Rain

Továbbra is érkeznek ezek a furcsa üzenetek. Egyszerűen nem tudom hova tenni. Többször rákérdeztem, hogy mégis ki van a vonal másik oldalán, de csak talányos válaszokat kaptam. Annyira nem idegesít, mert nem zaklat napjában hússzor, csak egy-két naponta ír pár sort. Ráadásul nem szemtelen, nem követelődzik, és nem fenyeget. Ezt ebben a formában még el is tudnám fogadni, de látom Phayun, mennyire idegesíti. Nem mondja, de látom összehúzott szemöldökén, rosszalló pillantásán, és már mikor megszólal a telefonom, összerezzen.

Ha már itt tartunk. Nem értem mitől tart. Én nyílt lapokkal játszom, elmondtam neki legféltettebb érzésemet, és még annyi választ se kaptam, hogy én is. Ezért nyithattam felé! Mérgelődök magamban. A lehető legromantikusabb pillanatban kimondom és semmi. Bár viselkedése nagyon megváltozott. Jobban ragaszkodik hozzám, kedvesebb, és az, hogy felvitt a szobájába sok mindent elmondott az érzéseiről, szóval nem veszett ügy. Türelemjáték, ezt tudnám erre mondani, de az egész kapcsolatunk az, ha úgy vesszük.

Újabb üzenetem érkezik, tétován a mellettem alvó kedvesemre pillantok, és megnyitom.

„Már egy ideje száz fokon égek miattad, de vak voltam, és nem vettem észre."

Bárhogy is töröm a fejemet, csak Phayu küldhette, de reakcióiból arra következtetek, hogy nem ő az. Illetve semmi konkrétumot nem írt, hogy mióta ismer vagy mivel bántott meg. Lehet, messziről figyelt, és nem mert közelíteni, nem tudom.

Isten adná, hogy ő lenne, de nincs ennyire romantikus oldala. A tények embere. Ha valaki hozzátartozik, akkor azt természetesnek veszi, nincs benne udvarlási kényszer, ajnározás, szép szívhez szóló szónoklatok. Mondjuk, én ezt szeretem benne, mert így tudom, ha valamit mond, azt úgy is gondolja. Nem úgy, mint sok esetben ezek a bájolgók.

Csak tartoznék már hozzá! Bököm meg oldalát mérgemben, mire átfordul a másik oldalára.

Azt viszont értékelem, hogy leköltözött hozzám, hihetetlenül boldoggá tett vele. Elgondolkodva figyelem a mellettem szuszogó férfit, ahogy egyenletesen emelkedik mellkasa, homloka, mi az utóbbi időben csak ráncos volt, most kisimult. Hosszú sötét szempillái meg-megrezzenek, szája résnyire kinyílt és most, mintha motyogna valamit. Közelebb hajolok, hátha kiveszem, miről is álmodik.

– Rain, ugye nem hagysz el...

Most hatódtam meg igazán. Lehet, amikor magánál van, nem mondaná ki, de álmában igen. Olyan hosszú utat tettünk meg idáig, még pár nap ide vagy oda, kibírom.

Tovább nyomkodom a telefonomat, nézegetem a közösségi oldalakat, híreket olvasgatok, közben Sky-al is beszélgetek.

Egyszerűen be nem áll a szája. Folyamatosan kérdezgeti, hogy ki mondta már? Mire én mindig írom neki a szokásos szöveget, hogy ami késik, nem múlik. Erre mérges fejeket kapok válaszul. Szerinte túl türelmes vagyok, ő ezt nem bírná.

Igaz is, nem erőssége a türelem. Ha nem Phayuról kérdez, akkor Pai-t szapulja, mert lépten-nyomon egymásba botlanak, és szívják egymás vérét.

Egyszer meg is jegyeztem neki, mi lenne, ha összejönnének, mivel úgyis folyton egymással vannak elfoglalva. Hogy mit kaptam érte! Azt nem tettem zsebre. A végén pedig kijelentette, ha még egyszer ezt merem neki mondani, nem leszünk barátok.

Pedig összeillenének, hiába olyanok, mint a tűz és a víz, kiegészítenék egymást. De ez csak az én képzeletem játéka. Bár, látom én, hogy néznek egymásra a haragon túl. Szinte sóvárognak a másik után, de olyan fafejűek, hogy be nem ismernék.

– Min mosolyogsz? – hallom meg álmos hangját.

– Csak Sky-on jár az eszem.

