Phayu

Hazafelé gurulunk a vendégségből. Igazából jól éreztem magam, addig a pillanatig, míg Saifah be nem jelentette, hogy találkozott Rain-el az udvaron. Vicces jelenetként írta le az egészet, majd megfogta barátja kezét és elrohant.

– Még arra se volt képes, hogy bejöjjön köszönni! – Morgom magamban.

– Mi a baj, kedves? – Teszi combomra kezét barátnőm.

– Az a baja, – nevetgél Saifah – hogy a kis barátja még arra se volt képes, hogy köszönjön neki.

– Nem az a bajom! Csak tiszteletlennek tartom. – Húzom össze szemöldökömet.

– Vicces fiú! – Nevetgél testvérem. – Látnod kellett volna! Rá se ismernél!

– Annyira más lett? – Érdeklődve kérdezem.

– Mi az? Most már érdekel? Hosszú évekig le se tojtad a fejét.

– Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész! – Teszem keresztbe karjaimat.

Anyuék elől beszélgetnek, nem is figyelnek ránk. Barátnőm, vagyis mennyasszonyom vállamra ejti fejét, közben combomat markolássza. Megfogom kezét, és lágyan megszorítom, majd hüvelykujjammal simogatom selymes, puha bőrét.

– Mégis, mikor láttad utoljára? – Kérdezi testvérem.

– Jó kérdés, egyszer valamikor küldött magáról egy képet.

– Hogy nézett ki rajta?

– Pattanásos, szemüveges, tüsi hajú, fogszabályzós dundi fiúcska nézett vissza rám azon a képen.

– Hát, akkor ma meglepődtél volna.

– Annyit nem változhatott.

– Ha te mondod – vigyorodik el. – Ja, egyébként üzent neked!

Egyből felélénkülök, kihúzom magam ültömben és kérdőn pillantok rá.

– Oké, és kiböknéd, hogy mit?

– Hadd gondolkodjam! Meg is van! – Vakarja meg állát. – Azt kérte, adjam át, hogy mennyire csúnya lettél – hangosan kacarászik, mire szüleink is hátrapillantanak.

Nem tartom igazságosnak, hogy ő látott, én pedig nem. Mi az, hogy csúnya? Mindig is szépnek tartott, bár akkor még gyerek volt.

– Biztos rossz a szeme annak a kölyöknek! – Bújik közelebb Lemon. – Az én pasimnál nincsen helyesebb! – Szorítja össze államat, amitől ajkam csücsöríteni kezdett. – A legcukibb pasi a világon!

– Miért akarod elvenni? – Súgja fülembe testvérem. – Még meggondolhatod magadat!

Rávágok combjára, és szigorú pillantással jutalmazom. Igaz, hogy Lemon kissé egyedi, nyafogó és hisztis, de mellette gyönyörű, kedves, odaadó és szeret engem.

Az út hátralévő részét csendben tettük meg. Fejemet Lemonéra hajtottam, beszívtam kókusz illatát és melegség járt át. Azt a makacs, szemtelen fiút pillanatok alatt száműztem gondolataimból, majdhogynem örökre, de az életnek ebbe is bele kellett szólnia.

Anyuék közreműködésével sikerült egy takaros kis házhoz hozzájutnom. Kétszintes, három szobás, két fürdőszobás, egy nappalis. Még egy normál méretű konyhája is volt, ahol már lelki szemeim előtt látom, ahogy feleségem tüsténkedik.

– Hé, haver! – Veregeti meg vállamat Pai. – A ház az szuper, de az esküvő... – szívja meg fogát – Jól meggondoltad?

– Mit akarsz ezzel mondani? – Értetlenkedek. – Soha nem éreztem még így.

– Phayu, ezt te sem gondolod komolyan! Kb minden kapcsolatodnál ezt mondtad.

– Az lehet, de nem akartam őket elvenni. – Vonom meg vállamat, és az ajtófélfának támaszkodom.

