Rain

Nagyon jó érzés újra itthon lenni. Mintha el se mentem volna, annyi különbséggel, hogy nem vagyok hajlandó normálisan szóba állni Phayuval. Nem érzek késztetést, hogy beszélgessek vele. Bár, amikor kijelentette, hogy övé vagyok, kicsit megremegtette szívemet. De nem békülhetek olyan könnyen, túl egyszerű lenne.

Élvezem, ahogy próbálkozik, keresi a társaságomat, és hogy mindenáron meg akarja beszélni a dolgokat. Én is megakarom, de még nem most. Szükségem van egy kis időre, érezni akarom, hogy fontos vagyok neki. Kell a hiúságomnak és az igazságérzetemnek.

– Mit szeretnél ebédelni? – Jön az újabb kérdés Phayutól.

– Nem leszek itthon...

– Hová mész?

– Dolgomra.

– Kivel?

– Egy ismerősömmel.

– Sky-al?

– Mi ez a sok kérdés? – Húzom fel szemöldökömet, miközben baracklevet töltök magamnak.

Már egy ideje mást se találok itthon, csak ezt a gyümölcslevet. A kosárban is barack hegyek állnak, ki fogja ezeket mind megenni?

– Csak érdekel, hogy mit fogsz csinálni? – Támaszkodik a konyhapultra és fixírozni kezd.

– Ha rád fog tartozni, majd elmondom, addig – sóhajtok – fogadd el, hogy semmi közöd hozzá.

Hallom, ahogy beszívja a levegőt, gondolom, nem tetszik neki, amit mondtam.

– Csak jöjjön el az az idő... – morogja az orra alatt.

– Várd ki, hogy el fog-e jönni egyáltalán – kortyolok bele poharamba és magára hagyom.

Had följön a saját levében. Gondosan kiválogatom, hogy miket vegyek fel, majd felöltözöm. Azt hiszem, jól nézek ki, forgolódom a tükör előtt. Sötétkék élére vasalt slim nadrág, szürke rövidujjú ing. Hajamat kicsit megemelem, és hátul összefogom. Leheletnyi smink, tényleg csak egy minimális, illetve befújom magam jókora adag parfümmel, hogy ahogy megyek, illatfelhőket hagyjak magam után. Belebújok szürke félcipőmbe, magamhoz veszem a táskámat, és már indulok is.

A bejárati ajtónál már Phayu várakozik türelmetlenül.

– Elvigyelek?

– Köszönöm, nem kell – fogom meg a kilincset.

– Mikor jössz haza?

– Még nem tudom.

– Rain, nem tudnád egy kicsit megkönnyíteni a dolgomat? – Néz rám könyörgően.

– Nem. Most pedig, ha megbocsátasz, mennék.

– Várj egy percet – nyúl a fogas felé, és kedvenc bőrdzsekijét leakasztja – , elvileg esni fog, vidd magaddal.

– Hmm... Jó.

Kiveszem kezéből, és látom arcán a boldogság halvány maszkját elterülni. Olyan édes, de nem olvadhatok el egyetlen röpke mosolyától.

– Most akkor indulok – köszörülöm meg torkomat.

Mielőtt kilépnék az ajtón, megragadja karomat és felé fordít, majd egy édes puszit nyom arcomra.

– Érezd jól magad.

A meglepetéstől nem jutok szóhoz, csak bólintok és távozom is.

Jókedvűen sétálok a buszmegálló felé, és amikor felnézek az égre, látom a sötét felhőket gyülekezni. Phayunak igaza volt, esni fog, így magamra öltöm dzsekijét. Még érezni az illatát rajta, ami most már az enyémmel keveredik.

Mikor megérkezik a busz, felszállok rá, és helyet foglalok. Egy kétes alak áll az ülésem mellé, és folyamatosan magamon érzem tekintetét. Néha felpillantok rá, olyankor találkozik tekintetünk, és csábos mosolyra húzza száját. Legalábbis ő gondolhatja így, mert a foghíjas mosolya aligha csábító. A szagáról már ne is beszéljünk.

Egyre többen szállnak fel, kevesebb a hely, és ez a fura fickó egyre jobban betolakodik az aurámba. Már lihegését is hallom, mitől borsódzik a hátam. Úgy döntök, inkább leszállok a buszról, ezért felállok és megnyomom a leszállást jelző gombot. Számolom a másodperceket, hogy végre leszállhassak, mikor egy test passzírozódik hátamnak. Fenekemnek pedig valami keménység feszül, vagyis nem valami, pontosan tudom, hogy mi.