– Mivel kapcsolatban?

– Ha elmondanám, megölne! – nevetem el magam.

– Na, de mégis! – dönt le az ágyra és mellkasomra támassza állát.

– De nem teszed szóvá, ígérd meg! – tartom felé kisujjamat.

– Jól van, kettőnk között marad – nyújtsa felém az övét.

– Szerintem, Pai-al jó páros lennének.

– Azok is lesznek.

– Hogy érted?

– Csak idő kérdése. Látszik rajtuk.

– Sky tagadja – vonom meg vállamat.

– Az lehet, de van szemem. Még ha Sky nem is akarja, Pai igen.

– Ebből, hogy lenne kapcsolat?

– Mert amit Pai akar, azt meg is kapja. Ennyire egyszerű.

– Ugyan, ő csak az alkalmi kapcsolatok híve.

– Ne becsüld le! Csak még nem találkozott a megfelelővel.

– És Sky lenne az? – kíváncsiskodok.

– Határozottan! Ennyi ideig senki se állt ellen neki, és ez imponál Painak.

– Hmm... Majd kiderül.

– Hallgass rám, Kisbarack! Így lesz – mosolyodik el. – Akarsz fogadni?

– Ugyan, mit adhatnék neked?

– Hmm, magadat!

– Már rég a tiéd vagyok! – sütöm le szemeimet, és vörösödni kezdek.

– Annál jobb, ez csak megerősítés!

– És ha én nyerek?

– Amit csak akarsz, megkapod!

– Legyen, majd menet közben kitalálom.

Bár remélem, hogy Phayunak lesz igaza, és ez a két dinka is egymásra talál, mert hát, szép dolog a szerelem.

Készülődök az egyetemre, felöltöztem, bepakoltam és most a szendvicseimet készítem. Phayunak is csinálok párat, ne kelljen üres gyomorral lennie ebédig. Tudom, mennyire bele tud merülni a munkába, és ha nincs előtte semmi, akkor képes megfeledkezni az evésről.

Mikor megvagyok, szólok neki, hogy indulhatunk is.

Már a kocsiban ülünk, mikor pityegni kezd a telefonom. Megnézem ki az, és gyorsan vissza is fordítom, nem akarom, hogy Phayu kiakadjon.

– Már megint ő az? – kérdezi mérgesen.

– Ühüm.

– Tiltsd már le a fenébe is! – morogja – Mit írt?

– Találkozni szeretne a hétvégén – rebegem.

– Te mit válaszoltál?

– Láttad, hogy semmit – sütöm le szemeimet.

– Tudod mit?

– Hallgatlak.

– Találkozz vele!

Ezt most komolyan mondja? Összeszorul a szívem, hogy csak úgy hagyja, hogy mással találkozgassak. Elfordítom fejemet, és igyekszem visszapislogni feltörni készülő könnyeimet.

– De én nem akarok.

– Elmegyek veled – fogja meg kezemet. – Közöljük vele, hogy van valakid, és hogy ne írogasson, mert kellemetlenül érint.

– Van valakim? – nézek rá reménykedve.

– Igen, határozottan – pillant rám mosolyogva.

– Nem muszáj találkozni vele, megírom neki – és már nyomkodom is a telefont.

– Jobb az ilyet személyesen intézni. Ráadásul hatásosabb, ha én is ott vagyok.

– Rendben, legyen úgy.

Szépen megfogalmazom neki válaszomat, úgy, hogy reménykedésre ne adjak okot, majd elküldöm. Pár perc után jött is a válasz.

„Még ha nem is azt a választ kapom, mint amire vágyom, örülök, hogy találkozunk."

Felolvasom Phayunak, mire valamit morog az orra alatt, amit nem értek. Férfiak! Mennyire tudunk különbözni egymástól, hogy az már hihetetlen. Mondjuk, tetszik a terve, hogy velem fog jönni, magabiztosabbnak érzem magam. Ráadásul azt érzem, hogy végre hozzá tartozom, és ha másért nem is, hát ezért megéri.

Újabb üzenet...

„Szerencsés lesz az az illető, aki magáénak tudhat. Ha magaménak tudhatnék egy ilyen kincset, bizony, sosem ereszteném el!"

– Ez már túl nyálas! – húzza el száját Phayu.

– Szerintem meg, romantikus!

– Szereted az ilyesmit?

– Megvan a maga szépsége – sóhajtom.

– Akárcsak neked.

– Hogy? – nézek rá értetlenül.