– Még fiatal vagy, és ő is. Felesleges elkapkodni a dolgokat.

– Pai, bízz bennem! Tényleg ő az igazi!

– Elvakult vagy! – Felhősödik el a tekintete. – Csak a jót látod benne!

– Mert ő tökéletes! – Vitatkozom vele. – Pai, ha a barátom akarsz maradni, szállj le róla!

– Tudod mit? Keress meg, ha felszívódott a rózsaszín köd!

– Ezt most nem mondod komolyan?

– De! Nem segítek neked tönkretenni az életed!

– Miért nem tudod elfogadni, hogy boldog vagyok?

– Elfogadnám, ha tényleg úgy gondolnám! De ő csak kihasznál téged!

– Nem is igaz!

– Phayu! Gondold át, mielőtt végleg elkötelezed magad!

– Döntöttem, szeretem. Ha nem tudod elfogadni, akkor nincs miről beszélnünk.

– Rendben!

– Rendben! – Vágom rá dühösen.

Még egy darabig farkasszemet nézünk, majd megfordul, és hangos csattanással bevágja maga mögött az ajtót. Majd megnyugszik, úgy vagyok vele. Tudom, hogy nincs igaza! Ugye tényleg nincs?

Ezen merengek, miközben bejárom az új házunkat. Szeretem ezt a tágas nappalit, az ablakokon beszűrődő fény egész nap világosságot biztosít. Milyen jó lesz majd berendezni, a saját ízlésünkre igazítani. Vagyis, inkább az én ízlésemre, mert ez is rám fog maradni.

Ha valamit vásárolni kell, akkor mindig talál valami kifogást Lemon, és rám bízza, oldjam meg. Utána pedig csak panaszkodik, hogy nem tetszik neki. A házimunka nem kenyere, úgy van vele, majd bejárónőt fog tartani, ha összeköltözünk, mert még letörne a körme. Főzni nem hajlandó, de mivel én szeretek, ez se okoz gondot. A gyereket messzire elkerüli, nem szíveli őket. Ezzel pedig úgy vagyok, hogy megváltozik, mint annak idején Ormsin, anya barátnője.

– Phayu, merre vagy? – Jön az ismerős hang.

– Nan! Fel a lépcsőn!

Hallom, ahogy nehéz léptekkel trappol felfelé, majd bekukkant a szobába.

– Elsőre megtaláltalak! Hol van Pai?

– Kicsit összerúgtuk a port, elment.

– Oh, és min?

– Szokásos...

– Lemon?

– Igen! Nem érti, hogy én már megkomolyodtam!

– Úgy vagy te komoly, ahogy én! Csak megbolondultál!

– Te is kezded?

– Ugyan, ne nézz így rám! – Fújja ki frufruját szeméből. – Nem tehetsz róla, hogy egy szoknya így elcsavarta a fejedet!

– Ő nem csak egy szoknya!

– De nem is több! – Már megint kezdek mérges lenni. – Kérlek, Nan! Ne folytasd, amit Pai elkezdett! Nem kérek belőle!

– Én csak azt mondom, hogy rengeteg szoknya és nadrág van még a világon!

– Nan! – Szólok rá keményen. – Ebből elég!

– Oké, oké! De aztán ne panaszkodj, hogy mennyi ruhadarabot kihagytál! – Mosolyodik el.

– Inkább mesélj a házról!

– Apum egyik ismerőséé volt, és jutányos áron eladta nekem. Volt egy kis spórolt pénzem, apuék pedig pótolták.

– Csak így, egyszerűen? – Lepődik meg. – Tudtommal, ők sincsenek oda...

– Nan!!!

– Oké, oké! Mesélj tovább.

– Kizárólag az én tulajdonom, más nevére nem kerülhet. Ráadásul nemsokára végzek az egyetemmel, és átveszem az egyik szerelőműhely vezetését.

– Jó üzlet. Ha van még ilyen lehetőség, szólj nekem is! Hátha kapok kölcsön a szüleidtől!

