Rain

Több, mint három éve levelezünk Phayuval, de az idő múlásával egyre kevesebb levelet kapok. Azok is többnyire, rövidek, tömörek és unalmasak. Nehéz fenntartani egy kapcsolatot, amikor a másik fél nem nagyon reagál.

– Mi szomorúságod tárgya? – Ül le mellém a hintába barátom.

– Semmi. Nem történik semmi.

– Egy újabb semmitmondó levelet kaptál?

– Úgy is mondhatjuk – nyújtom át a levelet.

Kikapja kezemből, és átolvassa, majd lassan ölébe ereszti.

– Még mindig úgy gondolod, hogy a barátod? – Pillant rám szánakozóan.

– Szeretném azt hinni.

– Ezek után is? – Lebegteti meg előttem a levelet.

– Ühüm...

– Mekkora idióta vagy! – Ledobja a földre, majd magamra hagy.

Könnyes szemekkel nyúlok érte, és könnyeimen keresztül újra átfutom sorait.

Rain

Azt hiszem, sokat változtunk az elmúlt időszakban. Legalábbis én biztosan.

Már nem köt minket össze semmi, sajnos a távolság mégiscsak problémát jelentett.

Nem ismerjük egymást, nem tudjuk, mit szeret csinálni a másik. Nekem is más a baráti köröm, ahogy a tiéd is. Több időt szeretnék fordítani a tanulmányaimra, barátaimra és a barátnőmre.

Remélem megérted.

Kérlek, hagyjuk abba a levelezést, ez már inkább teher számomra. Ne küldj több levelet.

P.

Tömör és velős. Elvesztettem a legjobb barátomat, aki talán nem is volt az. Hát jó. Ha így gondolod, legyen így. Már csak halványan lebeg szemeim előtt képe. Emlékszem még a nagy fekete szemeire, kedves mosolyára, és oltalmazó karjaira. De már a hangjára nem. Sem arra, hogy milyen magas, miket szeret csinálni, enni vagy bármi hasonlóra. Konokul megtörlöm a szememet és hazasétálok. Skynak igaza van, idióta vagyok, hogy hittem ebben a barátságban.

Szobám rejtekében újabb levelet írok, nem tudom megállni, hogy ne tegyem.

Kedves Phayu!

Sajnálom, hogy ennyire terhessé vált a barátságunk. Tudom, hogy eltávolodtunk egymástól, de nekem mégis fontos a kapcsolatunk, és a levelezésünk. Megértem, hogy több időt szeretnél szánni a hozzád közel álló dolgokra és emberekre, de attól még én is itt vagyok. Rosszul esnek szavaid, hogy már nincs szükséged rám. Remélem, még meggondolod magad.

Barátod

Rain

Másnap feladtam. Tűkön ülve vártam a választ, mi hamarosan meg is érkezett. Furcsáltam a dolgot, mivel Phayu sose válaszolt nekem ilyen gyorsan. Felbontva egyetlen sorral találtam magam szembe.

Ne írj többet.

Tényleg komolyan gondolta. Húzom el számat, majd újra és újra átfutom azt az egyetlen sort. Végül összehajtom a lapot, és beteszem a többi leveleim közé. Megfogadom, hogy többé nem írok neki, amit persze nem tudok betartani.

Szüleimnek soha többé nem hoztam fel Phayut, csak akkor hallottam felőle, mikor beszéltek róla. Ilyenkor hegyeztem a fülemet rendesen. Már másik barátnője van, akibe halálosan szerelmes.

Folyamatosan váltogatja a barátnőit, ez a szerelem is gyorsan el fog múlni, majd jön a következő. Nála ezt előre lehet borítékolni. Olyan sűrűn váltogatja kapcsolatait, mint más az alsóneműjét. Egészségére.

Hosszú évek alatt számtalan levelet küldtem, ami sorra bontatlanul érkezett vissza. A postás volt a cinkostársam, már meg volt beszélve, hogy csak nekem adja át a visszaküldött leveleket. Végül többé nem küldtem el őket, de az írásukat nem tudtam abbahagyni. És még ha csak magamnak is írom, jól esik kiönteni a szívemet.

Reggel dagadt szemekkel ébredtem, és pillantásom legjobb barátomra esett.

– Jó reggelt! – Mosolyog rám. – Már megint sokáig játszottál?

– Neked is! – Törlöm le a rászáradt nyálat államról. – Hagyjuk, ne is beszéljünk róla!

– Jól van – vonja meg vállát. – Na, kinek van ma a szülinapja?