– Abban igaza van, hogy egy kincs vagy.

Ezen meghökkenek. Ilyet még sose hallottam Phayutól, senkiről és semmiről. Illetve eddig ez volt a legromantikusabb dolog, amit tőle hallottam.

Közben megérkeztünk az egyetemre, nem állítja le a motort, csak megvárja, míg távozom.

Az utolsó pillanatban visszaránt, futó csókot váltunk, és mindenki megy a maga dolgára.

Szombat délután hat órára egyeztettem időpontot az ismeretlen ismerőssel.

Hazudnék, ha az mondanám, nem vagyok ideges. Mert igenis az vagyok. Még soha nem volt ilyen csodálom, és talán azt sajnálom a legjobban, hogy nem Phayu az.

Ha ő lenne, én lennék a legboldogabb ember a világon, de azért így sem rossz.

Nem akartam túlzásba esni a kiöltözés terén, de megegyeztünk Phayuval, hogy utána elmegyünk megvacsorázni és zárásként beülünk egy éjszakai moziba.

Most dilemmában vagyok. Jól akarok kinézni, de azt se akarom, hogy az idegen biztatásnak vegye.

– Mit vegyek fel? – állok tétován a nyitott gardróbszekrény előtt.

– Ha rám hallgatsz, azt veszel fel, amit akarsz!

– Veled is kivagyok a vízből! – puffogom magamban.

Oldalra nézek, és felmérem Phayut, hogy mit vett fel. Szokásos fekete farmer, fekete pólóval, és egy tengerészkék zakóval. Haját kontyba kötötte, nyakában egy ezüstlánc díszeleg és ennyi. Neki olyan egyszerű! Bármit is vesz fel, férfiasan tökéletes. Legszívesebben nem is mennék sehova, hanem letépném róla és... Oh, igen! Határozottan azt akarom csinálni! Elvigyorodom és felé fordulok. Ragadozóként közelítem meg, de észreveszi és gyorsan leint.

– Rain! Most nincs itt az ideje! Majd, ha hazajöttünk!

Alighogy kimondja, már öleli át derekamat, én pedig beszippanthatom szantálfa illatát, mi mindig elveszi az eszemet.

– Csak egy kicsit! – nyalom meg nyakát, ami a gyenge pontja.

– Ne akard, hogy elveszítsem az önuralmamat! –súgja ajkaimnak, megcsókol és otthagy.

– De most miért vagy ilyen velem? – dobbantok lábammal.

– Már az is baj, hogy randizni szeretnék veled?

Kérdésére elpirulok, és ha jól belegondolok, hivatalosan még nem is randiztunk, szóval ki kellene élveznem a lehetőséget. Így hát feladom a kísérletezést, odaszökkenek a szekrényhez, és kiveszem az első nadrágot, ami a kezembe akad. Felveszem és megcsodálom magam, hogy ez is milyen jól áll. Testhez simuló, kiemeli fenekemet, színét pedig a galambéhoz tudnám hasonlítani. Van valahol egy halvány rózsaszín ingem, az passzol is hozzá.

Kész vagyok! Mosolygok elégedetten tükörképemre, azt hiszem, tökéletesre sikeredett a szettem.

– Mehetünk már? – kukkant be az ajtón Phayu, és szeme elkerekedik.

– Tetszik? – kérdezem félénken.

– Remélem, miattam öltöztél így ki, mert ha nem nagyon féltékeny leszek!

– Csakis miattad! – vigyorgok rá.

– Szerencse! Na, gyere! Induljunk!

Még magamhoz veszem a táskámat, belebújok cipőmbe és követem őt az autó felé. Mi a szösz? Kívül-belül ragyog a kocsi, még ilyen tisztának se láttam.

– Megütötted magad? – kérdezem tőle.

– Megadom a módját az első randinknak –húzza féloldalas mosolyra száját.

Kinyitja nekem az ajtót, majd be is csukja utánam. Nem térek észhez a bánásmód miatt, de határozottan tetszik. Megkerüli az autót, beszáll, és már indulunk is.

Út közben beszélgetünk az egyetemről, munkáról, és azt is megbeszéljük, hogy nemsokára hazalátogatok. Elgondolkozik ezen, majd közli, hogy ő is velem fog tartani. Valami nincs rendben vele, ebben biztos vagyok.

Leparkol az étterem parkolójába, de korán érkeztünk, így még kint maradunk egy kicsit.

