Phayu

Megjött az első levelem, amit már úgy vártam. Azóta nem hallottam Rain felől, amióta eljöttünk, az pedig már több hete volt. Tudtam, hogy nehezen fog menni neki az írás, de abban is biztos voltam, hogy megoldja.

– Neked meg mi bajod? – Kérdezi Saifah. – Nagyon felpörögtél.

– Levelem jött! – Jelentem ki büszkén.

– A mennyasszonyodtól? – Nevet rám gúnyosan.

– Hülye! Ő a barátom! – Nézek rá szúrós szemekkel.

– Biztos úgy van!

– Túl nagy a fantáziád!

– Majd kiderül.

Figyelmen kívül hagyom gúnyos megjegyzését, és felrohanok a szobámba. Bezárom az ajtót, és belehuppanok az ágyba. Felbontom, nem, inkább szaggatom a borítékot és már olvasom is.

Kedves Phayu!

Nagyon hiányzol. Minden olyan más nélküled.

Képzeld, új lakók érkeztek, és van egy kisfiuk. Skynak hívják és annyi idős, mint én. Azt mondta, hogy nem vagyok cuki, és hogy nem mondtál igazat.

De tudom, hogy te nem hazudnál nekem. Igaz?

Amúgy összebarátkoztunk. Ha lehet ezt mondani.

Tudod mit csinált?

Pillanatragasztót tett a hajamba! El tudod képzelni?

Le kellett vágni a hajam, és most majdnem kopasz vagyok. Borzasztó!

Büntetésként, az ő haját is levágták, és most két golyófejnek hívnak minket. Vicces fiú, de nem annyira, mint te. Oh, és szép is, de nem annyira, mint te.

Azt is mondta, hogy ő lesz a második legjobb barátom, mert neki egy sincs.

Most költöztek ide Amerikából! Tudod, hol van ugye? Te biztos tudod, mert okos vagy. Én meg még nem.

Anya azt mondta, hogy a felnőtteknek meg kell hozniuk bizonyos döntéseket életük során, és ezért mentetek el. Én mondtam neki, hogy akkor én nem akarok felnőni, és ő megengedte.

Phayu, maradsz velem gyerek? Ugye megteszed?

Miért nem mondtad, hogy kövér vagyok? Sky szerint az vagyok, de azt is hozzátette, hogy nekem jól áll.

Most befejezem, elfáradt a kezem.

Ja, az iskola még áll. Hiába van szünet, sokat tanulok, hogy olyan okos legyek, mint te.

Hiányzol!

Raín.

Még ki se hűlt a helyem, és már másik barátot szerzett. Hihetetlen! Csóválom meg mosolyogva fejemet. De nem is vártam mást tőle. Annyira nyitott, kíváncsi, jószívű kisfiú. Örülök, hogy talált magának egy korabeli kis barátot, de azért féltékeny is vagyok rá.

Ő ott lehet vele, én pedig nem. Rain olyan, mintha a kisöcsém lenne, vigyázni akarok rá, fogni a kezét. Nem akartam megbántani, azzal, hogy elmondom neki az igazat. Jobbnak láttam, ha csak azt mondom neki, hogy cuki. Mert az igazat megvallva, se nem cuki, se nem szép. Kicsi, gömbölyű, szemüveges, sötétbarna haj, mogyoróbarna szemek. Még átlagosnak se mondanám, inkább alatta van egy kicsivel. De nem is ez a lényeg, hanem a személyisége.

Kisbabaként is imádtam figyelni, ahogy gügyög, nevetgél, és érdeklődve szemléli a világot. Mikor elkezdett járni, folyton utánam koslatott, így egyszerűbb volt fogni a kezét, és magammal cipelni mindenhová, nehogy baja essen. Egy idő múlva ez már olyan természetes volt, hogy mással nagyon el se akartam engedni. Felidézem magamban a képet, amikor még a szüleire is rászóltam, ha nem tetszett valami.

Hát igen, Rain ezt váltotta ki belőlem. Az én kicsi Rainem, aki most már nem csak az enyém. Féltékenység szikrája gyúl szívemben.

És az a kis lurkó képes volt összeragasztani a haját, nincs szegénynek elég baja, még ezért is csúfolni fogják.

Na mindegy, tollat ragadok, és írni kezdek.

Kedves Rain...

Nem tudom, mit írjak. Megvan!