– Nekem... – Dünnyögöm, miközben mélyebbre fúrom arcomat a párnába.

– Így igaz! Gyere, kellj már ki! Indulnunk kell! – Ragadja meg bokámat és lerángat az ágyról.

Hatalmas puffanással érkezek a földre, és jajgatni kezdek, mert bevertem a farokcsontomat.

– Szünet van, hová sietünk hajnalok hajnalán?

– Mindjárt dél! Száz ágra süt a nap! – Beleszagol a levegőbe. – És fürödj meg, büdös vagy!

– Dehogy vagyok! – Szimatolok én is párat, és be kell ismernem, hogy van benne valami.

– Siess már! Időpontunk van!

– Mi a fenére?

– A szülinapi ajándékodat kell átvenned! – Odamegy az ablakhoz és széthúzza a függönyöket. – Mennyi lettél? Harminc.

– Bolond! Pontosan tudod, hogy tizenhat lettem! – Állok fel és ásítozva a fürdőszoba felé veszem az irányt.

Követ a fürdőszobába, és cseppet sem zavartatja magát, hogy én éppen zuhanyozom.

– Nem gondolod, hogy változtatni kellene a stílusodon? Olyan lepukkant vagy!

– Hogy mondod? Nem hallom!

– Lepukkant vagy! – Kiabálja teljes hangerővel, pedig az előbb is hallottam, de olyan jó érzés szívni a vérét.

– Dehogy is! Ez kérlek a laza elegancia! – Körbe tekerem a törölközőt és kilépek a zuhany alól.

– A fenéket! Neked olyan nincs! – Morogja Sky. – Úgy nézel ki, mint egy csőlakó!

Erre csak nevetni tudok, miközben öltözöm. Fekete térdig érő nadrágot választottam, fekete bő pólóval, ami legalább három számmal nagyobb, mint kellene. Hozzá kedvenc citromsárga converse magasszárú tornacipőmet húztam fel.. Zsebre vágom a pénztárcámat, telefonomat és már rohanunk is lefelé.

– Anya, elmentem! – Szólok be a konyhába.

– Rain! Megállni! – Parancsolja anyám. – Elfelejtetted, hogy ma vendégeink érkeznek?

Megtorpanok, mert valóban elfelejtettem. Tétován pillantok Skyra, hátha tud valami közelebbit, de ő is csak megvonja vállát.

– Bocsi anya, de nem emlékszem! – Megyek oda hozzá, és egy hatalmas cuppanóst nyomok kipirult arcára, majd elveszek egy almát a pultról. – Kik jönnek?

– Phan és a férje. Meg a gyerekei.

Levert a veríték, hosszú idő után először jönnek látogatóba. Anyuék többször voltak már Bangkokban, de valahogy mindig sikerült megúsznom.

– Oh...

– Gyere haza időben!

– Nem ígérek semmit! Szeretlek! – És már ott sem vagyunk.

Elkenődve ballagok, amerre az orrom vezet.

– Hé! Fel a fejjel! Gyere utánam!

– Nincs semmi bajom!

– Ha te mondod.

Sky irányításával mentünk az úticélunk felé, és folyamatosan szóval tartott, amiért nem lehetek eléggé hálás.

– Megérkeztünk! – Kiált fel boldogan.

Felnézek a cégtáblára, és barátom nyakába ugrok.

– Nem mondod?

– De bizony!

– Téged szeretlek a legjobban, persze csak a szüleim után!

Bemegyünk a szalonba, és egy kedves középkorú nő fogad.

– Időpontra jöttünk! – Mondja barátom.

– Neked lesz vagy neki? Esetleg mindkettőtöknek?

– Csak neki, én kihagyom! – Teszi fel kezét.

– Azt már nem! Ha nekem is lesz, akkor neked is!

– Kivel kezdjem? – Húzza fel a gumikesztyűjét.

– Vele! – Mondjuk egyszerre Sky-al.

– Sky kezdi, mert ha nem, akkor meggondolja magát!

– Ülj, le kérlek!

Elővesz egy ékszertálcát és válogatni kezdünk. Sky egy patkópiercinget választott végein kis golyókkal. Én pedig két egyszerű, egyenes szárú köves golyóval rendelkező piercinget választottam. Minden figyelmemet lekötötte az előkészítés, valamiért élvezem figyelni, érdekel.

Lefertőtlenítette a hölgy az ékszereket, majd Sky bal oldali mellbimbóját. Bejelölte az átszúrás helyét, és tükröt adott barátom kezébe, hogy jóváhagyja az elhelyezést.

– Tökéletes lesz! – Mondja nem túl vidáman.

