Phayu

Folyamatosan ez az egy mondat cseng a fülemben, „ Én tényleg csak ennyit jelentek neked?" . Kihallom a kíntól gyötrődő hangját, szemeiben a szenvedés jéghideg lángját.

Hiába minden, nem engedhetem magamhoz közel, egyszerűen nem tehetem. Miért kellett Lemonnak megjelennie? Eddig olyan jól ment minden és most, minden kártyavárként dőlt össze. Lassan akartam haladni, engedni neki, hogy a közelemben legyen, befészkelje magát a gondolataimba, majd végül elgyengüljek és átadjam magam neki.

De most, Lemon felbukkanása miatt, megint begubóztam, visszabújtam a biztonságos csigaházamba.

– Nos? – Kérdezi mereven. – Nem is válaszolsz?

– Mégis mit gondoltál? Tudtad, hogy nem akarok semmit se tőled!

– De...

– Semmi de! Azt hitted kellenél? – Veszem elő a legszigorúbb tekintetemet. – Rain, nem lehetsz ennyire naiv? – Nevetem el magam gúnyosan.

– Valóban nem! – Nyögi, és már lendíti is kezét.

Akkora pofont kevert le, hogy még a szám széle is megrepedt. Megnyalom ajkamat és nyelvem hegyén érzem a vér fémes ízét. Hogy az a...! Ragadom meg állát, szorosan tartom, és vádló szemébe nézek. Nem bírok ellenállni és megcsókolom. De most azok az édes ajkak menekülnének, minél messzebb tőlem. Kicsi teste vergődik, szabadulni próbál, végül sikerül is neki. Mellkasomra helyezi mindkét kezét, majd hatalmasat taszít rajtam és a földön kötök ki. Váratlanul ér a mozdulat, nem számítottam rá. Kicsi a bors, de erős.

Felállok, közben leporolom magam.

– Phayu – szól kimérten – , menj a pokolba! – Azzal hátat fordít és magamra hagy.

– De hiszen már ott vagyok – suttogom hátának szavaimat.

Azt hiszem, most nagyon elrontottam a dolgokat, és nem az, hogy szépítettem volna rajta, oh nem, inkább még tetéztem is a bajt.

Torokköszörülést hallok a hátam mögül, mire megfordulok, és Lemonnal találom szembe magam.

– Te még itt vagy? – Dörrenek rá.

– Nem akartam kihagyni, ahogy újra elszúrod az életedet! – Mosolyodik el.

– Azt tettem volna? Ő is csak egy a sok közül.

– Phayu, engem akarsz becsapni? Láttam, hogy néztél rá és ő hogy nézett rád!

– Mégis mit láttál? – Sziszegem fogaim közül.

– Hogy, ő neked a sok közül az egyetlen! Te kis mélabús lélek! – Fogja meg államat és cibálni kezdi. – De most ennek is lőttek.

– Nem úgy van, ahogy te gondolod.

– Miért erősködsz még mindig? A bolond is látja, hogy érzel iránta... – lép hátrább párat, majd végigmér – Bár ki tudja, mit eszel ezen a kis csenevész nebáncsvirágon.

– Ne merd a szádra venni! – Kapaszkodok vállaiba és rángatni kezdem. – Semmi közöd hozzá!

– De már neked se! – Köpi keserűen a szavakat. – Mi lenne, ha újrakezdenénk?

– Szerinted, ha – döntöm oldalra fejemet – őt nem választom, majd téged foglak?

– Miért is ne? Jó páros voltunk.

– Vagy csak azt gondoltuk. Elmúlt, vége.

– Látod, még mindig érzel irántam! Haragszol rám! Azt könnyen átfordíthatnánk a másik irányba.

Átgondolom kijelentését, és csak most veszem észre, hogy a haragom teljesen elmúlt iránta. Nem érzek semmit. Teljes mértékig közönyös vagyok, és ez jó. Túlléptem rajta, ezt pedig valószínűleg Rain-nek köszönhetem.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem érzek semmit, te már a múlt vagy!

Fordítok neki hátat, és hazaindulok.

– Phayu! – Kiállt utánam. – És akkor ki a jövőd?

Válaszra se méltatom, de kérdésén elgondolkodom. És ahogy ezen merengek, Rain bájos arca, kedves mosolya, szikrázó szeme jelenik meg előttem. Igen, határozottan ő jelenti nekem a jövőt. Remélem még nem késő.