Sikeresen megérkeztünk Bangkokba. Nagyon szép a lakás, de hiányzik az udvar. A szomszédokkal meg még nem is nagyon találkoztam. Itt nem olyan közvetlenek az emberek. Beiratkoztam az iskolába. Saifah másik suliba ment, mert ő már nagyfiú. Jövőre én is oda fogok járni, ahová most ő. Apuék sokat dolgoznak, de ha van egy kis szabadidejük, azt velünk töltik. Megértem, mert most a munkát kell előtérbe helyezni, abból nevelnek minket.

Ne akarj gyerek maradni! Akkor mi lesz velünk? Én öregember leszek, te pedig kis tacskó? Hogy leszünk így barátok?

Tanuljál sokat, hogy majd okos legyél és egyetemre járhass!

Az új barátodnak meg mondd meg, hogy ne csináljon butaságokat, mert visszamegyek és rendet teszek!

Ha én azt mondom cuki vagy, akkor az is vagy! Másra ne hallgass, csak rám. Amúgy meg nem kövér vagy, hanem aranyosan duzzadt!

Te is hiányzol nekem!

Várom leveled!

Barátod

Phayu

Kész is vagyok, megírtam. Gyorsan előkeresem a borítékot, amit meg is címeztem, és már megyek is vele a postára. Ahogy rohanok kifelé a lépcsőházból, egy lányba ütközök, aki éppen előttünk görkorizik. Szegény elterül a földön, és a térdei is felhorzsolódnak.

– Nem tudsz vigyázni? – Kérdezi mérgesen.

– Sa-sajnálom. Figyelmetlen voltam.

Nyújtom felé kezem, hogy felsegítsem, amit el is fogad.

– Köszönöm, hogy hívnak? – Kíváncsiskodik.

– Phayu. Téged?

– Nan vagyok! – Mosolyodik el. – Új vagy errefelé?

– Nemrég költöztünk ide Laem Chabangból.

– Hmm...Az messze van.

– Nézőpont kérdése. Csak százhúsz kilométer.

– Pont százhússzal több, mint kellene – feleli vigyorogva. – Hová sietsz?

– A postára, fel kell adnom egy levelet.

– Elkísérjelek? Nincs messze, itt van a sarkon.

– Annak örülnék! – Mosolygok rá, és elindulunk.

Még nem találkoztam ilyen lánnyal, aki ennyire szeret fecsegni. Be nem áll a szája, szó szerint. Kiderült, hogy ő a szomszédos lakótömbben lakik, és hogy még egy iskolába is fogunk járni. Megkérdezte, hogy van-e kedvem hozzá csatlakozni, jövőhéten, amikor kezdődik az iskola. Járhatnánk együtt, amire boldogan mondtam igent. Legalább nem egyedül kell szembenéznem az új iskola rémeivel.

– Odajár az unokatestvérem is, Pai, majd megismered!

– Rendben – egyezem bele.

– De jó lenne, ha egy osztályba kerülnénk!

– Nem is tudom – töprengek el.

– De miért?

– Mert túl sokat beszélsz.

– Pai, is ezt mondja. De nem érdekes. Anyukámék szerint, mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen.

– Igazuk van.

– Tudom, a szüleim okosak! – Húzza ki magát büszkén.

– Te meg túlokos!

– Így van! Meg is érkeztünk! Kint megvárlak.

Bólintok, majd bemegyek. Türelmesen kivárom a soromat, és feladom a levelemet, közben a lányon gondolkozom. Kicsit fura, sokat beszél, de alapjáraton nagyon kedves. Azt hiszem, jó barátok leszünk.

Eljött az iskola első napja. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok frusztrált, de ki nem lenne a helyemben?

Felvettem az iskolai egyenruhát, ami egy sötétkék térdig érő nadrág volt, rövidujjú inggel, és egy ormótlan fekete cipővel. A tükör előtt forogva vettem szemügyre magamat, és elmondhatom, hogy keserves látványt nyújtottam. Világos bőröm, fakónak tűnik a ruha színeihez képest, hajam rövidre van nyírva, éppen hogy belelóg a szemembe, nagy bociszemeim csak úgy guvadnak.

– Ne forgolódj annyit, induljunk! – Lök meg hátulról Saifah. – Attól, hogy itt páváskodsz, nem fogsz jobban kinézni!

– Te már csak tudod! Nézz magadra! – Fintorodom el. – Kiöltöztél, hajad is tökéletesen áll, és messziről bűzlesz a pacsulitól!

– Ez nem pacsuli, hanem parfüm! De elnézem neked, mert még gyerek vagy!

– Gyerek, a seggem!

– Na, ne duzzogj, induljunk! – Nyitja az ajtót.

