Egy hosszú autóút után megérkeztünk a várba. Thomas és Lucy tulajdonában állt az egész hegy, azon állt a vár ahol laktak és ahol mostantól én is lakni fogok.
- Úgy izgulok! - suttogtam Lucy fülébe, amikor kiszálltunk.
- Nyugi! - kuncogta el magát - Mi baj történhetne?
Tényleg, mi baj?
- Most, soroljam? - néztem rá kérdőn.
- Nem te butus, csak vicceltem! - tovább kuncogott, míg én elpirultam.
Nem értem a vicceket. Nem haragszom rá, nem tudhatta de a viccek és én hadilábon állunk.
Gondolataimból Thomas zökentett ki.
- Ne agyalj annyit Jesse! Lucy szeret téged - vigyorgott rám. - Gyere be, nézz körül!
Invitálására beléptem a kapun. A kinti sivársággal szemben, bent egy igazán szép kert fogadott. Mesébe illő.
- Ugye milyen szép? Lucy gondozza.
Hát igen, Lucy  különleges képessége a kreativitás, ami az egész lényét átjárja.
- A ház nem ilyen szép, legalábbis belülről nem. - komorodik el egy kicsit Thomas. Hirtelen Lucy rohan ki a ház felől.
- Hol vagytok már? - hadarja ijedt arccal, majd Thomasra néz - Vendégünk van...
- Kicsoda? - ijed meg Thomas is.
- Petunia. - suttogja ijedten, majd rutinosan lehajol a felé repülő csésze elől.
- Huh. Jól céloz. - jegyzem meg- Amúgy ő..kicsoda?
- Ő az anyai ágú rokonunk - céloz arra, hogy neki is képessége van - A nagynénénk, vagyis anyukánk húga.
- És nem örül annak, hogy ideköltözöl. - nyel egyet félelmében  Lucy.
- Azonnal gyertek ide!! - hallok a ház felől egy rikácsoló hangot.
A testvérek összenéznek és aprót bólintanak. Thomas hozzám fordul.
- Én bemegyek, ti menjetek fedezékbe. Képességei közé tartozik, a pontos dobás - ezt megerősítve újabb tányér hull a magasból, de a testvérek rutinja is látszódott mert azonnal kitértek előle. Így mellém csapódott be.
- Megyek. Fedezékbe, lányok!
Ezzel a végszóval el is tűnt a ház felé.
- Erre! - suttogta Lucy és bevezetett az erdőbe. - Ide nem talál el.
Egy barlang előtt álltunk. Lucy bement, mire én is követtem. A barlang nem volt olyan nagy, mint először gondoltam. Amikor a végébe értünk, Lucy egy követ gördített a kijárat elé.
- Így nem talál el minket. - gondolom látta rajtam a félelmet, ezért folytatta- De Thomas megtalál minket.
- És most mi lesz? - suttogtam a sötétbe.
- Most? Várunk.