jöttél meg? Négy, öt napja?

- Hétfő este. – pontosítottam. – De biztos vagyok benne, hogy csak elkerültük egymást. Valószínűleg kint várnak rám. - próbáltam indulni, de a lány nem engedett. 

- Oh, drágám. – nevetett Melody és a barátaira nézett. –Biztos vagy benne, hogy rád várnak? Valószínűleg feltűnt, hogy ők hárman mindig együtt vannak, nem is beszélnek nagyon másokkal. Hidd el, ezen nem is akarnak majd változtatni. Tapasztalatból mondom, nem minden olyan, mint aminek elsőre látszik. Lehet, hogy most még kedvesek, de később sok minden fog változni. Ők a külön trió, mindenhonnan kilógnak és nem törik magukat, hogy esetleg másokkal is foglalkozzanak. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy egyáltalán a mi oldalunkon állnak. Csak az eséstől akarlak megvédeni, nem lenne jó, ha már az elején ilyen nagyot koppannál, ugye? Csak egy kicsit figyeld meg őket, te is észre fogod venni, hogy valami nem stimmel. Tudod, nem szeretném, hogy te is úgy járj mint ők, te rendesnek tűnsz. Kedvellek. 

Igaz, hogy nem láttam Taylorékat másokkal beszélni eddig, de azt hittem, csak mert mindenkinek meg van a maga kis csapata és azzal törődik. De nem tűnt úgy, mintha rosszban lennének a többiekkel. Mégha valóban el is izoláltuk magunkat egy kicsit. Egyébként meg mondtam már, hogy biztos nem játsszák meg magukat, George-ék nem ilyenek. Mégha az is igaz, hogy Melody-ék régebb óta vannak itt, mint én és Taylornak sem volt eddig szobatársa hosszabb ideig...

- Én csak szóltam. De ha szükséged van valamire, vagy rájössz, hogy igazat mondunk, ne felejtsd, hogy mi mindig itt leszünk és nyugodt-...

- Bianka!

Fred, Taylor és George álltak mögöttünk nem messze, de volt valami furcsa az arcukon. Fredről nem tudtam leolvasni az érzelmeket, Taylor kerülte velem a szemkontaktust, George pedig kérdőn felvont szemöldökkel nézett a hátam mögött álló lányokra.

- Hát itt vagytok! – mosolyogtam Taylorra, mire ő is megengedett egy halvány mosolyszerűséget. – Már mindenhol kerestelek titeket, csak úgy hirtelen eltűntettek!

- Igen, valószínűleg elkerültük egymást. – jött közelebb George, de a tekintetét még mindig nem vette le Melody-ről, aki kérdőn nézett vissza rá. A feszültség érezhető volt a terembe, már én kezdtem rosszul érezni magam, de egyik csapat sem mozdult. Komolyan, mi folyik itt? Valami biztos történt, történik közöttük, de ötletem se volt mi lehet a háttérben. Szerintem Melody nem mond teljesen igazat, de George-ék is elhallgatnak valamit. Végül elegem lett ebből a néma harcmezőből és a fiú karjára tettem a kezem, jelezve, hogy lehetőleg hagyja abba a szemmel gyilkolást.

- Szerintem jobb, ha most megyünk, kezd késő lenni. – pillantottam George-ra, aki még mindig kissé feszülten bólintott. Mindenki szó nélkül hátat fordított egymásnak, bár amikor én még visszafordultam búcsút inteni a lányoknak, egy furcsa vigyor játszott az ajkukon.