– Gyorsan letudom, és már mehetünk is.

– Jól van, ott leszek melletted.

– De ne csinálj semmit! Nem szeretném megbántani.

– Nem fogok, ígérem.

– Elég kellemetlen az is, hogy nem tudom viszonozni érzéseit.

– Te és a nagy szíved! – szorítja meg törékeny kezemet.

– Tudom milyen rossz, a viszonzatlan szerelem – bámulok ki az ablakon.

Erre nem mond semmit, miért is tenné? Tudja, hogy érzéseim vannak felé, és hogy még nem határozta el magát, ami ha akarom, ha nem, rosszul érint.

– Gyere, menjünk.

Bólintok, majd megvárom, hogy kinyissa nekem az ajtót. Meg tudnám szokni, az egyszer biztos.

Elindulunk a bejárat felé, menet közben összefűzi ujjainkat és úgy lépünk be az épületbe. Elénk jön egy kedves pincér, kérdezi, hogy foglaltunk-e asztalt, mire közlöm vele, hogy valaki rám vár. Mindentudóan bólint, arcán halvány mosoly terül szét és mutatja az utat.

Megjegyzi, hogy a vacsorapartnerem még nem ért ide, egy kis türelmet kér.

– Rain, elszaladok a mosdóba, addig megleszel? – kérdezi aggódóan Phayu.

– Persze! Megvárjalak itt?

– Menj csak be, egy perc és követlek.

– Oké – mosolygok rá bátorítóan.

Nincs ok a pánikra, felnőtt emberek vagyunk, ráadásul nem megenni akar az illető, csak találkozni.

Belépek egy díszesen feldíszített kis szobába, és szemem-szám tátva maradt.

A legromantikusabb képzeletemben se tudtam volna ezt elképzelni. Gyönyörűen feldíszített asztal két személyre, hangulatos zene szól. A pincér magamra hagy, én pedig ekkor veszem észre a képeket a falon. Mindegyiken én vagyok. Hol mosolygok, alszok, szomorú vagyok, tanulok. Rengeteg képről visszaköszönök. Kicsit rémísztő, már-már mániákusságot sugall. Most örülök csak igazán, hogy Phayu velem van! Ha nem lenne, gyorsan felvenném a nyúlcipőt és már itt sem lennék.

Az asztalhoz sétálok és levelek sokasága szétterülve hever rajta.

Jobban szemügyre veszem őket, és nem hiszek a szememnek, ez mind nekem szól. Pislogok párat, és érzem, ahogy egy könnycsepp kicsordul az arcomon.

Végigolvasom őket, közben egyre hevesebben dobog a szívem. Az utolsót kezembe veszem, és szipogva olvasni kezdem.

„Drága Rain!

Nem is tudom, hol kezdjem.

Talán ott, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen rosszul kezdődött a kapcsolatunk? Vagy, hogy mennyire nem tudtalak értékelni? Mennyire megijedtem, hogy elveszíthetlek?

Mikor magamra hagytál, akkor jöttem rá, mit is jelentesz nekem. Szükségem van rád, a jelenlétedre, mosolygós arcodra, kedves szavaidra.

Szeretem, hogy szebbé teszed napjaimat, miattad jól érzem magamat.

Boldoggá tesz minden apró rezdülésed, még akkor is, mikor csak vitatkozunk. Szeretem, mikor reggelente álmosan felébredsz, és az első dolgod, hogy megcsókolj.

Hihetetlenül sokat jelent, hogy gondoskodsz rólam, jobb kedvre derítesz, és ott vagy mellettem, amikor igazán szükségem van rád.

Bármennyire is szeretném jóvátenni, azt, amit tettem, nincs annyi szó, mivel kiérdemelhetném megbocsájtásodat.

De most mégis arra kérlek, hogy nézd el nekem, és kezdjünk tiszta lappal.

Te és én, együtt.

Mert rájöttem, ahhoz, hogy boldog legyek, csak egyvalamire, vagyis inkább egyvalakire van szükségem, és az te vagy, Rain.

Szeretlek!"

Patakokban folyik a könnyem, már elrejteni se tudom, temérdek érzés kavarog bennem. Hitetlenkedés, csodálat, remény, szerelem, és még sorolhatnám.

Torokköszörülést hallok, megfordulok, és ott látom őt, az ajtófélfának támaszkodva zsebre dugott kézzel, félénk mosollyal, és csak annyit mond, hogy:

– Remélem, nem késtem el....