– Hamarabb kapnál, mint bárki más! – Nevetek fel. – A lányukként szeretnek!

– Csak a bátyád utál!

– Dehogy utál... Csak...

– Nem bír elviselni.

– Sajnálom – megyek oda hozzá, és átölelem. – Mi ez a folt a nyakadon?

– Hogy? Mi? Hol? – Kapja oda kezét.

– Kivel henteregtél?

– Egyből erre tudsz te is gondolni!

– Ismerlek, mint a rossz pénzt! – Vigyorodom el. – Komoly a dolog?

– Szerinted? – Bosszankodik. – Ha az lenne, már régen világgá kiáltottam volna!

– Mégis, mióta tart?

– Elég régóta! – Fújtat, miközben az ablakhoz sétál. – Phayu! Medence is van?!

– Meglepetés!

– Ez tök jó! Süttethetem majd itt a hasamat? – Pillant felém könyörgően.

– Megkérdezem Lemontól, biztos beleegyezik.

– Anyám, mikor lettél ekkora papucs?

– Tudod, egy kapcsolatban mindent meg kell beszélni.

– De nem ilyeneket! Barátok vagyunk, amióta Bangkokba költöztél! Ennek nem is szabadna kérdésnek lennie!

– Tudom... De...

– Hagyjuk, úgy se tudlak meggyőzni, feleslegesen minek jártassam a szám?

– Mert abban nagyon jó vagy!

– Ha... Ha...! Nevet a vakbelem!

– Tudod, hogy szeretlek?

– Phayu! Hát hogyne tudnám! – Jön oda hozzám és átölel. – Csodás házad van, bár a mennyasszonyodra ezt nem mondanám.

– Nan! Többet ne kelljen figyelmeztetnem téged!

– Persze, persze! Ő a legcsodálatosabb valaki a világon! – Gúnyolódik, majd hátrébb lép. – Menjünk. El tudsz dobni a munkahelyemre?

– Oké, csak siessünk! Fel kell vennem Lemont.

– Miért hol van?

– Fodrásznál, vagy manikűrösnél?

– Vagy mind a két helyen...

Elengedem gúnyos megjegyzését, kitessékelem a házból, de én még visszapillantok. Már most imádom ezt a házat. Igaz, hogy még üres, de majd otthonossá varázsoljuk.

Akkor még nem tudtam, hogy ez nem fog megtörténni.

Ma készülök elmondani meglepetésemet kedvesemnek. Addig nem akartam, amíg a felújításnak nem lett vége. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Újravakoltattam a házat, mert néhol már foltokban lemállott. A hátsó udvart letérköveztettem, és a kertet is rendbe tetettem. A belső festés maradt hátra, de azt majd Lemonnal együtt eldöntjük.

Mivel ma hamarabb végeztem a teendőimmel, úgy döntöttem elmegyek mennyasszonyomhoz. Nem lakunk együtt, azt mondta, hogy ráérünk majd akkor, mikor összeházasodtunk. Értetlenül állok a dolog előtt, de nem erőltettem, már annak örültem, hogy lakáskulcsot kaptam.

Leparkolok a lakótömb előtt, majd felmegyek a kilencedikre. Belépve a lakásba, némaság fogad. Meg egy idegen férfi lábbeli. Mi a fene? Rúgom arrébb. Ekkor üti meg fülemet egy bizonyos nyögdécselő hang, amit én már oly jól ismerek. Odamegyek a résnyire nyitott hálószobája ajtajához és hallgatózni kezdek. Tudom nem szép dolog, de ez van.

– Ez az bébi! Csináld még! Lovagolj meg! – Hallom az ismerős hangot, mitől megfagy a vér az ereimben.

– Igen! Ez az! Vágtass csődör! – Lihegi erőteljesen.

– Olyan jó puncid van!

– Oh, azt mondod? – Nyögi vágytól feltüzelt hangon.

– Szeretsz engem bébi?

