Reggel ismét Taylor ébresztőjére keltünk, egész pontosabban a lány nyöszörögve kinyomta, majd motyogott valamit még egy kis alvásról és szinte azonnal visszaaludt. Én is követtem volna a példáját, de a Nap pont a szemembe tűzött, nem hagyva, hogy visszamerüljek az álmok világába. Kellemetlenül a szemembe húztam a takarót, hogy kizárjam a fényt. Mennyivel jobb volt tegnap, amikor még nem kelt fel a Nap és nem égette ki a retinám. Várjunk...

- Taylor! – ültem fel lendületből, szegény lány pedig felriadva kapkodta a fejét.

- Mi, mi van? Mi történt?

- Lekéstük a reggeli edzést!! Ez hogy lehet?! Miért nem szólt az ébresztő?! – pánikoltam, mire Taylor is felült az ágyban.

- Milyen nap van? – kapott a telefonjához, amit nem egészen értettem, hogy jön ide, de miután összeszedtem kissé a gondolataim, készségesen válaszoltam, a cuccaim keresve. Úristen, Logan ki fog minket belezni!

- Csütörtök!

Egy pillanatig csönd volt, majd egy párna csapódott mesterien az arcomba.

- Basszus Bianka! Majdnem szívrohamot kaptam miattad! – bújt vissza a takarója alá sértődötten a lány, én pedig értetlenül néztem rá, kezembe az edző cuccokkal. – Kedden és csütörtökön nincs hajnali edzés.

- Oh... Tényleg?

- Igen, most pedig, ha megbocsájtasz, alszok. – jött a durcás hang a paplanok alól.

- De attól még kelni kell, mert különben a reggeliről késünk.

- Nem érdekel.

Inkább ráhagytam, ha már így felriasztottam szegényt, egy kicsit hagy pihenjen még. Viszont ez jó hír, nem leszünk kibelezve és mivel már kezdtem érezni az izomlázadt a lábamba, örültem, hogy nem kell már a reggel elején kinyírnom szegényeket. Remélem, nem kell ma sokat lépcsőznünk. Miután végeztem a fürdőben, Taylort is sikerült kivernem az ágyából és viszonylag hamar össze is szedte magát. Azonban, ahogy beléptünk az ebédlőbe, egyből a kávék felé vette az irányt. Mondjuk érthető...

A fiúk kissé késve érkeztek meg, de ellentétben velünk, egész jó kedvük volt. Taylor sötét arca viszont nekik is szemet szúrt és meg is kérdezték, hogy mi történt, mire Taylor kissé dramatikusan előadta a reggeli félreértésem. Freden látszott, hogy nem áll messze a röhögéstől, de végül vissza fogta magát és inkább a lányt kezdte felvidítani. Végül a koffein és Fred is megtette a hatását és a reggeli végére, már Taylor is nevetett a fiú viccein.

A mai menetrend kémia, spanyol, spanyol, matek volt, ebben a sorrendben. Nem tudom ki találta ki az órarendet, de nem volt valami... Együtt érző a diáktársadalommal, csak hogy szépen fogalmazzunk.

A matekot Mrs. Clare tartotta, egy már igencsak nyugdíj felé hajló, alacsony és vékonyka nő. Először kétségeim voltak az órát illetően, de kellemeset kellett csalódjak. Igaz, hogy kicsit gyorsan beszélt a tanár, amit a nem túl fényes matektudásom, nem igazán értékelt, de cserébe viszont érthetően magyarázott és nem is kaptunk annyi házit, mint a régi sulimban. Összességében nem is olyan rossz.

Ezután jött a dupla spanyol. Mr. Maas a negyvenes éveiben járhatott, frissen borotvált arccal és hátra zselézett hajjal jelent meg az órán. Eddig sem volt a kedvencem a spanyol és úgy látszik ez most sem fog változni. Nem csak, hogy fegyelem nem volt az órákon, de még a tanár kiejtése is zavarta a fülem. Az órák közti szünetben a fiúk elmentek valahova, Taylor pedig kémia házit másolt teljes bedobással, úgyhogy én csak bámultam ki a fejemből és a nyelvkönyvet lapozgattam, amikor az irodalomról megismert három lány hirtelen megjelent körülöttem.

- Bianka ugye? – hajolt bele szinte az arcomba az egyik vörös hajú lány. – Melody vagyok, ők itt Heather és Lili. – mutatott a mögötte álló két társára, én pedig kissé zavartan kinyögtem egy köszönést.