Újabb kesztyűt vesz, fogja a csipeszt és satuba fogja Sky pici mellbimbóját.

– Kicsit fájni fog! – Figyelmezteti.

A piercingbranült odahelyezi a kijelölt ponthoz, és egyetlen gyors mozdulattal áttolja az érzékeny bimbón.

– Á! – kiálltja el magát barátom, és szívni kezdi be a levegőt.

– Mindjárt megvagyunk!

Kihúzza a tűt, levágja a branült, beleilleszti az ékszert és áthúzza. Rácsavarja a golyót, és boldogan jelenti ki, hogy készen is vannak.

Ugyan ezeken a műveleteken megyek át én is, csakhogy én mindkét bimbómba rakatok ékszert. Nem mondanám, hogy nem fájt, mert nagyon is! De annál büszkébb vagyok, hogy ezt kimutassam. Megkaptuk a kezelési útmutatókat, és útunkat a patika felé vesszük.

Benne járunk a délutánba, Sky az egész napot nekem szánta. A kis beavatkozásunk után, elmentünk ebédelni, fagyizni és még egy filmet is megnéztünk a moziban. Közben folyamatosan csörgött a telefonom, bármikor ránéztem anyám hívott. Tudom, hogy nem teszem zsebre, amit kapni fogok, ha hazaértem, de nem érdekel.

– Attól, hogy nem veszed fel, nem lesz jobb – szól rám Sky séta közben.

– Azt akarja, hogy menjünk haza.

– Hát akkor, mire várunk?

– Nem akarok.

– A vendégeitek miatt? Lépj már túl rajta. Gyerek voltál, és ő is.

– Tudom...

– Olyan makacs vagy! Mégis mit vártál? Nyilvánvaló, hogy az ilyen barátságok nem maradnak fent.

– Nem is az zavar igazán.

– Hát akkor mégis mi?

– Hogy olyan csúnyán utasította vissza barátságunkat. Nem bántottam, csak gyerek voltam.

– Éppen ezért, el kell engedned.

Némán bólintok, és elindulunk hazafelé. A nappali ablaka előtt settenkedtünk el, megálltunk egy pillanatra, és mindketten behúzott nyakkal belestünk.

– Ők lennének?

– Aha...

– Valamiért máshogy képzeltem el őket.

– Hát kicsit öregedtek – felelem.

– Mégis ki öregedett? – Hajol közénk egy sötéthajú ismeretlen fiatal férfi.

Mind a ketten összerezzentünk rémületünkben, és hátrálni kezdtünk.

– Te ki vagy? Nincs semmink! Ha bántani akarsz, kiálltok! – Hadarom.

– Igen, én is! – Pánikol barátom.

– Inkább az a kérdés, ti kik vagytok? Mit osontok itt a sövény alatt? – Húzza ki magát, miközben keresztbe teszi karjait.

Nem sokkal magasabb nálunk, sötét haja rövidre nyírva, borostás, széles vállú fiatalember.

– Én itt lakom! – Düllesztem ki mellkasomat.

– Akkor gondolom, te Sky vagy? – Mutat barátomra. – Sokat hallottam felőled.

– Ez mind szép és jó, de te ki vagy?

– Még mindig nem jöttél rá kicsi Rain? Vagyis már nem is vagy olyan kicsi.

– Honnan a fenéből kellene tudnom! – Államat felszegve, mellemet kidüllesztve megyek egyre közelebb az idegenhez.

– Nyugi! Én vagyok az, Saifah.

– Oh! – Döbbenünk meg egyszerre.

– Miért nem jöttök be? Ott vannak a szüleink, Phayu és még a menyasszonya is eljött.

Félve pillantok be az ablakon, és meglátom őt. Az egyetlen személyt, aki mindig a gondolataimban volt.

– Ő Phayu? – Mutatok ujjammal irányába.

– Igen, és mellette a barátnője.

– Hmm... Mondd meg neki, hogy igazán csúnya lett.

Megragadom Sky kezét, és elrángatom őt, házunktól jó messzire. Kisétálunk a közelben lévő játszótérre, és felmászunk a fából épült kastély legmagasabb tornyába. Befészkeljük magunkat, és némán bámulunk kifelé.

– Sky?

– Igen?

– Milyennek találtad őt?

– Hát egyáltalán nem csúnyának, mint ahogy azt te mondtad!

– Ugye?

– Neked meg mi bajod lett?