Apáék megkérték, hogy az első nap kisérjen el az új iskolámba. Mondtam nekik, hogy nem szükséges, de csak erősködtek, így hát belementem.

Magamhoz vettem az iskolatáskámat, és az uzsonnás zacskómat, kiléptem a lakásból, nyomomban testvéremmel.

Kint az utcán már várt rám Nan, ki a korlátnak dőlve hevesen rázta fejét, lófarka ide-oda billegett.

Megkocogtattam vállát, hogy észre vegyen, mitől megugrott és ijedten pislogott rám.

– A frászt hoztad rám! – Vette ki füléből a fülhallgatót.

– Neked is jó reggelt!

– Jaja, neked is hasonlót! – Majd vállam fölött átnézve végigméri testvéremet. – hát ez a colos kicsoda?

– Hogy én? – Mutat magára Saifah.

– Igen te! Van más is mögötted?

– De felvágták a nyelved! Hol marad a tisztelet?

– Azt bizony ki kell érdemelni.

– Mégis, ki ez a lény Phayu?

– Ő az új barátom Nan. Nan, ő pedig a bátyám, Saifah.

– Oh, hali! Nem hallottam még rólad.

– Ez kölcsönös. – Húzza el száját. – Indulhatunk?

– Te is velünk jössz? – Pillant fel rá a lány, közben arca kezd elszíneződni.

– Talán zavarok?

– Nem dehogy. Jó társaság, mindig jó! – Karol belém, és húzni kezd az iskola felé.

Saifai mögöttünk battyog, és egy hangot nem hallunk felőle. Az iskola fél óra sétára van, és kimondottan szerencsésnek érzem magam, hogy Nan mellém csapódott. Így nem kell majd hosszú perceket unalmasan baktatnom egymagamban.

A változatosság kedvéért, most se áll be a szája. Elmesélte az iskolai hierarchiát, a tanárokról mesélt, kit hogyan kell kezelni. Szerinte nem olyan nehéz az iskola, de az biztos, hogy tanulni kell.

Mikor odaértünk az iskola kapujához, mindketten elbúcsúztunk testvéremtől, és már ballagtunk is befelé.

– Nagyon csendes a testvéred! – Kezd bele.

– Tud ő beszélni, ha akar.

– Valóban? – Pislog rám félig leeresztett szemhéja alól.

– Legközelebb, próbálj vele beszélgetni, biztos örülne neki! – Belül kicsit megkönnyebbülök, hogy nemcsak engem fog szóval tartani.

– Úgy lesz! Már előre várom! – És azt is, hogy lássam testvérem pattanástól feszült arcát, mert nem tud majd tőle szabadulni.

Megnéztük a beosztást, és legnagyobb meglepetésünkre egy osztályba voltunk beosztva Nannal, és unokatestvérével. Ő ujjongva fogadta, én talán kissé szkeptikusan. Ha Nan ilyen beszédes, akkor milyen lehet a rokona?

– Sziasztok! Mizu? – Gurul felénk gördeszkával egy magas, szélesmosolyú, jóvágású fiatalember.

– Pai, Pai! Egy osztályba kerültünk! – Ujjong a lány.

– Ki gondolta volna? – Vigyorodik el. – Ki az melletted? – Néz rám csokoládé színű szemeivel.

– Új diák! A mellettünk lévő épületben lakik – feleli. – Ja, és barátok vagyunk.

Kijelentésére köhintek egyet, mert még szerintem nagyon nem tartunk azon a szinten, hogy barátoknak lehessen minket tartani.

– Nan barátja, az én barátom is! Csapj bele! – Tartja felém a kezét, és hát nem volt mit tenni, belecsaptam.

– Phayu vagyok.

– Én Prapai, de szólíts csak Painak, mindenki így hív!

Becsengettek, éppen időben, hogy ne kelljen megszólalnom. Hárman elindultunk a kirendelt osztálytermünk felé. Belépve szemünkkel kerestük a szabad helyeket, de szerencsére egymástól igencsak távol estek.

Elfoglaltam az egyik ablak melletti hátsó padot és lecuccoltam. Nan és Pai szétnéztek, majd odaálltak mellém. Én értetlenül néztem hol az egyikre, hol a másikra. A lány odafordult a mellettem lévő padhoz és kedvesen megszólalt.

– Ha megkérhetlek, átülnél? – A megkérdezett megilletődve nézett fel rá, de nem szólt semmit. – Kérlek! Különben lyukat beszélek a hasadba! – Fenyegeti meg szelíden.

– Hidd el, képes rá! – Szól közbe Pai.

A srác megijedhetett, így egyből felpattant és leült a tőlünk legtávolabbi helyre.

