Rain

Azt hiszem ez az este is remekül sikerült. Már csak arra lenne szükségem, hogy ne forogjon velem a szoba. Nevetgélve karolok Phayuba, majd felnézek rá, és még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az őrülten helyes pasi a szeretőm.

– Megágyaztam, – fordul felénk Nan – jobb lesz, ha gyorsan lefeküdtök.

– De miért? – Kérdezem két csuklás között.

– Mert már egyikötök sem szomjas, azért! – Veregeti meg vállamat.

– Te nem alszol itt velünk? – Lépek egyet, de megbotlok valamiben, Phayu erős karja derekam köré fonódik.

– Nem Kisbarack, én Saifah-val alszom.

– Honnan tudod a becenevem? – Vigyorgok rá.

– Te mesélted el nekem az este folyamán.

– Ja, jó – több mondanivaló nem jut eszembe.

– Phayu, te józanabb vagy, dugd ágyba!

– Meglesz.

– Nem azt mondtam, hogy dugd meg, – veszi halkabbra hangját – hanem, hogy fektesd le.

– Mindkettő megvolt – kacarászok magamban, miközben felegyenesedek és életem szerelmének mellkasára dőlök.

– Ilyet nem szokás kikotyogni – suttogja mögöttem, és lehelete szinte perzseli fülemet.

– De hát úgy van! – Pillantok rá ártatlanul, és ajkunk csak pár centire van egymástól.

– Jobb, ha magatokra hagylak. Ha lehet, ne szedjétek szét a berendezést! – Kuncogva kikerül bennünket, és behúzza maga után az ajtót.

– Phayuuu! Melegem van! – Szaggatnám le magamról a ruhát, de valahogy nem sikerül. – Kérlek, segíts!

– Vááárj, segííítek – nyújtja el a szavakat.

A falhoz hátrál, és hátát nekitámasztja, felemeli kezét, amit megfogok. Siettemben újra megbotlok, és Phayunak esek. Hogy sikerüljön kiegyenesednem, végigtapogatom, de azt hiszem, rossz helyen kezdtem.

– Kisbarackom! Óvatosabban! Érzékeny helyre tévedtééél...

– Valóban? – nyomom oda erősebben tenyeremet, és alatta valamit érzek keményedni. – Mire gondolsz?

– Tudod te azt jól! –Nyúl honom alá, és segít felegyenesedni.

– Olyan ünneprontó vagy...

Gyengéden vállába kapaszkodok, legalábbis én azt hiszem. Közelebb húzódom, és nyakát kezdem el szagolgatni.

– Neked mindig olyan jó illatod van... – suttogom, de most nyelvem nem a zavartól akadozik, hanem az elfogyasztott ital mennyiségétől.

– Mennyire tetszik? – Kezdi el oldalamat simogatni, de ez most inkább dörzsölésnek hat.

– Naaagyonnn... – Majd egy hatalmas cuppanósat nyomok illatozó nyakához.

– Legalább most már tudom, nem csak én őrülök meg miattad – érinti össze homlokunkat.

– Tényleg megőrülsz? – Kérdezem. – Ezt nem fogom elfelejteni! – Vigyorodok el, de egy perc múlva ki is röppen a fejemből.

– Mit kérdeztél?

– Nem tudom! – Nevetek fel. – Phayuuu... Segíts már megszabadulni a ruháimtól – rázom meg testemet.

Vállamra simítja két tenyerét, majd ingem alá csúsztatja, és varázslatos módon lesimogatja rólam, utána a pólómat távolítja el. Persze kihasználja az alkalmat és végigtapogat, amit én boldogan hagyok. Végül a nadrágom gombjával vacakol, pár perc után sikerül is kigombolnia, majd elkezdi letolni. Mikor már félúton jár, a nadrág egyszer csak magától lepottyan.

– Mit vegyek fel? Fázom... – Ölelem át magamat karjaimmal.

– Honnan tudjam? Vedd vissza a pólódat.