Melodynak vörös göndör haja volt, az arcán néhány szeplő kapott helyet elhintve, a kék szemét pedig az arany smink csak még jobban kiemelte. Összességében gyönyörű volt, de valamiért rossz érzésem lett körülötte. Heather hullámos, dús, szőkésbarna hajjal dicsekedhetett, kékeszöld színű szeme meg szinte világított a sok festéknek köszönhetően, akár csak egy macskának. Lili viselte még a legkevesebb sminket, de nem is volt igazán szüksége rá, mert a pink színű haja így is az ázsiai lány felé fordította a figyelmet.

Melody kiegyenesedett és egy vizsgáló tekintett után, a három lány tökéletesen szinkronban elmosolyodott. Na, ez már egy kicsit ijesztő volt.

- Ha szükséged van valamire, nyugodtan fordulj hozzánk, szívesen segítünk az újaknak! Én és Heather a 47-es, Lili pedig a 48-as szobában lakik, de főként csak a közösségi térben vagyunk megtalálhatóak. – már mondtam volna, hogy igazán kedvesek, de nekem itt van Taylor, azonban Melody nem hagyott szóhoz jutni. – Szegénykém, biztos nehéz lehet a szőkeséggel egy szobában lenni. Nem is értem, miért próbálkoznak mindig egy újabb szobatársat találni neki, alapból reménytelen eset!

- Ezt hogy érted? – kérdeztem gyorsan, mikor kaptam egy pillanatnyi lehetőséget, a lányok pedig csak egymásra néztek.

- Taylornak már több mint 5 szobatársa volt, de egyikük sem bírta pár hétnél tovább. – vette át a szót Lili. – Én is hozzá kerültem először, de egyszer majdnem megvakított a képességével! Négy teljes napig nem láttam semmit! De Ororo valamiért nagyon igyekszik neki egy társat találni, aki elviseli. Bár mi mondtuk már, hogy lehetetlen.

Ezt nem akartam elhinni. Már öt? De Taylor velem nagyon kedves és segítőkész volt. Balesetek meg bárkivel történhetnek, ezért nem kéne annyira kiakadni. Meg fordult a fejembe, hogy Taylor csak megjátszotta a kedvességét, hogy én ne hagyjam ott, de egyből rosszul is éreztem magam, hogy ilyenekre gondolok. Taylor olyan aranyos és segítőkész volt, biztos vagyok benne, hogy nem játszaná meg magát, csakhogy megkedveljék. Ezt már akkor inkább ebből a három lányból néztem volna ki. Fogadok, hogy csak valamilyen félre értés lesz!

- Mindenesetre, ha kell egy kis normális társaság, mi itt leszünk. – tette a vállamra a kezét Melody, de az érintése természetellenesen hideg volt. Aztán egy mosollyal a három lány ott hagyott, pont, amikor becsöngettek.

Nem tudtam mit mondjak, nem is akartam elhinni, amit most halottam. Lopva Taylorra pillantottam, aki még mindig a kémia füzetébe volt temetkezve, látszólag nem vett észre semmit a most lezajlott eseményekből. Pedig a keze remegéséből észrevehettem volna, hogy mindent pontosan hallott.

Végül a kémia is elérkezett, amin végig kísérleteztünk McCoy-jal, Taylor pedig elkeseredetten panaszkodott, hogy feleslegesen másolta le a házit. Fred meg inkább csöndben maradt, arról sem tudott, hogy egyáltalán volt házi feladatuk. Órák után Fred futólépésben vette az irányt az ebédlő felé, George alig bírta követni. Na, étvágya, az biztos van ennek a fiúnak. Nekem a lábaim az izomláz miatt elutasítottak bármilyen nemű megerőltetőbb cselekvést, úgyhogy Taylorral mi lassabban mentünk utánuk, addig is befoglalják a helyünket. Az ebédlőben elkaptam Melody tekintettét, de inkább elfordultam a lánytól és a csapatától. Elsőre kedvesnek tűntek és bár éreztem, hogy valami nagyon nem volt a helyén, nem tudtam rájönni mi zavarhat.

Evés után mind a négyen felmentünk a könyvtárba spanyolt tanulni és George-ot kérlelni, hogy segítsen a matekba. Az idő gyorsan el is szaladt, bár szerintem többet hülyültünk, mint tanultunk, de Tayloréknak pont sikerült befejeznie a spanyolt, mielőtt indulniuk kellett volna edzeni. Én még befejeztem nagy nehezen a matekot és csak utána indulta átöltözni az edzéshez.