Gyorsan előveszem telefonomat, és már pötyögöm is az üzenetet. Ekkor hirtelen lefékez a busz, és egy mocskos kéz a derekam köré fonódik.

– Vigyázz baba, még elesel – súgja fülembe.

Nem válaszólok, izzadtság gyöngyözik homlokomon. Csak most segíts! Imádkozom Buddhához, és kérésem meghallgatásra talál, kinyílik az ajtó és már pattanok is lefelé, nyomomban az idegennel. Azt se tudom, hol vagyok, merre menjek, de nem álhatok meg.

Megyek előre, amerre az út visz, hiába nem nézek hátra, tudom, érzem, hallom, hogy a nyomomban liheg. Telefonomon bekapcsolom a helymeghatározót és nem állok meg.

De figyelmetlen voltam és egy zsákutcába kanyarodtam be. Rémülten fordulok meg, és már csak pár méter választ el üldözőmtől.

– Mégis mit akar tőlem? – Kérdezem fennhéjázóan, hátha ezzel elijesztem.

– Baba, én csak ismerkedni szeretnék – gúnyosan elmosolyodik, és sárga, lepedékes fogai kivillannak.

– De én nem szeretnék.

– Ne mondd ezt – közeledik – , látom rajtad, hogy te is akarod.

– Akarja a hóhér, van barátom.

– Biztos, hogy hazudsz.

– Miért tenném – emelem fel állam és álom tekintetét.

– Hogy féltékennyé tegyél.

– Nem is ismerem magát, miért akarnám ezt – próbálom húzni az időt, míg megmentőm megérkezik.

– Én is ezt kérdezem magamtól, mióta rám pillantottál.

– Magának tévképzetei vannak! – Kiálltom magamból kikelve.

– Amióta felszálltál a buszra, le nem veszed rólam a szemed, kívánsz engem.

– Valamit nagyon félreértett.

– Babám, én nem értek félre semmit – jön közelebb, és közvetlenül előttem áll meg.

Csapdába estem, és már remegek a félelemtől. Ujjait végighúzza állam vonalán és elkap a hányinger. Miért történik ez velem? Szökik könny szemembe. Ekkor karját derekam köré fonja és magához ránt. Ütöm-vágom, ahol csak érem, szabadulni akarok, de szorítása egyre csak erősödik.

Észre se veszem és könnyem már ki is csordult, a percek iszonyú lassan telnek, és abban se vagyok biztos, hogy megmentőm idejében ideér.

Az utcába nagy sebeséggel bekanyarodik egy fekete ismerős autó, majd hatalmas fékezéssel megáll előttünk. Sofőrje egyből kipattan, és ilyen dühöt még sose láttam arcán. Megragadja támadómat, elszakítja tőlem és már lendül is ökle. Figyelem őket, az ijedtségtől leguggolok és átölelem magamat. Csak a hatalmas csattanásokat hallom, ahogy sorozzák egymást, az egyik vért köp pontosan elém, mire hátrébb ugrok.

Az idegen a földön terül el, arca összeverve, szemöldöke felszakadt. De nem adja fel, felpattan, és már ugrana is rá a másikra. Szerencsére a rendőrök is ideérnek, éppen időben. Gyorsan szétszedik a verekedőket, az egyik megkérdezi, hogy ki a támadó, mire remegő kezekkel mutatok rá. Bilincs kattan csuklóján és már ültetik is befelé a rendőrautóba.

– Rain, jól vagy? Nincs semmi bajod? – Kérdezi aggódva megmentőm.

– Phayu! – Ölelem át, és mellkasába temetem arcomat.

– Nincs semmi baj, most már itt vagyok – suttogja, és megnyugtatóan dörzsölni kezdi hátamat.

A szememből csak úgy potyognak a könnyek, ő pedig csak szorít és csitítgat.

– Te jól vagy? – Pillantok összevert arcára.

– Voltam már jobban is! – Vet rám egy féloldalas mosolyt.

– Ez nem vicces! – Fogom meg arcát és jobbra, balra forgatom.

Szeme alatt már színeződik a bőr, lassan teljesen belilul. Szája felrepedt, de nem vészes. Körbetapogatom felsőtestét, szerencsére mindent rendben találok, nem mintha orvos lennék, hogy meg tudjam állapítani.

