Phayu

Végre elmentek, levegőhöz juthatok. A gondolataim összevissza cikáznak, és rendet kellene tennem odabent. Tegnap olyan érzésem volt, mintha leöntöttek volna jeges vízzel. Nagyon nem ezt vártam. Egy gyógyegérre számítottam, nem pedig egy ilyen, hogy is mondjam, még szavakat se találok rá.

Rain maga a csábítás megtestesítője. Minden porcikája megmozgatja a fantáziámat, és nemcsak az enyémet. Óvatos mozdulatai, gyöngyöző kacagása, édes, bűnre csábító mosolya és pillantásának ígérete.

– Kedves barátom, most aztán jó nagy bajban vagy! – Csapkodja meg térdemet Phai. – Mégis mihez kezdesz most?

– Mihez kezdenék?

– Ne mondd nekem, hogy nem kívántad meg, mert nem hiszem el! – Sóhajtja vágyakozva. – Én is örömmel vinném ágyba.

– Most mondom utoljára, verd ki a fejedből. Őt nem kaphatod meg.

– Miért kellene hagyni, hogy más vigye el? Ha te nem akarod...

– Pont ez a baj! Alig van itt egy napja, és mást sem akarok, csak megdöngetni!

– Nem értelek, hol itt a gond? – Húzza fel sötét szemöldökét.

– Mert nekem csak arra kellene.

– Honnan tudod, hogy nem lenne belőle komolyabb?

– Pai, te is tudod, hogy nem akarok kapcsolatot, főleg egy ennyire naiv illetővel, mint ő. Előbb vagy utóbb többet akarna, és megenné az életemet.

– Ha engem kérdezel, adhatnál neki egy lehetőséget. Tuti, hogy az ujjaid köré tudnád csavarni.

– Kit nem tudnék? – Vigyorodom el. – De nem akarom őt, még a gondolatára is borsódzik a hátam.

– Akkor nincs mese, átpasszolod? Szívesen foglalkoznék vele, és ki tudja, még komolyabbra is fordulhatna a dolog, nem ellenkeznék.

– Azt már nem! – A legszúrósabb pillantásommal jutalmazom. – Tartsd tőle távol a mocskos mancsaidat!

– És a többieket hogy fogod megakadályozni? Mert napokon belül az ajtód előtt fognak sorba állni kegyeiért, és valakinek igent fog mondani.

Lelki szemeim előtt megjelenik a kép, hogy itt állnak, ő pedig mosolyogva osztogatja. Bosszantó még a gondolat is. Valamiért eluralkodik rajtam a birtoklási vágy, vagy az enyém vagy senki másé. Nincs egyéb lehetőség. Nem engedem, hogy bárki bepiszkolja ártatlanságát, hamvas bőrét.

Ekkor eszembe jut, hogyan is hívta barátja. Barack. Illik hozzá, tényleg olyan, nincs kétségem. És milyen jó lenne belekóstolni.

Bármi áron megakadályozom, hogy bárki akárcsak egy ujjal is, de hozzáérjen.

– Ma átmész Plehez? – Zökkent ki elmélkedésemből.

– Át kellene! Hívogat már egy ideje.

– Olyan régóta azért nem, mikor is találkoztatok? Múlt héten?

– Nem tudom, nem jegyeztem meg.

– Azzal azért tisztában vagy, hogy meg akar fogni?

– Megmondtam neki, hogy csak szex és más semmi!

– Aha, akkor miért vitted el moziba a múltkor? Vagy előtte vacsorázni.

– Mert nem hagyott más választást, kész tények elé állított. Nem volt szívem visszautasítani.

– Akkor járj vele! Mindegy kivel, csak nyiss valaki felé!

– Eszemben sincs vele kezdeni! Tudod milyen!

– Pontosan! Nem hozzád való! Túlságosan sokan fogdossák a kilincsét.

– Akkor miért lökdösöl felé?

– Hogy kizökkentsen végre valaki zárkózottságodból, és ha ő az, az sem érdekel!

– Ha nyitni is akarnék, tuti nem felé tenném.

Sokkal inkább egy hamvas barack felé, szikrázó tekintettel, szédítő mosollyal és olyan tenyérbemászó fenékkel. Igen, határozottan tetszene, ahogy formás popsijába harapnék, és élvezettel nyögne súlyom alatt.