Emily ma nem késett, csak tíz percet, viszont cserébe egy suli körre kellett kezdenünk. A fiúk tiltakozásából ítélve nem csak nekem volt izomlázam a tegnap után. Azonban Emily csak Herbertnek kegyelmezett, mert ő sérült volt és a lány állítása szerint egy ilyen aranyos kis pofikát nincs szíve elküldeni, futni. Minket meg azzal bíztatott, hogy csak rá kell dolgoznunk, utána jobb lesz. Hát, megsúgom, nem lett jobb, sőt az elején olyan volt, mintha égő fémdarabokat szurkálnának a lábamba. Nem tetszett. Most a fiúk sem sprinteltek el az elején, hamar le is hagytam őket és miután beértem, volt vagy bő tíz percem pihenni, amíg ők is megérkeztek és lihegve lezuhantak a földre. Ez után Emily nagylelkűen közölte velünk, hogy kivételesen nem fogunk ma erősíteni, helyette most is a képességeket fogjuk fejleszteni, pihenés képen. Kivéve persze én, én a lánnyal önvédelmi alapokat fogok tanulni. Szóval, amíg Herbert és Will hisztérikusan próbálta eloltani Leo tűzét, én két percenkét kötöttem ki a koszban.

Edzés után mind a négyen koszosan, fáradtan és fél hullaként vonszoltuk vissza magunkat a szobákhoz. Amíg Will és Leo arról veszekedett, hogy melyikük megy először fürdeni, én megborzoltam a kicsi haját – amit még mindig nem értékelt – és elköszöntem a fiúktól. Taylor pont akkor jött ki a fürdőből, amikor én megjöttem, úgyhogy egymásnak adtuk a kilincset. Bár amikor a lány meglátott sáros képpel bevánszorogni, egy vigyor megjelent az arcán, de gyorsan leintettem, mire védekezőn felemelte a kezét, viszont a mosoly nem tűnt el az arcáról.

Vacsoráig még volt egy csomó időnk és már végeztünk az aznapi tanulással, úgyhogy csak döglöttünk az ágyakon és kockultunk. Éppen a Tumblrt pörgettem, amikor felbukkant egy üzenetértesítés és a gyomrom egyből összeszűkült. Sahratól jött, az egyik barátomtól a régi suliban. Egy darabig csak szemeztem az értesítéssel és nem tudtam, mit csináljak. Arról kérdezet, hogy mi történt velem és igaz-e, hogy iskolát váltottam.

Fogalmam se volt, erről honnan tudhat, mert nem is beszéltem se vele, se senkivel a barátaim közül, akiktől tudhatott volna erről. Bár volt egy sejtésem, hogy a húgom keze ebben is benne lehet. Őszintén, direkt nem kerestem senkit a barátaim közül, mert fogalmam se volt, hogy mondhatnám el nekik a helyzetem. Nem mindenki szereti a mutánsokat, sokan hiszik, hogy fenyegetést jelentenek. Nem akartam ebbe én is bele keveredni, úgyhogy inkább halogattam a dolgot, egészen idáig sikeresen is. Azt már nem titkolhatom, hogy iskolát váltottam, de el is mondjam a valódi okát? Tudtommal a nyilvánosságnak ez még mindig egy sima, bentlakásos suli, normális fiataloknak. Nem vagyok benne biztos, hogy Sharaékat be merjem-e avatni... Mi van, ha kiakadnak és elterjesztik a suli igazi funkcióját? De akkor még is mit mondjak? Végül sóhajtva a segítőmhöz fordultam.

- Taylor?

- Hm?

- Az egyik régi barátom kérdezi, hogy mi van velem, miért mentem új suliba ilyen hirtelen és... nem tudom, mit mondhatok.

- Átjöhetek? – kérdezte a lány, mire bólintva odébb csúsztam, Taylor pedig mellém ült. – Először is, mennyire vagy közel a barátaiddal és mennyire bíznak a mutánsokba?

- Hát, elég közel állunk, nyolcadik óta legjobb barátok voltunk Sahrával és Hazellel, de nem tudom, el merném-e mondani nekik. Sahrának megvan a maga vélemény mindenről...

- Rendben, akkor inkább nem kockáztatunk. Ilyen esetekben marad a szokásos fedő sztori, csak akkor szoktuk elárulni az igazi okot, ha 120%-osan megbízhatunk az adott személyben, hogy titokban is tartja azt. Szerintem írd, hogy egy nagyon hirtelen lehetőséget kaptál a suliba, hogy felvegyenek és nem volt idő gondolkodni, mert különben más került volna a helyedre. Az iskolának elég hírneve van, hogy ezt alá is támassza.