– Jól vagyok, tényleg! – Ragadja meg kezemet és megszorítja.

– Ennek örülök, köszönöm, hogy jöttél.

– Nem kell megköszönnöd, ez természetes.

– Dehogy az!

– Már hogyne lenne! Ha az én Kisbarackom bajban van, nekem ott a helyem!

Újra mellkasába temetkezek, szívének dobogása nyugtató hatással van rám. Erre is csak ő képes, senki más.

– Felvennénk a vallomását – mondja a közeledő rendőr.

– Nem ér rá később, nincs olyan állapotban – válaszol helyettem Phayu.

– Sajnálom, de muszáj túlesnünk rajta.

Bólintok, de nem húzódok el Phayutól és úgy válaszólok a feltett kérdésekre. Fél órán keresztül teszem a vallomásomat, amit lejegyzetelnek, végül megköszönik és távoznak. Megkérdezték, hogy teszek-e feljelentést, Phayu azonnal rávágta, hogy igen szeretnénk.

Feljegyezték a címünket, elérhetőségeinket és mondták, hogy kapni fogunk hivatalos beidézést, majd távoztak.

– Rain – fogja tenyerébe arcomat – , úgy aggódtam érted! Azt hittem nem érek ide időben.

– De ideértél – nézek rá hálásan.

– Mikor megkaptam az üzenetedet, teljesen kétségbe estem – szorongat meg újra.

– Úgy megijedtem – sírom el magam újra.

– El is hiszem – csókolja meg homlokomat – , menjünk haza.

– De a programom...

– Még mindig el akarsz menni? – Kérdezi összehúzott szemöldökkel.

– Neeem...

– Én is így gondoltam – mosolyodik el. – Gyere! – Fogja meg kezemet és az autó felé húz.

Beültet az autóba, és hazahajtunk. Egész úton szorongatta kezemet, semmi pénzért nem engedtem volna el. Végtelenül hálás vagyok neki, és azt kell mondjam, ez a cselekedete többet mond, minden szónál.

Hazaérve szóltam Sky-nak, hogy ne várjon, mert történt egy kis incidens. Na, erre egyből felhívott és részletes beszámolót kért. Én pedig részletesen beszámoltam a történtekről.

Kihangosítom a telefonomat, mert már lefekvéshez készülődök.

– Szóval Phayu a te hősöd – jelenti ki Sky.

– Nagyon úgy néz ki – mosolyodom el, de ezt Sky nem láthatja.

– Akkor szent a béke?

– Hmm... Még nem, de jó úton halad.

– Meddig akarod még húzni? Már majdnem két hete otthon vagy.

– Nem tudom, nem sokáig.

– Jól is teszed. Felesleges időhúzás.

– De Sky! Nem lehet ilyen könnyen elfelejteni a dolgokat! – Háborgok.

– Nem is azt mondtam! Viszont te is nagyon jól tudod, hogy a szíved az övé, vele akarsz lenni, akkor meg?

– Bizonyítania kell.

– Hülye kifogás, de megértem. Csak azt ne felejtsd el, hogy ha sokáig húzod, belefáradhat.

– Ha belefárad, akkor nem akar igazán – dünnyögöm.

– Te tudod, de én szóltam. Ne kéresd magad sokáig.

– Sky, ki pártján állsz?

– A szerelmetek pártján! – Neveti el magát.

– Olyan nincs! Vagy ő vagy én!

– Lehet, most még nincs, de majd lesz!

– Szerinted! Nem mondd semmit!

– Hagytad egyáltalán beszélni?

– Nem – suttogom.

– Akkor mit vársz? Hogy haladni fogtok? Most csak egy helyben toporogtok!

– Engem hibáztatsz?

– Igen, hagyd végre beszélni!

– De...

– Rain, nagyon szeretlek, de most a saját ellenséged vagy!

– Te beszélsz! Mi van Pai-al?

– Mi lenne? Semmi.

– Aha... – Kezdek el kuncogni.

– Ne nevess! Tudod jól, hogy feláll a szőr a hátamon tőle!

– Meg másod is!

– Hé! Még csak eszembe se jutott! Ha tehetném, elkerülném.

– Mi tart vissza?

– Te és Phayu. Hozzád Phayu tartozik, Phayuhoz pedig Pai.

– És?