Későn érek haza. Össze kellett szednem gondolataimat, hogy miket is szeretnék neki mondani, hogyan kérjek bocsánatot. Nyitom az ajtót, és baljós előérzetem támad. Valami nincs rendben. Síri csend honol az előszobában, nappaliban és a konyhában is.

– Rain! Merre vagy? – Csukom be mögöttem az ajtót. – Rain!

Semmi válasz, így levetem cipőmet és szobája felé veszem utamat. Onnan se szűrődik ki hang vagy fény. Belépek, felkapcsolom a villanyt, és majdnem ott esek össze. A lábaim remegni kezdenek, a gyomrom felfordul, szívem kihagy pár ütemet. Ugye nem? Az nem lehet? Ennyire nem!

Minden a feje tetején áll, a fiókok kihúzogatva, szekrényajtók tárva-nyitva, ruhák elszórva mindenfelé. Előveszem a telefonomat és már tárcsázom is számát, de kisípol, nem kapcsolható. Azt hiszem, hiperventillálok, szorít a mellkasom, nem kapok levegőt. Leülök az ágyra, és próbálom összekaparni magam. Miután sikerül, jobban körbenézek. Nem minden ruháját vitte el, a fésülködőasztaláról is csak pár dolog hiányzik. A makett, amin olyan szorgosan dolgozott, azt is itt hagyta. Szóval ez csak ideiglenes, legalábbis nagyon remélem. Odasétálok az íróasztalához, szélén végighúzom ujjamat, és magam előtt látom, ahogy szorgosan jegyzetel.

– Rain, hol lehetsz? – Suttogom.

Egy fecnire esik pillantásom, és mintha az én nevem lenne ráírva. Felveszem és olvasni kezdem sebtében firkantott üzenetét.

„Phayu!

Ne keress, majd jövök. Jobb lesz így mindkettőnknek.

Rain."

Visszarogyok ágyára, felhúzom lábamat, és pizsamáját szorongatva hunyom le szemeimet.

– Kisbarackom, ne csináld ezt! Gyere vissza!

Bocsánatot akarok kérni tőle, elmondani, hogy nem csak ennyit jelent nekem. Igenis, fontos személy az életemben, ha nem a legfontosabb.

Már több mint egy hete, hogy hírét se hallottam. Újra eluralkodott rajtam a mogorvaság, de a munkahelyen és a barátaim előtt igyekszem titkolni, nem akarom, hogy aggódjanak értem. Rengeteg üzenetet hagytam, hívtam, de semmi válasz, a telefonja még mindig ki van kapcsolva.

Csengetnek, így odaballagok és kinyitom az ajtót. Nagyokat pislogok a vendégemre.

– Sky, miben segíthetek? – Állok arrébb, hogy betessékeljem.

– Rainek szüksége van pár dolgára, elviszem neki – mondja, de nem néz a szemembe.

– Veled van?

– Nem – rázza meg fejét – , úgy gondolta, hogy most másra van szüksége.

– Mégis kire?

– Azt nem mondom meg neked. Nem érdemled meg.

– Sky, én...

– Nekem ne magyarázkodj! Megbántottad! Te folyamatosan csak bántod, már gyerekkorunk óta, és ő csak tűrte!

– De...

– Phayu, – kerül meg – én értem, hogy mennyire megszenvedted a dolgokat, de az nem jutott eszedbe, hogy ő mennyit szenvedett?

– Én nem...

– Mert önző voltál! Mindig is! Otthagytad! Leveleztetek, de az első lehetőségen kapva-kaptál, hogy ne kelljen írnod neki. Folyamatosan kihátráltál! Elutasítottad! Nem válaszoltál a leveleire, sőt a végén bontatlanul küldted vissza!

– Nem gondoltam, hogy...

– Persze, hogy nem! Mert mindig csak magaddal voltál elfoglalva! De TE megígérted egy kisgyereknek, hogy tartjátok a kapcsolatot.

Egy olyan gyereknek, aki bálványozott téged!

– Sajnálom, tényleg – dörzsölöm meg tarkómat.

– Kend a hajadra a sajnálatodat! Nem érdemled meg! Egyetlen hajszálát se!

– Sky, kérlek... Segíts! – Állok előtte tehetetlenül.

– Én ugyan nem! Sőt, segítek neki túllépni rajtad!

– Ne tedd!

– Miért ne tenném?

– Mert... Szükségem van rá.