– Barátom! – Veregeti meg vállamat. – Jól gondold meg, mit csinálsz, nehogy elhalaszd a nagy lehetőséget.

– Mi lettél te? A védőangyalom?

– Inkább leszek a kisördög, aki a válladon ülve pusmog a füledbe!

– Jobban vallana rád, és bevallom, jó munkát végzel.

– Akkor elkapod Raint?

– Ezt nem mondtam.

– De azt sem, hogy nem! – Áll fel vigyorogva, majd integet, hogy én is kelljek fel, ideje munkánk után nézni.

Miután hazaértünk, mondtam Painak, hogy várjon meg, mindjárt végzek. Bement a nappaliba és elfoglalta magát a tévével.

Rain még nem ért haza, biztosan élvezi a csavargást, a helyében én is ezt tenném. Felmegyek a szobámba, ledobálom a ruháimat, és veszek egy forró fürdőt. Egyrészt készülnöm kell az estére, másrészt ki akarom üríteni a fejemet.

Jókedvűen öltözködök, közben eszembe jut, hogy nincs nálam a kulcsom. Küldök anyának egy üzenetet, hogy küldje már el Rain számát. Pár perc után meg is kapom, és gyorsan pötyögök neki egy üzenetet.

- Későn érek haza, várj meg.

Jön is a válasz egyből.

– Ki vagy?

Mégis ki lennék? Csóválom a fejemet, majd válaszolok neki.

– Phayu.

– Minek várjalak meg?

– Mert nálad van a kulcsom.

– Oké.

Elmentem a számát, majd zsebre vágom a telefonomat. Jó idő van, így nem veszek fel kabátot. Lerobogok a lépcsőn, és jelzek barátomnak, hogy indulhatunk. Bezárja az ajtót, majd elindul autója felé.

– Jó szórakozást az estére!

– Köszi, lesz! – Vigyorgok rá, majd én is utamra indulok.

Ple csendes környéken lakik, egy első emeleti garzonlakásban. Már ismerem a járást, így csak benyomom a kódot, az ajtó kinyílik. Felmegyek a lépcsőn és bekopogok az ajtón.

– Phayu, megint időben jöttél! – Ugrik nyakamba, és már csókolni kezd.

– Pontosság a fő erényem! – Suttogom ajkainak.

Gyengéden beljebb tolom, majd sarkam segítségével berúgom az ajtót, mi hangos csattanással helyére ugrik

– Mennyi időd van? – Sóhajtva kérdezi.

– Épp elég, pár menetre! – Húzom le spagettipántját és édes bőrét kezdem el nyalogatni.

– Mindig csak a rohanás! – Bosszankodik, miközben ujjait hajamba fúrja és tépni kezdi.

– Hé, ez fáj!

– Bocsi, de a nem tudok uralkodni magamon!

– Örömmel hallom...

Megfogom felsőjének alját és áthúzom fején, így kibuggyan almaméretű mellei, amit egyből kezelésbe veszek. Ízlelgetem, kóstolgatom, és ekkor eszembe jut, milyen érzés lenne Raint is így csókolgatni.

– Phayu, gond van? – Feleszmélek döbbenetemből és tetettet vágyakozással válaszolok.

– Csak nagyon kívánlak!

– Én is téged!

– Tudom... – Egyre hátrálunk, míg lába neki nem ütközik az ágynak.

Letépi ingemet, kicsatolja övemet, és szájába vesz. Jól csinálja, de már unom, mindig ugyanaz a séma, semmi extra. Lehunyom szememet, és Rain arca ugrik be. Elképzelem, ahogy barackszínű ajkai közé veszi hosszomat, és a gondolatra még keményebb leszek. Vékony ujjai szorgosan dolgoznak hosszomon, miközben hangosan cuppog rajta.

– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagyok rád! – Szól elégedetten.

Nem akarom kiábrándítani, hogy egyáltalán nem ő jár a fejemben, hanem újdonsült lakótársam. Automatikusan teszem a dolgomat, nem viszem túlzásba. Tudom, hol vannak a gyengepontjai, sorra veszem őket, és mikor elmerülök benne, pillanatok alatt a csúcsra juttatom. Nekem viszont nem sikerül elmennem, hiába hajszolom magamat.

A fenébe is! Engedek a képzeletemnek! Újra magam elé képzelem a kis Barackot, és pár perc után akkorát élvezek, mint még életemben soha. Nyögve borulok puha testére, majd legördülök róla.