Megpróbál lehajolni, de valamiért soha nem azt a ruhadarabot sikerül felvennie, amit vissza akar aggatni rám.

– Én a te pólódat akarom! – Toporzékolok, hogy jobban nyomatékosítsam.

– De akkor én mibe alszom? – Bambulva néz szemeimbe.

– Majd hozzám bújsz, és nem fogsz fázni – mondatom vége alig hallatszik a rám törő csuklástól.

– Hát jó – fogja meg pólója alját, és áthúzza a fején, nekem meg kiesnek a szemgolyóim.

– Azta! Ez a múltkor is ilyen szexi volt? – Hajolok le, hogy még jobban szemügyre vegyem, de mivel annyira kívánatos, először megnyalom, majd meg is harapom.

– Ah... Ezt most ne... – Próbál eltolni.

– Nem kívánsz? – Konyul le szám széle.

– Nem otthon vagyunk, nem rémlik?

– Jé, tényleg! Ha otthon lennénk, lehetne? – Újra átkulcsolom nyakát.

– Semmi sem állíthatna meg! – Búgja fülembe, majd megfordít.

– Ez a beszéd – kuncogok fel, miközben fenekemet ágyékának dörzsölöm.

– Uh... Na, nyújtsd fel a kezed.

Én pedig megteszem, majd érzem, ahogy pólóját rám húzza. Olyan nagy, hogy fenekem alá ér, az illata pedig, a legjobb! Boldogan fordulok meg.

Megragadom karját és az ágyhoz vonszolom, majd rálököm. Nem olyan nehéz, igencsak instabil az ő járása is.

Nagy nyekkenéssel érkezik a matracra, én pedig ölébe kucorodok. Felkönyököl és rám függeszti vágytól csillogó fekete szemeit. Csípőmet megmozgatom ágyékán, mire felmordul, felül és erősen megmarkolja derekamat. Hátrább tol és méricskélni kezd.

– Nagyon be vagy indulva Kisbarack! – Húzza végig ujjait gerincem mentén.

– Csodálkozol? Csókolj már meg! – Dőlök előre és csücsöríteni kezdek.

Mohón ajkamra tapad, szívni, harapdálni, szopogatni kezdi, mitől teljesen lázba jövök.

– Phayu, tényleg nem lehetne? – Húzódom el tőle, majd megpróbálok szemeire fókuszálni.

– Túl hangos vagy...

– Ígérem, nem leszek! – Kiálltom el magam.

– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.

– De...

– Csss... Halgass! – Matatni kezd alsónadrágomnál. – Mi az isten van rajtad?

– Cseles ugye? – Kuncogok fel. – Sky vetette meg velem...

– Hogy a fenébe kell kicsomagolni?

– Mint a fűzőt kifűzöd! – Hajolok hozzá és szopogatni kezdem fülcimpáját.

Lassan enged a zsinór, és előbukkan félig merev farkam. Pár rántás és már áll is, mint a cövek. Hát igen, akkorka is, sajnos nem jutott olyan méretes, mint Phayunak. De nekem az is jó, ha az övé nagy, teljesen ki tud tölteni, és felforrósítja vérem. Felidézem az emlékét és beleborzongok, annyira szeretném újra csinálni vele, de most nem alkalmas, legnagyobb bánatomra.

– Jó érzés, hmm? – Kérdezi, közben nyakamat harapdálja.

– Ahh...

– Ezt igennek veszem! – Markolja meg hosszomat és pumpálni kezdi.

– Mindenképpen! – Sóhajtom, és a csípőmet mozgatom.

– Ügyes vagy! Dugjad csak a markomat.

Hangja vágytól fűtött, rátapad nyakamra, mint a pióca. Ujjait szorosabbra fonja hosszomon, én pedig egyre hevesebben mozgatom alfelemet.

– Phayu! – Húzom fel pólómat. – Érints meg!

– Kérésed, parancs! – Hajol mellbimbómra és nyalogatni majd szopogatni kezdi.

– Nem bírom tovább! – Lihegem.

– Térdelj fel!

