Phayu

Sikeresen berendeztem új otthonomat, de most kezdhetem elölről. Vagyis csak majdnem. Tegnap közölték kedves szüleim, hogy a régi szomszédunk fiát, azaz Raint, nálam fogják elszállásolni, amíg az egyetemen tanul.

Nem kicsit voltam felháborodva! Mi az, hogy hozzám költözik? Engem miért nem kérdeztek meg? Mit csináljak vele? A múltkor is, pár évvel ezelőtt még arra se volt képes, hogy megjelenjen és üdvözöljön minket. Pedig a szülinapjára érkeztünk. És az a szemtelen kölyök, meglesett minket, majd teljesen figyelmen kívül hagyva, elment a barátjával.

– Mivel indokolta apád, hogy hozzád cuccoltatja be azt a tacskót? – Érdeklődik Pai, miközben kipróbálja leendő lakótársam ágyát.

– Hogy szükségem van társaságra, és mivel anyám régi barátnőjének fia, ennyivel segíthetünk rajta.

– Mondjuk, ebben igazuk van – rugózik beszéd közben az ágyon.

– Ráadásul, majd vigyázhatok rá, nehogy rossz társaságba keveredjen.

– Most már bébiszitter is leszel? – Dől kacagva hátra.

– Ne is mondd! Feláll tőle a szőr a hátamon – morgom magam elé.

– Annyira csinoska?

– Felejtős! Amire emlékszem belőle, hogy kövér, korához képest alacsony, fogszabályzós, zsíros, pattanásos bőrű szürke kisegér.

– Akkor mitől kellene megvédened?

– Jó kérdés! A szellemektől – fejemet oldalra döntöm. – Ez az ágy jó lesz.

Hófehér franciaágy, párnázott háttámlával. Fodros ágytakaró jár hozzá, ugyanolyan kispárnákkal.

– Babaszobát csinálsz neki? – Nevetgél barátom. – Akkor már pipereasztalt is vegyél hozzá!

– Kedves barátom, ez egy igen jó ötlet!

Odahívom az eladót, és felsorolom neki, pontosan milyen bútorokra van szükségem. Készségesen segített, mosolyából ítélve bőséges prémiumot fog kapni vásárlásom után. Mikor mindent kiválasztottam, megbeszéltük, hogy a délutáni órákban ki is szállítják.

Hazaérve a legújabb vendégem szobájába vettük az irányt. Belépve megcsapott a frissen festett fal tiszta illata.

– Mi ez a szín? – Fintorogva nézi a fal színét.

– Babakék! – Vigyorodom el gúnyosan és az ablakkönyöklőre támaszkodom. – Talán nem tetszik?

– Hát?! Nem az én színem, de menni fognak hozzá a bútorok, amiket rendeltél.

– Szerintem is! Babaszoba, egy babának.

– Cumit is veszel neki? Vagy inkább adsz? – Gúnyosan pillant rám. – Legalább lenne értelme, hogy itt van!

– Nem vagy normális! Bottal se piszkálnám meg! Sőt, még azt se engedném, hogy hozzám érjen!

– Pedig, ha meglát egyből beléd fog szeretni! – Veregeti meg vállamat. – Csak győzd levakarni magadról.

– Honnan veszed ezt?

– Ugyan már! Mindenki meg akar szerezni, ha nem is másra, egyetlen éjszakára. Mi lesz, ha ő is meg akar?

– Tudod, hogy válogatós vagyok. Nagyok az igényeim.

– Vajon megszületett az az ember, aki megfelel a mi nagyszerű Phayunknak?

Nyílik az ajtó, és harmadik kerekünk érkezik meg.

– Merre vagytok? – Kérdezi jó hangosan.

– Gyerekszoba! – Kiálltjuk vissza egyszerre.

Mosolyogva bellibben Nan, és alaposan mindent szemügyre vesz.

– Mikor hozzák a bútorokat? – Az órámra pillantok, majd válaszolok. – Lassan, de biztosan.

Ekkor megszólalt a kapucsengő.

– Emlegetett szamarak! – Vigyorog Pai.

Kimegyek, hogy fogadjam a bútorszállítókat, majd útbaigazítom őket. Bent a barátaim irányították a szállítókat, én pedig kintről. Busás borravalót kaptak, amiért ilyen hatékonyan dolgoztak, és egy szavuk sem volt.

– Kezdhetjük? – Kérdezem tőlük.

– Lássunk neki! – Gyűri fel nemlétező ingujját Nan, és elszántan a bútorokra koncentrál.