– Aha, erre most jöttél rá? Talán hiányzik az ágymelegítőd?

– Én csak...

– Mi csak...?

– Nem akartam, hogy Lemon tudjon róla, mivel mindenre képes, ha akar valamit.

– Higgyem is el?

– Igen, tudom, hogy csúnya dolgokat mondtam, nem lett volna szabad.

– Nem fogsz megenyhíteni – megy be Rain szobájába én pedig követem.

– Sky, akkor azt mondd meg, hogy haza fog jönni?

– Valamikor igen, de ne csodálkozz, ha nem egyedül jön.

– Mire véljem ezt? – Kérdezem rettegve.

– Több udvarlója is van, csak csettintenie kell és...

– Ne hagyd! Beszéld le róla!

– Miért tenném meg neked? – Fordul szembe velem, és összefonja karjait mellkasán.

– Mert szükségem van rá, akarom őt!

– Azt ne mondd, hogy hirtelen szereted? – Vonja fel szemöldökét.

– Azt nem mondom, mert még magam sem tudom, de hiányzik és vele akarok lenni.

– Csupán csak ennyi? Hiányzik? Vele akarsz lenni?

– Ez annál több – túrok bele idegesen hajamba.

– Jól van – mosolyodik el.

– Mi van jól? – Értetlenkedek.

– Segítek neked, de ha még egyszer megbántod!

– Nem fogom!

– Jó, mert ha mégis, lecsavarom a töködet!

– Köszönöm – lépek oda hozzá és megszorongatom, hogy levegőt se tudjon kapni.

– Azt ugye tudod, hogy nem érdemled meg?

– Tudom – hajtom le fejemet.

– Legalább ezzel tisztában vagy, ha már az érzéseiddel nem.

– Hol van most?

– Hmm... Még nem mondom el – veszi magához a makettet, majd kisétál a szobából, de még visszaszól. – A helyedben benéznék az ágy alá.

Furcsán pillantok hátára, kikísérem, és ahogy becsukódik mögötte az ajtó, már rohanok is vissza a szobájába. Lehasalok és telefonommal bevilágítok. Először nem látom meg, de aztán igen, egy doboz van elrejtve legbelülre, próbálom kiszedni, de nem elég hosszú a karom.

Rohanok a seprűért, magamhoz veszem, és már piszkálom is kifelé a dobozkát. Végre megvan! Kezembe kaparintottam!

Felülök, és az ágynak döntöm hátamat. Egy régi, megsárgult kartondoboz, mindenféle matricákkal borítva. Miért is kellene erről tudnom?

Félve nyitom ki és értetlenül nézem tartalmát. Belemarkolok és kiveszek egy köteggel. Levelek.

Töméntelen mennyiségű levelek nekem címezve. Keltezési sorrendbe rakva. A legrégebbi az első levelem, majd ahogy lapozom a dátumok egy távolabb estek egymástól és végül az én leveleim elfogytak. Ekkor viszont az ő levelei következnek. Az elküldött és visszaérkezett levelek, ahogy nézem, havi rendszerességgel. Végül olyan levelek is kezembe akadtak, amiket el sem küldött.

A legutolsó levelét pedig múlthéten írta.

– Rain, ennyi ideig, és még csak nem is tudtam róla.

Ő tényleg rajongott értem, a barátjának tartott, ragaszkodott hozzám, még azok után is, hogy olyan csúnyán leráztam. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, de nem lehet.

Nagyot sóhajtok és kinyitom az egyik régebbi levelet, majd olvasni kezdem.

„Kedves Phayu!

Remélem jól vagy és elolvasod majd levelemet. Nagyon hiányzol. Karácsonykor te is jössz a szüleiddel? Anya mondta, hogy új barátnőd van!

Képzeld, Sky-tól kaptam egy Harry Potteres legókészletet. Olyan jó lenne, ha eljönnél és játszanál velem... „

Mosolyogva rakom félre levelét, majd bontom a következőt.

Ilyen, és ehhez hasonló levelek következnek, de az idő múlásával egyre jobban kiérezhető a fájdalma és a hiányom.

– Nem gondoltam, hogy ennyire megbántottalak – sóhajtom.

Több órán keresztül olvasgatom leveleit, mikor kezembe akad az egyik serdülőkori levele.

„Phayu!

Ma láttalak téged. Ott ültél a kanapénkon, és én csak megigézve bámultalak. Soha ilyet még azelőtt nem éreztem.