Nem akarom teljesíteni, csak élvezni akarok, de addig noszogat, míg kelletlenül megteszem, amit kér. Így farkam majdnem ajkával került egyvonalba.

– Kapaszkodj a vállamba.

– Ühüm...

És akkor teljes hosszom elveszik szájában. Kezeivel félgömbjeimet masszírozza, én pedig csillagokat látok. A forróság körülölel, nyelve játékosan izgatja makkomat, végül körbenyalja farkamat. Erősen szívni kezd, nekem pedig olyan érzésem támad, mintha egy vákuum teljesen be akarna szippantani. Kezét felemeli számhoz, és erővel benyomja ujjait.

– Jól nyálazd be! – Nyöszörgi, amit alig értek meg.

Tövig bekapom, szopogatom, de nem hagyja, hogy sokáig játszadozzak, kirántja ujjait és lyukamhoz igazítja. Majd egy határozott mozdulattal felnyomja nekem egyesével. Halkan nyögni kezdek, de valószínűleg csak nekem tűnik halknak. Szabad kezével mereven tartja csípőmet, ujjai intenzíven járnak üregemben, szája pedig olyan, mint a porszívó.

– Phayu! – Nyögöm. – Tényleg akarlak!

Lenézek mosolygó szemeibe, és látom, mennyire élvezi kiszolgáltatott helyzetemet. Ekkor hosszú ujjaival eltalálja prosztatámat, és erre megugrok. A kielégülés szélére sodrodok, már nem kell sok hozzá,

– Mindjárt jövök, engedj ki! – De csak azt érem el, hogy szorosabban tart, arcát ágyékomnak szorítja, én pedig nyögve szájába élvezek.

Kimerülve ülök vissza combjára, csak pihegek, arcomat nyakhajlatába temetem, ő átölel és ringatni kezd.

– Most már jobb?

– Ühüm – fáradtan bólogatni kezdek.

Karjaiban tartva a matracra dől, lábait is felrakja, majd engem is eligazít és betakar minket.

– Nehéz vagyok – sóhajtom, de azért jobban nyakába temetkezem.

– Dehogy vagy, Kisbarack, dehogy vagy! – Simogatja hátam. – Édes teher ez nekem.

– Az jó, nagyon jó... – Dünnyögöm és mély álomba merülök.

Halk kuncogásra és beszélgetésfoszlányokra ébredek. Olyan jóízűen aludtam, hogy még a nyálam is kifolyt. Felemelem fejemet, nyitogatom szemeimet, és nem hiszek nekik. Egész éjszaka Phayun aludtam, és még most is szorosan ölel.

– Ne mocorogj, aludj még! – Utasít álmos hangon, majd ujjaival játékosan beletúr hajamba, és fejemet visszahajtja mellkasára.

Lehunyom szemem, és ajkamon halvány mosollyal aludnék is vissza, mikor is exponáló hangra leszek figyelmes.

– Nézd Saifah, hát nem édesek?

– De azok – morogja unott hangon. – Ezért rángattál ide?

– Igen, ezt látnod kellett!

– Most, hogy láttam, mehetek?

– Olyan undok vagy! – Duzzogva morogja Nan.

– Mindig is az volt! – Szólal meg Phayu. – Most pedig, mi lenne, ha kimennétek?

– Megyünk már, megyünk – kuncogva lökdösi kifelé Saifah-t. –Még ráértek felkelni, szólok, ha kész a reggeli.

– Köszönjük – motyogom, majd magamra húzom a takarót, hogy csak az orrom látszódjon ki.

– Jól aludtál?

– Meglehetősen kielégülten – súgom ki fedezékem alól.

– Azt mondod? – Bújtatja elő fejemet.

– Neee! Zavarban vagyok! – Próbálom visszarángatni a paplant, de nem hagyja.

– Az éjszaka nem voltál!

– Az más volt!

– Miért volt más? – Nevetve gördít le magáról, majd rám fekszik.

– Hát, kicsit többet ittam, olyankor merészebb vagyok.