A nőknél jobban senki se tud lakást berendezni. A múltkor is tőle kértem segítséget, mint leendő sógornőmtől, és most is. Minden bútorról lekerült a csomagolás, Pai pedig kidobálta az ablakon, ami a hátsó udvarra néz.

– Majd később összeszedjük – néz rám, hogy beleegyezésemet kérje, én pedig rábólintottam.

– Hmm... Szerintem abban a sarokban jó lesz az ágy – mutat a baloldalra. – Ha belépünk, akkor nem azt fogjuk meglátni egyből.

– Nem mintha szándékunkban állna ide bejönni! – Dünnyögöm magam elé.

– Igaz, de attól még legyen ízléses. Elvégre régen a barátod volt.

– Ne kezd! Akkor még gyerekek voltunk! – Húzom el számat.

– Jól van, jól van! Saifah azt mondta, hogy nem is olyan rémes, mint gondoljuk.

– Szerinted elhiszek én bármit is, amit ő mond?

– El kellene! Nem értem, miért vagy vele ilyen? Csak jót akar.

– Legfeljebb magának! – Nyöszörgöm. – Te kinek a barátja vagy, az övé vagy az enyém?

– Hmm... A tiéd! – Jön oda hozzám és megcsipkedi arcomat. – De az ő felesége leszek!

– Átkozom is a napot, mikor bemutattalak neki! Csak magamnak akarlak!

– Phayu, én is szeretlek!

– Oké, ennyi elég! Kezdtek átmenni nyálasba! – Választ szét minket Pai. – Haladjunk, sose leszünk kész!

Nekiláttunk, az ágyat helyére igazítottuk, mellé egy éjjeliszekrényt tettünk. Vele szemben a sarokba a pipereasztalt, elé egy kacskaringós lábú széket. Jobbra gardróbszekrényeket helyeztünk el, hogy legyen elég tárolóhelye. Az ablak elé egy író és tervezőasztal került, ott kap elég fényt a rajzoláshoz, szerkesztéshez és makettkészítéshez. A függönyt Pai és Nan rakta fel, habos, hófehér organza. Utolsó simításként a sötét tölgy padlóra vastag, bolyhos hófehér szőnyeget terítettünk.

– Végeztünk! – Dörzsöli össze tenyerét Nan, és elégedetten néz szét. – Ahhoz képest, hogy gyerekszoba, el tudnám képzelni magamnak is.

Ebben igaza van. Attól függetlenül, hogy ki akarunk szúrni az új lakóval, mégis ízlésesre sikerült. Kicsit habos, kicsit babos, de összességében kellemes hatású. A ház többi része túl férfias ehhez képest.

– Köszönöm, hogy segítettetek! Egy fagyit?

– Nem, köszi... Mennem kell – fogja meg táskáját Nan, majd kedves mosollyal arcán távozik.

– Én is megyek! – Kezd el szedelőzködni Pai is. – Mikor érkezik?

– Holnapután, azt hiszem. Miért, itt akarsz lenni?

– Ohó! Semmi pénzért nem hagynám ki! – Kacarászik magában. – Mindenképpen megér majd egy misét!

– Te és a jóindulatod! – Bosszankodom.

Fordított helyzetben én is ugyanígy viselkednék, ezért nem is tudok teljes szívvel haragudni Paira. De akkor is, most az én nyakam körül szorul a hurok, és ez felettébb kellemetlen.

Két nap múlva már a korai órákban ott toporgott az egész családom, úgy izgultak, mint a gyerekek. Anyukám még mindent tüzetesen átvizsgált, hogy megfelelő lesz-e?

A szobájától el volt ragadtatva, amit én nem értek. Felnőtt férfinak egyáltalán nem ilyen szobára van szüksége, anyám mégis csodásnak tartja. Ki érti a nőket? Mert én nem.

– Csengettek! – Kiált Nan a konyhából.

Órámra pillantok, de még nincs itt az ideje új lakótársam érkezésének. Nagyot sóhajtva felállok a kanapéról és ajtót nyitok.

– Megjöttem! – A legszélesebb vigyorával néz rám barátom.

– Hát eljöttél?

– Mondtam, hogy itt leszek!

– Oh, Pai! – Örvendezik anyukám. – Úgy örülök, hogy látlak! Amióta Phayu elköltözött, nem is jártál nálunk!

– Phan néni! – Öleli meg, majd cuppanós puszit nyom kivirult arcára. – Ígérem, meglátogatom, csak csináljon nekem olyan isteni kókuszos pudingot!