– Ez volt eddig a legjobb! – Borul mellkasomra és köldökömmel kezd el játszani. – Legközelebb elmehetnénk valahová a hétvégén. Mondjuk a tengerpartra.

– Ple! Tudod, hogy ami köztünk van, az csak szex.

– Jaj Phayu! Ha jó a szex, akkor gondolj bele, milyen jó lenne a kapcsolatunk!

– Eszemben sincs. Ne gondolj bele többet, mint ami!

– Miért? –Ül fel, hosszú haja eltakarja formás melleit. – Nincs senkid, nekem sin, miért nem próbáljuk meg?

–Ple! – Sóhajtom fáradtan. – Megmondtam, ne kezd már megint!

– Vagy mégis van valaki, aki érdekel?

– Ha van is, ahhoz semmi közöd! – Állok fel, magamra rángatom ruháimat. – Miért? Miért kellett ezt elrontanod? Nem jól megvoltunk eddig?

– Phayu, nyugodj meg! Ígérem, nem hozom szóba többet!

– Hagyjuk! Nekem erre nincs szükségem. Végeztünk!

– Ilyen hirtelen? – Fakad sírva. – Miért?

– Jobb lesz így neked! Én nem érzek irántad semmit, és nem is akarok!

Odarohan hozzám, és meztelen bőrével hozzám simul, átölel, és hátamba temeti arcát, majd zokogni kezd.

– Phayu! Ne hagyj el!

Lefejtem szorosan körém fonódó karját, majd hátra se nézve távozom, de még egy utolsó mondat elhagyja számat.

– Soha nem voltam a tiéd.

Feszülten szorítom a kormányt, nincs kedvem még hazamenni. Ostoba lány! Megmondtam már neki a legelején, hogy köztünk nem eshet szó érzelmekről, csak a kielégülésre használjuk egymást. A piros lámpánál megállok, és dobolni kezdek ujjaimmal a kormányon.

Miért van az, hogy előbb-utóbb a másik fél többet akar? Főleg úgy, hogy mindig leszögezem a legelején, hogy mire számítsanak.

Több órája kocsikázok, mire sikerült lenyugodnom, így hazahajtok. Leállítom a kocsit a felhajtón, majd benézek az ablakon, és a nappaliból világosság szűrődik ki.

Fáradtan belépek az ajtón, leveszem cipőmet, és bemegyek Rainhez. A kanapén ül, felhúzott térdekkel,és mereven bámulja a tévét. Kopogok az ajtófélfán, hogy ugyan, méltóztasson már rám nézni. Unott képpel fordul felém, majd megkérdezi a nyilvánvalót.

– Megjöttél?

– Amint látod – válaszolom jegesen.

– Bűzlesz.

– Mitől? – Húzom közelebb ingemet orromhoz és beleszagolok, nem izzadtam le.

– Azt neked kell tudnod – áll fel és távozik. – Most már van kulcsod, zárd be az ajtót. Jó éjt.

Ringó csípővel távozik, én pedig jóízűen legeltetem rajta a szemem. Észre se veszem, mikor húzódott mosolyra szám, de megtette. Szívemen a burok pedig, repedezni kezdett.

Reggel felébredve veszek egy kellemes fürdőt, majd egy törülközőt tekerek csípőm köré és leballagok a konyhába. Meglepetésemre Rain már szorgoskodik, lefőzte a kávét, és reggelit készít. Nem veszi észre jöttömet, ezért a háta mögé osonok, és szorosan mögé állok.

– Nekem is csinálsz? – Suttogom érzékien fülébe.

Egy pillanatra megdermed, majd olyan gyorsan fel is enged. Mindkét kezemmel a pultra támaszkodom, így karomba zárom, ha nem is teljesen úgy, ahogy szeretném, hát ez is megteszi. Meglepetésemre megfordul karomba, így szembe találom vele magam.

– Mit parancsolsz? – Kérdezi szemembe nézve, majd ajkait résnyire nyitja.

Nem tudok máshová pillantani, csak azokra a harmatos, puha párnácskáira.

– Jó lesz nekem is az, amit magadnak csinálsz – lehelem olyan közel, amennyire csak lehet.

– Rendben – vonja meg vállát és visszafordul.

Ez érdekes, húzom fel szemöldökömet. Egyáltalán nem vagyok rá hatással? Vagy csak jó színész?