– Remélem, csak velem – néz rám komolyan, állát mellkasomon nyugtatja.

– Mással eszembe se jutna – motyogom őszintén.

– Hmm...

– Ne hümmögj, ez így van!

Nem válaszol, inkább megcsókol. Jó úton haladok, már egyáltalán nem olyan hideg, rideg, mint korábban. A jégcsap kezd felolvadni. Erre a gondolatra muszáj mosolyognom.

– Gyere, keljünk fel, mielőtt újra ránk törnek!

– Miért nem maradhatunk így? – Nyűgösködök.

– Ha megígérem neked, hogy veled töltöm a hétvégét, akkor összeszeded magad?

– De csak velem!

– Igen, úgy lesz.

Már pattanok is ki az ágyból, de még idejében észreveszem, hogy az alsóm nagyon laza, így megkötöm. Gyorsan felrángatom a nadrágomat, ujjaimmal átgereblyézem a hajamat, és már indulásra készen vagyok.

– Nem felejtettél el valamit?

– Mit? – Nézek rá értetlenül.

– Esetleg visszaadhatnád a pólómat.

– Azt ugyan nem, már az enyém! – Vigyorgok fülig érő szájjal.

– Akkor én mit vegyek fel?

– Az enyémet, bár kicsit passzos lesz.

– Na, add vissza.

– Nem.

Azzal magára is hagyom. Az étkezőben ínycsiklandozó illatok keringenek, így hát gyorsan asztalhoz is ülök.

– Segítsek valamit Nan?

– Nem kell, mindjárt kész vagyok! – Kiabál ki a konyhából.

Saifah poharakat tesz le az asztalra és egy kancsó narancslevet.

– A hercegünk is felébredt már? – Kérdezi nevetve.

– Nagyon is!

– Neked köszönhetően?

– Mondhatjuk azt is – pirulok el.

Ekkor jelenik meg Phayu az ajtóban. Majdnem félrenyelek, ahogy megpillantom a felsőmben. Kissé szűk neki, de legalább kiemeli domborulatait.

– Rajtad meg mi van? – Kezd el hahotázni Saifah.

– Ne nevess! – Húzza össze szemöldökét. – Neki köszönhetem! – Mutat rám.

– Mit ártott neked ez az ártatlan legény?

– Hogy ő ártatlan? Semmiképpen! Nem volt hajlandó visszaadni a pólómat.

Saifah rám pillantva végigmér, és elismerő fény gyúl ki szemében.

– Talán mert neki jobban áll, mint neked!

– Most, hogy így mondod! Kimondottan illik hozzá a ruhám.

– Ugye? – Paskolom meg a mellettem lévő széket, és Phayu helyet foglal.

Nan felszolgálja reggelit, mely nem másból áll, mint sült baconból, rántottából, virsliből. Mellé rengeteg zöldségfélét szeletelt fel. Jóízűen nekilátok falatozni, tömöm magamba, ahogy illik.

– Ha lehet, legközelebb halkabban tevékenykedjetek, vékonyak a falak – szólal meg Saifah.

– De édesem, ilyet nem illik szóba hozni. Viszont, legalább tudjuk, hogy jól mennek köztük a dolgok.

Torkomon akad a falat, vörösödni kezdek, és zavaromban nem tudom, merre is nézzek.

– Mi nem is csináltunk semmit – felelem.

– Akkor jól nem csináltatok semmit! – Nevet fel Nan. – Minél többször, ha lehet.

– Ez nem kívánságműsor – szól közbe Phayu mogorván.

– Mi csak jót akarunk nektek – nyúl keze felé Nan, de ő inkább elhúzza.

– Nem tartozik rátok.

– Akkor nem kellett volna huncutkodni az éjszaka.

– Vagy csak csöndesebben – tromfol Saifah.

– Mondtam, hogy nem bírják ki!

– Oké, jövök neked száz bath-tal.