Nem válaszolok, csak felidézem a képet, ahogy ott ül a kedvenc kanapémon, és vidáman társalog a többiekkel. Még hogy csúnya? Soha nem találkoztam még egy ilyen, hogy is mondta? Helyes férfival. Sötét hajának tincsei meg-megrezdültek a nevetésétől, hófehér fogai kivillantak, és a mosolya valami bámulatos. Kár hogy a hangját nem hallottam, illetve, hogy nem tudtam jobban megfigyelni

Valami szorítani kezd belül, szívem hevesen dobogni kezd.

– Sky! Baj van?

– Rosszul lettél? – Pattan oda mellém és arcomat forgatja.

– Dobog a szívem!

– Még jó, különben nem élnél.

– Nem úgy!

– Hát akkor hogy?

– Hevesen, zakatol, szorít!

– Mióta? Gyere, elmegyünk az orvoshoz, mi van, ha szívinfarktusod van!

– Oh, idióta! Ez nem olyan! – Lököm meg vállát, amitől seggre ül.

– Mi az, talán szerelmes vagy?

Csak bólintani tudok, másra most nincs esélyem.

– Kibe? Nem találkoztunk és nem is láttunk senki olyat! Vagy várj, Saifah? – Ül ki arcára a meglepődés. – Meglehetősen rossz ízlésed van! Túl szőrös, ráadásul öreg.

– Fúj! Mit gondolsz?

– Akkor a mennyasszony tetszett meg? Ő már foglalt.

– Olyan lassú vagy, mint az ítélet!

– Oh... Oh...! Nehogy azt mondd! Ne! Ne! Ne!

– Nem tehetek róla.

– De bizony! Verd ki a fejedből, vagy én verem ki!

– Mit is? – Nézek rá huncut szemekkel.

– Undorító vagy! Még bottal se piszkálnálak meg!

– De miért? – Közelítem meg négykézláb csábítóan mosolyogva.

– Mert ismerlek, mint a rossz pénzt! Ráadásul veled csak a baj van! – Lábát vállamra teszi és visszatol a helyemre.– És te nem is vagy az esetem!

– Mégis milyen az eseted? – Ülök vissza fenekemre.

– Honnan tudnám? Még nem találkoztam vele.

– Szólj majd, ha találkozol vele! Részvétet akarok neki nyilvánítani!

– Hülye! – Nevet fel. – És most mit fogsz csinálni?

– Semmit, nincs mit tenni.

– Végre egy normális döntés. Felejtsd el.

– Úgy lesz – hajtom fejemet térdeim közé. – Sky...

– Igen...

– Ideje a változásnak.

– Kezdjünk bele.

Rám mosolyog azzal a tiszta tekintetével, átül az én oldalamra és átöleli vállaimat.

Már besötétedett, mikor óvatos léptekkel osontam volna fel a szobámba. Ahogy belépek, behúzom magam után az ajtót, és abban a pillanatban felkapcsolódik a villany.

– Merre jártál kedvesem?

– Anyu, ne haragudj! Voltam itthon, de...

– Tudom, Saifah elmondta, hogy megléptetek – áll fel szigorúan a székről. – Ezért büntetés jár!

– Ma van a szülinapom! – Nézek rá esdeklően.

– Éppen ezért! Mindenki itt várt rád, ajándékot hoztak és te... – mutogat felém – te arra se voltál képes, hogy idetold a képedet!

– Ne haragudj! – Próbálom megközelíteni. – Ne gyere most közelebb! Nem veszel le a lábamról!

– De anyu! – Felé magasodok és átölelem. – Szeretlek, bocsáss meg nekem...

– Még mindig ennyire a szíveden viseled?

– Én? Mit? Ugyan?

– Tudod, te miről beszélek!

– Az már régen volt, nem is emlékszem – adom a lazát.

– Engem nem versz át – simogatja meg homlokomat. – Odalent találsz a hűtőben tortát, nélküled kellett felvágni.

– Semmi baj, mindjárt lemegyek.

– Ja és az ajándékaidat az ágyadra tettem. Phayutól is kaptál!

Magamra hagyott, és odaaraszolok az ágyamhoz. Több doboz is hever rajta, arrébb piszkálom őket, míg meg nem látom az ismerős kézírást. Leguggolok, és az ágyra helyezve államat szuggerálni kezdem az apró dobozt. Rászánom magam, és a kezembe veszem. Rázogatom, dobálom, valami zörög benne. Lerakom az éjjeliszekrényemre, minden mást elpakolok és lefekszek. Tekintetemet rá függesztve figyelem az aprólékosan kék selyempapírba csomagolt ajándékot.

– Vajon mi lehet benne? – Sóhajtom, majd addig nézem, míg el nem nyom az álom.