– Neked fiam, mindig! Menj, ülj le a nappaliban, mindjárt hozok egy kis frissítőt!

– Anya, nyugi! Ülj le te is, majd én megoldom! – Mosolygok rá, majd beterelem őt is a nappaliba.

Visszamegyek a konyhába, kikészítem a poharakat, majd egy kancsó limonádét teszek a tálcára és beegyensúlyozom őket.

Mindenki kezébe nyomok egy pohárral, ha kért, ha nem. Legalább elfoglalják magukat, és nem beszélgetnek. Apu kezeli a távirányítót, mint mindig, ha nálam van. Megint megtalálta az állatos csatornák egyikét, és mereven azt bámulja. Lehet, hogy azt a műsort már látta százszor, de akkor is megnézi még egyszer, mindig talál benne új információt. Ilyenre fogékony, mint a szivacs, de hogy másnap mit kell csinálnia, azt elfelejti.

– Izgulsz már Phayu? – Saifahra pillantok, és tudom, hogy csak szórakozni akar velem.

– Mitől kellene izgulnom? Ha téged elviseltelek ennyi ideig, őt is el fogom.

– Rain olyan kedves, aranyos és életvidám! – Sóhajtozik anyukám. – Alig várom, hogy több időt tudjak vele tölteni!

– Szerinted ő majd veled akar cseverészni?

– Phayu, ne legyél ilyen gonosz! – Szid meg Nan. – Anyukád csak boldog, hogy még egy gyereket gardírozhat!

– Jól mondod, gyereket! Akkor inkább ess teherbe!

– Nincs még itt az ideje! – Feje elvörösödik és laposan Saifahra pillant, aki úgy tesz, mintha nem hallotta volna az elhangzottakat.

– Pedig a bátyám, már benne van a korban!

– Hogy, mi? Rólam beszéltek?

– Rólad bizony! Mikor veszed már el a menyemnek valót! Unokákat akarok!

– Hé! Most nem ezért vagyunk itt – tereli a szót – mikor érkezik a kicsi Rain?

– Mindjárt itt lesz már!

– Ki lenne ő, hogy ekkora fogadóbizottság várja?

– Legédesebb kis tündér, ráadásul legjobb barátnőm fia!

– Tündér mi, inkább manó! – Kuncog orra alatt bátyám, de annyira, hogy még a válla is belerázkódik.

– Nem inkább egy Goblin? – Nevetek fel hangosan.

– Majd meglátod fiam, majd meglátod – szólal meg apám elsőnek, mióta itt van.

Hát ez igen érdekes. Nem szokott beleszólni ezekbe a beszélgetésekbe, tudja, hogy úgyse jönne ki jól belőle, így inkább a hallgatást választja, a békesség reményében.

Ekkor újra megszólal a csengő, amitől görcsbe rándul gyomrom, eljött az ítélet napja.

– Gyertek gyerekek! Álljatok fel a lépcsőre! Apuska, te állj előre! – Adja ki az utasításokat anya.

– Mi ez a nagy felhajtás? – Dünnyögöm, de azért tesszük, amit mond.

– Mindenki elhelyezkedett? – Végigmér minket, majd nyugtázza, hogy jó helyen vagyunk és megy is ajtó felé.

Résnyire nyitja, majd beszélni kezd, gondolom, a taxisnak magyaráz, közben egy csilingelő hangot is meghallok, mire hegyezni kezdem fülemet.

– Gyere be Rain, már vártunk! – Nyúl ki a résen majd behúzza. – Mindenki, ő Rain!

Ahogy felemelem tekintetemet, még a lélegzetem is elakadt. Pislogok párat, de tudomásul kell vennem, hogy jól látok. Az ajtóban toporgó személy nem Goblin, nem is manó, de még csak tündérnek se nevezném. Inkább egy angyalnak.

Viszonylag magas, de nálam alacsonyabb lehet. Kreol bőre csak úgy rikít a fehér ingnyakú póló alól, és egy térdi érő tengerészkék nadrágot visel. Csinos darab, meg kell hagyni. Tovább vizsgálgatom, ovális arcát, egyenes orrát, szép ívű szemöldökét, csókolni való barackszínű ajkát. Válig érő hamvas szőke, nem is, inkább szürke haját hátrafogva viselte.

– Nem azt mondtad, hogy szürke kisegér? – Súgja egyik fülembe Pai.

– Phayu, most mondd azt, hogy ellent tudsz majd neki állni! – Kuncogva hajol másik fülemhez Saifah.

– Csitt legyen! – Szólok rájuk, de igazuk van.