– Mivel a barátom vagy, a többi járulék, nincs mit tenni.

– Akkor nem tetszik?

– NEM! – Kiabálja bele a telefonba.

– Elhiszem.

– Tudom, hogy nem hiszed!

– He...he... Nem! PaiSky egy pár!

– Leteszem! Ha megjön az eszed, majd beszélünk!

Levágja a telefont, én pedig csak vigyorgok bolond barátomon. Bemászok az ágyba és próbálok elaludni, de nem megy. Folyamatosan a történtek peregnek le a szemeim előtt.

– Ez így nem fog menni – ülök fel ágyamban.

Kivánszorgok a nappaliba, ahol Phayu nézi a tévét, de csak váltogatja a csatornát, úgy látszik, nem talál kedvére valót.

– Phayu.

– Igen? – Néz felém kíváncsian.

– Nem tudok aludni – gyűrögetem pizsamám alját.

– Szeretnéd, hogy veled aludjak?

– Ha nem okoz gondot – sütöm le szememet.

– Miért okozna? – Áll fel, és már terel is vissza szobámba.

Beugrok az ágyba, bebújok a takaró alá és várom, hogy mellém feküdjön. Leveszi melegítőalsóját, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végignézhetem a műveletet. Előbukkan izmos vádlija, hosszú formás combja, gömbölyű feneke, és boxerén keresztül sejtelmesen kirajzolódó... hát tudjátok mi. Összefut a nyál a számban a gondolatra, hogy újra a számba veszem és nyalogatom, szívogatom, kényeztetem.

– Jól vagy?

– Miért?

– Piros a fejed, talán belázasodsz? – Nyúl homlokom felé, de elrántom.

– Nincs semmi bajom, Phayu! Tényleg!

– Akkor jó... – Emeli fel a takarót és becsusszan alá.

Itt fekszünk egymás mellett, mint két darab fa. Nincs ez megszokva nekem, kényelmetlen. Ezért elkezdek hangosan szuszogni, hátha veszi a lapot. Kb öt percig csinálom, de semmi reakciót nem kapok, ezért duzzogva megfordulok és hátamat mutatom neki. Mocorogni kezd, érzem a matrac süppedéséből, de nem érdekel. Megsértődtem.

– Rain... – emeli fel takarómat és karját ráfekteti derekamra.

– Hmm...

– Baj lenne, ha közelebb húználak?

– Mmm...

– Biztos?

– Tedd már meg!

Megteszi. Hátam mellkasának feszül, lábát átveti enyémen, ujjainkat összefűzi, és lehelete tarkómat melegíti. Végre!, Ezt vártam már mióta! Fészkelődni kezdek, fenekemet ágyékának nyomom és boldogan elmosolyodok. Most vagyok csak igazán otthon.

– Jobban érzed magad? – Szorítja meg kezemet.

– Sokkal jobban, és ezt, neked köszönhetem.

– Hosszú volt ez a mai nap.

– De jól végződött, miattad.

– Máskor inkább elviszlek, ne menj tömegközlekedéssel.

– Nem lehetsz mindig velem...

– Pedig szeretnék.

– Csak úgy mondod – sóhajtom.

– Rain, hidd el nekem, komoly vagyok.

– Mégis mit vársz tőlem?

– Hogy elhidd, sajnálom, ami történt.

– Elhiszem, ezt legalábbis.

– Több, mint a semmi – suttogja, majd megcsókolja tarkómat.

– Hogy vannak a sérüléseid?

– Van pár zúzódásom, de az rendbe fog jönni. A szemem alatti sötét foltnak kicsit több idő kell majd.

– Sajnálom – szorítom meg ujjait.

– Tudom...

Bűntudatom van miatta, pedig nem kellene. Örülök, hogy jött és megmentett, igaza van Skynak, ő az én hősöm. Bárcsak úgy lenne, ahogy barátom megjósolta, és most már azon fogunk dolgozni, hogy dűlőre jussunk kapcsolatunkkal. Tényleg a párja akarok lenni, és szeretném, ha ő mondaná ki, ne azt érezzem, hogy kierőszakoltam belőle. Tudni szeretném, hogy ő is szeret-e engem, vagy legalább kedvel valamennyire. Mert az én érzéseimben biztos vagyok, ennél biztosabb már nem is lehetnék.

Most már csak azt a kérdés, hogy csalogassam ki belőle a számomra kedvező válaszokat...