Minket teljesen figyelmen kívül hagynak, és csak pislogok, hogy a mi magánügyünk fogadás tárgya lett. Úgy gondolom, hogy ez nem használ nekem, félve pillantok Phayu felé, és gondolatom beigazolódni látszik. Arca elkomorodik, homloka ráncot vet, és újra magába zárkózik. Amit olyan szépen lassan felépítettem, most a porba hull, és kezdhetem elölről. Az asztal alatt combjára csúsztatom kezemet és megszorítom, mintegy biztatásként, hogy nem történt semmi rossz. Bár én halknak gondoltam magunkat, de úgy látszik, nem így volt. Ezen változtatni már úgy sem tudunk, el kell fogadni, és emelt fővel viselni csipkelődésüket.

Reggeli után segítettem eltakarítani magunk után, addig Phayu rendbehozta ideiglenes szobánkat. Majd elbúcsúztunk és hazafelé vettük utunkat.

A hazaút csendben telt, Phayu mereven tartotta a kormányt és a forgalmat figyelte. Nem akartam zavarni, had merüljön gondolataiba. Megpróbáltam kezemet combjára csúsztatni, de hidegen elutasította mozdulatomat, ami nagyon rosszul esett. Így visszahúztam és inkább az ablakon bámultam kifelé.

Folyamatosan az ígéretén kattogtam, hogy vajon betartja-e, és velem fogja tölteni a hétvégét. Nagyon bíztam benne, mert vágytam rá. De nem is ez a legjobb szó, hanem, hogy sóvárogtam utána.

Hazaérve kitett a házunk előtt, majd közölte, hogy valami dolga van és elhajtott. Még magamhoz se tértem, és már csak a kipufogó szúrós bűzét éreztem, nyoma sem volt.

Könnyekkel küszködve megyek befelé, és most először érzem azt, hogy magányos vagyok. Szipogva vetkőzők le és állok be a zuhany alá.

– Miért zárkózik be állandóan? – Kérdezem magamtól. – Miért löksz el?

Öklömet a csempéhez ütögetem, szívem összefacsarodik. Vajon feladjam? Megéri küzdeni? Akarja, hogy küzdjek érte? Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennem, melyekre választ nem most fogok kapni.

Esteledik. Kinézek az ablakon, a kandelábereken kigyúlnak a fények, de ő még nem jött haza. Lekapcsolom a tévét, és elvonulok szobám magányába. Kedvem támad egy kis komolyzenéhez, ezért bekapcsolom Vivaldi Négy évszakát.

Szeretem ezt a zenét, de csak akkor veszem elő, ha az élet nagy dolgain emésztem magam. Befészkelem magam az ágyba, átölelem pólóját, lehunyom szemem, és csak a dallamra koncentrálok.

Szerintem elszundíthattam, mert arra eszmélek, hogy besüpped a matrac alattam. Erős karok fonódnak derekamra, meleg leheletet érzek nyakamon, mitől bizseregni kezdek.

– Rain, itt vagyok... – Szólal meg az általam oly nagyon szeretett bársonyos hang.

– Biztos, hogy itt akarsz lenni? – Kérdezem felé fordulva, bizonytalanul.

– Sok mindenben nem vagyok biztos, de ebben az egyben igen – puszil bele hajamba.

– Akkor maradhatsz.

– Megengeded? – Próbál incselkedni, de nagyon mérges vagyok rá.

– Most az egyszer... – suttogom.

– Szerintem – dörzsöli orrát nyakam érzékeny bőréhez – nem csak most az egyszer.

– Phayu, – fordulok meg ölelésében – nekem is vannak határaim – simítok ki egy kosza tincset arcából – és sérülni is tudok.

– Sajnálom, hogy ma eltűntem, de most itt vagyok.

– Igen, itt. De meddig?

Komolyan néz szemembe, érzelmek garmadája áramlik át rajta, a szenvedéstől a vágyakozásig. Tényleg nem tudom, min mehetett keresztül, és mennyire viselte meg. Annyi szerencséje van, hogy hajlandó vagyok rá várni, talán a végtelenségig és még tovább. Vagy mégsem?