– Csak téged szeretlek! – Sóhajtja, mitől szívem majdhogynem megáll dobogni.

– Otthagyod azt a balféket?

– Érted?! Megteszem! – Kiálltja, miközben hangos kiáltással elélvez.

Ekkor döntök úgy, hogy belépek. A döbbenet, mi kiül arcukra megfizethetetlen.

– Esetleg valamit félbeszakítottam? – Csattanós hangon kérdezem.

– Phayu, mit keresel itt? – Kapja maga elé a lepedőt Lemon.

– Ugyan, ne takargasd magad! Már mindketten láttunk...

– Félreérted a helyzetet! – Kell fel szeretője öléből, kinek farka csak most csusszant ki testéből, ami még a nedveiktől csillog.

Undorító látvány, egyszerre kap el a hányinger, undor, düh, megbántottság és még ezer és egy érzelem.

– Ezen – mutatok a pasi farkára – nincs mit félreérteni.

– De szeretlek! Ez csak egy botlás volt!

– Én nem úgy hallottam! – Megyek oda a szekrényhez és rángatni kezdem kifelé ruháimat. – Öltözzetek már fel!

– Ne haragudj haver! – Szólal meg végre Stop. – Ez csak...

– Csak mi? Ja, és nem vagyok a haverod!

–De...

– Most fejezd be, amíg vissza tudom tartani magam! – Egy táskába gyömöszölöm a ruháimat, majd a fürdőszobába megyek és onnan is összeszedem dolgaimat.

Dühösen dobálom össze dolgaimat, mikor egy vékony kar átölel.

– Phayu! Szeretlek! Kérlek, bocsáss meg!

Erővel kell lefeszegetnem karjait, majd próbálok oldalazva kijutni, úgy, hogy ne érjek hozzá.

– Beszéljük meg! – Könyörög Lemon, de ez az idióta Stop is ezt a pillanatot választja, hogy egy szál alsóban előmerészkedjen.

– Nincs miről beszélnünk! Mindennek vége!

– Ugyan Phayu! Egy kis entyempentyem miatt kár lenne szakítanotok?

– Egy kis micsoda? – Megyek oda hozzá, és akkorát húzok be neki, hogy még a kezem is beleroppan. Biztosan eltört egy-két csontom, de nem érdekel.

– Mit csinálsz Phayu? – Rohan oda hozzá Lemon.

– Menj már innen! – Taszítja el Stop. – Nem fogod fel, hogy nem érdekelsz?

– De hát azt kérted, hogy hagyjam ott Phayut!

– Csak kíváncsi voltam, hogy megteszed-e! – Kacag fel. – Szerinted kellene egy ilyen riherongy?

– De szeretlek!

– Mindenkinek ezt mondod? – Kérdezi gúnyosan. – Előbb Phayunak, most nekem... Hányan vagyunk még?

– Erre én nem vagyok kíváncsi! Isten veletek.

Azzal elhagyom a lakást.

Beülve a kocsiba, csak bámulok magam elé, de nem látok semmit. Az életem, az előre eltervezett békés életem egy pillanat alatt összeomlott. Igaza volt mindenkinek. A szüleimnek, Saifahnak, Painak és még Nannak is.

Hova menjek most? Nincs kedvem hazamenni... Írok egy s.o.s. üzenetet Painak, hogy merre van, mert szükségem van rá. Egyből érkezett is a válasz. Indítottam a kocsit, és a megjelölt helyre hajtottam.

Egy füstös kis kocsmában találtam rá, a bárpultnak támaszkodva, ahol magányosan kortyolgatta sörét. Csak egy féloldalas pillantást vet rám, és arca egyből megelevenedett. Pár hónapja nem beszéltünk, amióta összevesztünk.

Fejével int az egyik boksz felé, én odamentem, és vártam, hogy ő is ideérjen. Egy üveg sört rakott le elém, majd leült velem szemben. Némán figyel, megvárja, míg magamtól belekezdek. Kellett pár perc, mire összeszedtem magamat, de végül csak kinyögtem.