– Nekem már van helyem! – Nyújtja ki nyelvét Pai-ra.

– Ezt figyeld! – Kacsint és az előttem lévő lányhoz fordul. – Ha átadod nekem a helyedet, elviszlek fagyizni valamelyik délután. Benne vagy?

A lány majdnem elalélt örömében, hogy Pai hozzászólt, és még fagyizni is elhívta.

– Rendben Pai! Legyen, ahogy szeretnéd! – Esetlenül felkelt, majd a szék lábában megbotolva arrébb ment. – Minden délután ráérek! – Szól még vissza.

– Keresni foglak! – Kacsint a lányra, majd levágódik az immár üresen álló padra. – Tanulj a mestertől! Ezt így kell csinálni!

– Hát – köszörülöm meg torkomat – van mit tanulnom!

– Van bizony! – Felelik egyszerre.

Ekkor lép be a tanár és kezdetét veszi az óránk. Akkor még nem tudtam, hogy ez a két jómadár, mennyire fontos lesz az én életemben.

Az óra kissé unalmasan telt, a gondolatom is elterelődött kicsit. Kinéztem az ablakon és az udvaron hatalmas, tömött lombkoronájú fákat kezdtem el vizslatni. Egy picit nem figyelek oda, és egyből eszembe jut a kicsi Rain. Alig várom, hogy megírjam neki, hogy nekem is sikerült új barátokat szereznem, és nem is akármilyeneket.

Több hónapja, hogy felköltöztünk Bangkokba. Nagyon élvezem az itteni életet, újdonsült barátaimmal. Együtt tanulunk, ami meglepő, mert Paiból soha nem néztem volna ki, hogy ennyire könyvmoly lenne. Nan viszont nem veszi véresen komolyan, folyton azt hajtja, hogy majd talál magának egy megfelelő férjet, és szépen eléldegélnek abból, amilyük lesz. Nem akar babérokra törni. Szerinte a pénz a legnagyobb ellensége a boldogságnak, és köszöni szépen, ő ebből nem kér.

– Hé, írt mostanában a kis barátod? – Érdeklődik ceruzáját rágcsálva Nan.

– Igen, nem olyan régen! – Válaszolom, és felteszem magamban a kérdést, hogy mikor is?

– Válaszoltál neki? – Ha Nan nem lenne, akkor valószínűleg elfelejtenék.

– Persze! – De eszembe jut, hogy bizony elfelejtettem.

Borzasztó barát vagyok. De ahogy változik az életem, egyre több behatás ér, barátokat szerzek, szélesedik az érdeklődési köröm. Így szép lassan a múlt elhomályosodik és feledésbe merül.

Hazaérve csendesen nyitom az ajtót, majd belépve felakasztom a táskámat, és beljebb megyek.

– Szia, anya! Megjöttem!

– Szia drágám! Leveled jött, odatettem a többihez!

– Köszönöm, majd elolvasom!

– Miért nem most? – Lép ki a konyhából és egy konyharuhába törölgeti kezeit. – Van még idő vacsoráig! Menj szépen!

Semmi kedvem, de megteszem. Szobámba érve, nyúlok is az asztali ládikóm felé, ahol a leveleimet tartom.

– Basszus! – Kiáltok fel, mikor kezembe veszem a bontatlan leveleket. – Három is van!

Kibontom őket és gyorsan átfutom a sorokat. Semmi különös, jól van, sokat tanul, különböző csínytevéseket csinálnak, hiányzok neki ilyesmik. A mai levélben viszont már benne volt az aggódás, reméli, hogy jól vagyok, de aggódik, mert nem kapott tőlem levelet mostanában.

Ezért tollat ragadok.

Kedves Rain.

Jól vagyok, csak sokat tanulok. Tedd te is azt. Örülök, hogy jól vagy.

Arra gondoltam, mivel sok a tanulnivalónk, mi lenne, ha csak kéthavonta írnánk egymásnak. Így több dologról tudnánk beszámolni egymásnak, nem lenne unalmas.

Vigyázz magadra.

Phayu

Félrerakom az asztal sarkára, és majd ha lesz időm, feladom. Közben üzenetem jön, hogy menjek már le biciklizni egy kicsit. Felpattanok, anyának foghegyről odavetem, hogy lemegyek a barátaimhoz. Illetve azt is hozzáteszem, hogy az asztalomon hagytam a levelet, ha a posta felé jár, majd adja már fel nekem.

Igen, határozottan azt kell mondanom, hogy változik az életem, és hogy mennyire jó irányba, az majd kiderül.