- Mit mondjak, miért vettek volna fel? Annyira nem voltam jó tanuló.

- Valamiben, csak jó voltál, nem?

- Mondjuk, az irodalom és a töri még egész jól ment, de ezekből sem voltam szuper zseni, sőt még versenyen sem voltam belőlük.

- Figyi, nem kell részletezni, elég ha csak annyit mondasz, hogy hirtelen lehetőség volt és nem tudtad vissza utasítani. Ne fognak nagyon kérdezősködni.

Bár kicsit rosszul éreztem magam, hogy pont a két legjobb barátomnak kell ilyenről hazudnom, de azt hajtogattam magamban, hogy ez így mindenkinek jobb lesz, nem kell minden részletről tudniuk. Végül rászántam magam és beírtam a csoportunkba, mire a két lány egyből rám ugrott és kérdésekkel kezdett el bombázni. Egy pár perc káosz után sikerült rávennem őket, hogy nyugodjanak meg, amíg elmagyarázok mindent. Taylornak igaza volt, nem kérdezősködtek sokat a felvételiről, de éreztem, hogy Saharának valami nem stimmel a sztorimba, de szerencsére nem kérdezett rá. Nem hiába, túl okos volt ő, hogy csak úgy át lehessen verni. Hazel viszont eléggé el volt keseredve, hogy már nem ugyan abba a suliba fogunk járni és a lelkemre kötötte, hogy attól még tartani fogjuk a kapcsolatot. Végül vacsoráig beszélgettünk és megkönnyebbülve tettem le a telefont, sokkal jobban ment, mint terveztem.

Vacsi után nagy örömömre kimentünk a tisztásra még sötétedés előtt egy kis naplementét nézni. Fred szerzett valahonnan egy tábla csokit és azt is elhozta, úgyhogy a szikla szélén ülve, a tengert nézve, csokit zabáltunk. Ez mostantól már hivatalosan is a világ egyik legjobb érzése. George viszont kissé sértődötten megjegyezte, hogy amikor még nem voltam a suliban, több csoki jutott neki. Erre csak figyelmezettem, hogy vigyázzon inkább, mert különben még a maradékát is ellopom, amire meg a fiú egyből bekapott vagy két teljes sort és majdnem félre is nyelt. Taylor és Fred meg fulladoztak a nevetéstől.

Még egy darabig beszélgettünk a lábunkat lóbálva a mélységbe, majd még a teljes sötét előtt elindultunk vissza a sulihoz, hátha ez alkalommal nem vesztjük el Fredet. Viszonylag gyorsan és minden baj nélkül vissza is értünk, az épület előtt pedig összefutottunk Herberttel, aki két másik, vele egy korú gyerekkel kergetőzött. Az egyikük az a kislány volt, akit már láttam múltkor a folyosón, hófehér, kissé ezüstös haja volt és egy aprócska szarv állt ki a homlokából, ha jól hallottam Hellennek hívták. A másik egy kisfiú volt, fekete hajjal, de a bőrének majdnem olyan színe volt, mint Hellen hajának. Nagy valószínűséggel pedig Jasonnek hívták. Éppen Herbertet próbálták elkapni, aki viszont nagyon ügyesen cselezgette őket, látszólag esélyük sem volt ellene. Magamban és csak nagyon halkan megjegyeztem, hogy ha már ilyen jó a lába, holnap igazán edzhetne ő is. Logan a falnak támaszkodva dohányzott, magában morogva, hogy mi a francért kell ilyen hangosnak lenniük, de a fél szemét azért a gyerekeken tartotta, hogy ne kerüljenek már túl közel az erdőhöz.

Fred még fel akart menni a közösségi térbe kártyázni, de George elrángatta, mondván, hogy még meg kell írniuk a matekot és ez alkalommal nem hagyja, hogy ellógjon. Szegény Frednek búcsút intettünk, majd mi is visszamentünk a szobánkba és Taylor ágyán „Try not to laugh" videókat néztünk, nem túl nagy sikerrel. Nem érdekel mit mondtak Melody-ék, Taylor egy nagyon jó szobatárs és nagyszerű barát. Végül, amikor Logan ordításába az egész épület bele remegett, hogy mindenki menjen aludni, mi is lezártuk a villanyt és még egy darabig beszélgettünk, amíg a többiek háttérzaja elnyomta a mi hangunkat, de aztán azt is abba kellet hagyjuk, ha nem akartunk holnap reggel dupla annyi futással kezdeni. Én pedig személy szerint, nagyon nem akartam.