– Szakítottunk.

– Hmm... – Kortyolt bele italába.

– Megcsalt.

– Ühüm...

– Stoppal.

– Az a barom! Hogy merte? Házinyúlra nem lövünk!

– Ezen akadsz ki? – Döbbenek meg.

– Hát, a szakítást már vártam. Tudtam, hogy nem ő az igazi neked.

– Igen, te megmondtad... – Emelem fel az üveget, és az egész tartalmát lehúzom.

Jelzek a pultosnak, hogy kérek még egy kört, aki perceken beül ki is hozta.

– Hogy érzed magad?

– Mint akit szarrá vertek. – Hajtom le fejemet.

– Tudom, hogy ez nem vigasz, de majd lesz másik.

– Felejtsd el. Soha többet nem kérek belőle!

– Majd meggondolod magad! – Vigyorog rám fülig érő szájjal. – Sok szoknya és nadrág rohangál az utcán.

– Meglehet! De nekem nem kell senki.

– Most ezt mondod.

– Hidd el. Egy életre elegem lett a kapcsolatokból.

– Úgy beszélsz, mintha vén róka lennél.

– Csak élni akarok, kötöttségek nélkül – komoran bámulok magam elé. – Kötöttségek nélkül akarok élni, csak a testi örömökért. Nem kell a nyűg, ami egy kapcsolattal együtt jár.

– Értem, hogy most rosszul érzed magad, és összetört a szíved. Elvesztetted minden hitedet. Csalódtál a kapcsolatokban, de ez majd elmúlik.

– Nem fogod fel, amit mondok?

– De igen, csak...

– Pai, kérlek! Csak most ne osztogass nekem tanácsokat!

Hangomból kicsendül a kétségbeesés, mit tudomásul vesz, és az est hátralévő részében, csöndben iszogatunk tovább, hátha segít eltörölni a retinámba égett képeket.

Hajnalodik, jócskán felöntöttünk a garatra. Annyi eszem még volt, hogy ne haza menjek. Így Pai-al karöltve célba vettük Saifah lakását. Szerencsétlenségünkre a lift nem működött, így faltól falig csapódva vánszorogtunk fel. Az öt perces lépcsőzés nekünk egy órába telt.

Nagy nehezen előveszem a lakáskulcsot, sokadik próbálkozásra lyukra találok, és ahogy nyitom az ajtót be is esünk rajta.

– Sshhh... Csöndben, még felébred.

– Legalább folytathatjuk az ivást! – Nevetgél Pai.

– Még csak – hukk – az – hukk – kellene!

Forog velem a világ. Nagy nehezen felállok, és próbálom Pai-t is lábbra bírni, de nem megy. Lerúgom a cipőmet, megragadom karját, és behúzom a nappaliba. Túl nehéz, hogy felemeljem, így csak a kanapén lévő plédet terítem rá. Visszaslattyogok az ajtóhoz és bezárom. Fő a biztonság, ezt még részegen is tudom.

Ledobálom a cuccaimat, majd egy szál kisgatyában bemegyek a hálószobába. Beugrok az ágyba, mire hangos sikoltásra leszek figyelmes. A lámpa felkapcsolódik, és fénye teljesen megvakít.

– Phayu! Mit keresel itt? – Kérdezi Saifah. – Te részeg vagy?

– Csak egy kicsit! – Ejtem párnára fejemet. – Ittunk Pai-al.

– És őt hol hagytad?

– A nappaliban alszik.

– Mégis mi a franc történt?

– Szakítottunk.

Ekkor egy ismerős arc jelenik meg a szemeim előtt, aki mindig mosolyt tud csalni arcomra.

– Phayu, ez igaz? Megszabadultál tőle? – Rázogat kedvesen.

– Nan, te mit keresel itt?

Ahogy ezt kimondtam, szemeim lezárultak és hangos hortyogás közepette álomtalan álomba zuhantam.