Elképesztően helyes voltál azzal a csintalan mosolyoddal, huncut szemeiddel, amik csak úgy csillogtak. A szívem egyből hevesebben kezdett el verni, és mielőtt bármit is felfogtam volna, beléd szerettem.

Mikor Saifah megtalált minket a bokorban, zavaromban elrohantam Sky-al nyomomban. Kár, hogy nem ismered, a lehető legjobb barát.

A közeli játszótérre mentünk, és csak a szívemre tudtam koncentrálni. Egyszerre öntötte el a boldogság és a keserűség.

A boldogság, hogy hosszú évek után újra találkoztunk, és hogy megdobogtattad addig érzéketlennek gondolt szívemet, majd a keserűség. Amit a féltékenység váltott ki belőlem. Annyira szerettem volna a lány helyében lenni, melletted ülhettem volna, a kezedet foghattam volna. És igen, azt akartam, hogy rám is úgy nézzél, ha csak egyetlenegyszer is, mint arra a gyönyörű lányra.

De én se gyönyörű, se lány nem vagyok. Így hát, jobb is, hogy nem találkoztunk.

Köszönöm az ajándékot is, bár gondolom, nem te választottad?! Attól még kincsként fogom őrizni.

Úgy irigylem! De tényleg! Olyan szerelmesen pillantasz rá, látszik, hogy számodra ő az igazi.

Mindegy, tudom, hogy ha még találkoznánk is, sose éreznél úgy irántam. Ezért csak azt kívánom, hogy boldog legyél, az mellett, akit igazán szeretsz.

Örökké barátod:

Rain „

Remegve tartom kezemben a levelet. Szeretett, akkor még szeretett. Megtartotta magának érzéseit, nem tolakodott, csak azt kívánta, hogy boldog legyek.

Milyen ártatlan és önzetlen, de mindenekelőtt önzetlen.

– Rain, sajnálom, mindent sajnálok!

Ha tudtam volna, hogy ennyire fontos volt neki a barátságunk, talán másképp viselkedtem volna. Ki tudja? Fiatal voltam, meggondolatlan és valóban önző. Most már belátom, minden hibámat látom.

Úgy döntök, hagyom a többi levelet és a legutolsóért nyúlok, félve kibontom és olvasni kezdem.

„Kedves Phayu!

Végtelenül boldog vagyok, hogy a közeledben lehetek, bár ezt nem merem elmondani neked. Talán félek attól, hogy ha kitárulkozom, megijesztelek. Azt pedig nem szeretném. Inkább csak csendben elfogadom azt, amit nyújtani tudsz nekem, és amit önszántadból adsz. Elég az nekem, nem is tudod, mennyire elég.

Várom azt a pillanatot, amikor az érzéseim viszonzásra találnak, mert tudom, érzem, hogy előbb-utóbb be fog következni.

Hihetetlen, hogy annyi év után még mindig ugyanúgy szeretlek, ha nem még jobban. Azt, hogy veled élek még mindig alig akarom elhinni, de tényleg. Féltem attól, hogy el fogsz lökni, figyelmen kívül hagysz majd, de amitől a legjobban rettegtem, hogy másokat fogsz ágyba vinni, mikor én remegve vártam rád.

Gondolatban már ezer és egyféleképpen elmondtam neked, hogy szeretlek, a tiéd vagyok, csak te kellesz. Mikor már majdnem összeszedtem a bátorságomat, láttam a bizonytalanságot felcsillanni szemeidben, így inkább visszavonultam, és csak a háttérben rajongtam érted.

Szeretem, amikor az ágyamon olvasol heverészve, néha felpillantva, mintha nem venném észre. Mosolyra húzódó ajkad, ha valami olyat csinálok. Szeretem azokat a pillanatokat, mikor véletlenül egymáshoz érünk. Olyankor áramütés cikázik át testemen, és csak utánad sóvárog.

A közös pillanatainkat, mikor kizárjuk a külvilágot és csak egymással foglalkozunk. Olyankor azt érzem, hogy én is fontos vagyok, számítok neked. Imádom, hogy reggelente melletted ébredhetek, és álmos szemeidbe nézhetek.

És nem utolsó sorban szeretem, hogy szeretlek.

Remélem, eljön az a pont, amikor már te is magabiztosan kijelentheted.

Ne aggódj, nem adom fel, nem engedlek el, mert én hozzád tartozom.

Kisbarack.