– Mit csinálsz? – Közelebb húzódok, hogy még nedves mellkasom hozzáérjen hátához.

Nyakán felállnak az apró pihék, és mintha hevesebben venné a levegőt. Szóval csak szimulál? Eszembe vésem, hogy ne higgyek egyből a szememnek.

– Tojást sütök, mint látod.

– Készítesz nekem egy kis gyümölcssalátát is?

– Hmm... – Bólint.

Erre elnyúlok mellette, leveszek egy szőlőszemet a fürtről, majd úgy teszek, mintha magamnak akarnám, de végül az ő ajkai elé tartom. Meglepődik, érzem rezzenéséből, de azért résnyire nyitja száját, hogy be tudjam tolni rajta az apró szemet.

Véletlenül vagy sem, nem tudom, de nyelvével megnyalintja ujjbegyemet. Áramütés cikázik végig testemen, és jobbnak látom eltávolodni tőle, mielőtt formás feneke megérezné ágaskodó keménységemet.

– Nem öltözöl fel? – Megragad egy tányért és a lágy tükörtojást ráhelyezi.

– Zavar?

– Nem, csak aggódom az egészségedért.

– Ne aggódj érte, kemény vagyok.

A tányér csörömpölve landol a pulton. Ez már tetszik, végre zavarba tudom hozni. Szemezgetni kezdi a szőlőszemeket, majd a hűtőhöz lép és elkezdi átvizsgálni.

– Eper, ananász, mangó? Mind jöhet?

– Igen, és ha lehet egy kis barackot is kérek!

– Az ni-nincs! – Akad meg hangja.

– Pedig tudtommal van itthon! – Szegezem hátára tekintetemet, már-már lyukat égetve rá.

– Akkor segíts megtalálni!

– Itt van előttem.

– Hogy? – Bújik ki a hűtőből és fagyos tekintettel méricskél.

Kicsit befeszítem hasamat, és mellizmomat, majd odaállok elé, és a felső polcról előveszek egy barackkonzervet.

– Tessék.

– Oh, köszönöm! – És végre elpirul, most látom először így, és meg kell hagyni, nagyon jól áll neki.

– Köszönöm, de elég lett volna, ha megmondod, hol van – Mér végig, majd semlegesen elfordul.

– Segítsek felszeletelni a gyümölcsöket?

– Nem kell, megoldom!

Némán figyelem minden mozdulatát, olyan otthonosan mozog, mintha mindig is itt élt volna. Jó érzéssel tölt el, ahogy sürgölődik, forgolódik, határozottan tetszik a látvány.

– Tejszínhabot is kérek rá!

– Túl sokat kívánsz...

– Ha tudnád, mennyire.

Értetlenül néz rám, istenem, megveszek az ártatlanságát látván. Újra odamegy a hűtőhöz és kiveszi a tejszínhabot, de mielőtt becsukná ajtaját, odamegyek és a fagyasztó részéből kiveszem a vanília fagyit. Kanalazok mindkettőnk tálkájába, majd jelzem neki, hogy engedheti rá a tejszínhabot.

– Nem jobb lett volna, ha először a tojást esszük meg?

– Ugyan, nem kell mindig követni a szabályokat. Először jöjjön az élvezet.

– Rendben. – Ujjára enged egy csík habot, és boldogan emeli ajkaihoz.

De megállítom, megragadom csuklóját, ujja fölé hajolok és nyögve lenyalom róla. Tettemre pupillája kitágul, szaporábban veszi a levegőt, és nem mer a szemembe nézni.

– Finom volt!

– Azt hiszem, a szobámban eszem! – Ragadja meg a gyümölcssalátáját, és szinte rohanva távozik.

– Mi lesz a tojással?

– Nyugodtan megeheted, nekem elég a gyümölcs is! – Majd hangos csattanással becsukja maga mögött az ajtót.

Vidám percek elé nézek, sokkal élvezetesebb lesz együtt élni, mint valaha is gondoltam volna. Magam elé veszem a tálkát, szemügyre veszem tartalmát, és mosolyogva veszem tudomásul, hogy bizony a barack elmaradt. Felpillantva látom, hogy ott vigyorog a pulton, felbontva. Szóval csak nekem nem adott belőle, a kis szemtelen. De idővel megtanulja, hogy bizony a barackból nekem is jár, főleg, ha olyan kívánatos, mint ő.