A legnagyobb akaraterőmre lesz szükségem, hogy mancsaimat távol tudjam tőle tartani.

– Hát nem szép? – Fordul felém Nan.

A szép enyhe kifejezés rá, álomszép, nem is, inkább gyönyörű. Ilyet nem találni minden bokorban, és most bekerült a szörnyeteg barlangjába. Az istenek legyenek vele! Mert ha nem...

– Hát felnőttél? – Szólal meg bátyám.

A kis gonosz! Ő már találkozott vele, mit kell erről beszélni. Testvérem kérdésére felpillant, de mielőtt rá tudott volna nézni, összeakadt pillantásunk. Végem van, ennyi, elbuktam.

– Valaki régen, egyszer azt mondta, nőjek fel – fúrja tekintetét még jobban enyémbe – megfogadtam tanácsát.

– Ki volt az? – Firtatja tovább ártatlanul Saifah, mert pontosan tudja, hogy én voltam.

– Nem tudom, már nem emlékszem – dönti oldalra fejét, mitől szemügyre tudom venni hattyúnyakát – de már öregember lett belőle – erre kijelentésére halvány, apró gúnyos mosoly jelenik meg ajka sarkában.

– Szegény pára, nem érhette meg, hogy felnőtté válj.

– Most már elég! – Sziszegem fogaim között.

– Gyere beljebb, ne az ajtóban álldogálj! Kit nem ismersz? – Kérdezi édesanyám.

– Nagyon senkit! – Feleli kedvesen.

– Akkor gyere! Bemutatlak!

Mindenkit egyesével bemutatott, és mikor hozzám értek, megkérdezte.

– Rain, felismered?

– Kellene? – Állja tekintetemet.

– Olyan vicces fiú vagy kicsi Rain, ő Phayu! Nem emlékszel rá?

Tetőtől talpig végigmér, mitől jóleső borzongás fut végig testemen, majd újra összetalálkozik tekintetünk.

– Nem ismerős – feleli hidegen.

Hátam mögött megy ám a sugdolózás, bökdösődés. Fél füllel odafigyelek.

– Phayu emberére akadt – súgja Pai.

– Mennyibe fogadunk, hogy a kissrác még karácsony előtt elcsavarja a fejét? – Szól Saifai.

– Szerintem, már most elcsavarta – suttogja Nan.

Észre se vettem, mikor araszolt oda a fiúkhoz, csak Raint láttam magam előtt. Úgy látom, Rain nem hallott semmit a hátam mögött zajló röpke, halk beszélgetésből, aminek most nagyon örülök.

Közben anyukám újra magához ragadja a szót.

– Hát akkor ő Phayu, mostantól a lakótársad.

– Mekkora öröm ez nekem – hallom meg elsuttogott szavait.

Közelebb hajolok, és a fülébe súgom, csak hogy ő halhassa – Nem nagyobb, mint nekem.

Nem retten meg, nem alél el, a pirulásnak még enyhe jelét sem lehet felfedezni arcán. Csak rám néz, megvonja vállát és a továbbiakban figyelmen kívül hagy.

– Megvan a bemutatkozás – csapja össze tenyerét anyám – mindenki mehet a dolgára!

Már éppen vonulnék vissza a nappaliba, de apám fülön csíp.

– Fiam, mutasd meg Rainnek a szobáját, és segíts neki bepakolni a táskáit. Mi bent megvárunk.

Nincs esélyem megkerülni a feladatot, így vonakodva megragadtam két táskát, mi még mindig a bejárati ajtóban volt.

– Kövess! – Szólok vissza neki.

Elindulok a lépcső alatti ajtóhoz. Kinyitom, majd erős léptekkel bevonulok.

– Ez lesz a szobád! A földszinten mindent és minden helyiséget használhatsz, de az emeletre nem mehetsz. Az az én területem.

– Miért? Szerinted én fel akarnék menni oda? – Mosolyodik el. – Meghagyom másnak a lehetőséget. Nekem itt – jártatja körül tekintetét – tökéletes.

– Akkor ezt megbeszéltük.

– Szerintem is – bólint.

– Ha megvagy, gyere a nappaliba, mindenki ott vár rád.

– Mindenki? – Kérdésén elgondolkozok, majd válaszolok.

– Mindenki.

Ezzel magára hagyom, és csatlakozom többiekhez. Kivételesen örülök, hogy nagy most a nyüzsgés, muszáj gondolkodnom. Össze kell szednem magamat, hogy kezelni tudjam a helyzetet, és kicsi Raint, aki már nem is olyan kicsi és nem is olyan csúnya.