Phayu

Türelmetlenül pillantgatok kifelé az ablakon, folyamatosan azt várom, hogy felvillanjon a fényszóró, és Rain hazaérkezzen. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy szidtam magam, amiért ilyen bunkó voltam vele. Pedig csak a féltékenység beszélt belőlem, amit már bánok. Ahogy megláttam besétálni, kecsesen, gyönyörűen egy pillangót jutatott eszembe, aki éppen első szárnypróbálgatásait teszi. Én meg, mint egy vadbarom, egyből le is nyestem azokat a szárnyakat.

Olyan édes, friss és üde volt, hogy abban a pillanatban csak magamnak akartam. De a vállamon ülő kisördög megszólalt, „nem miattad öltözött így ki, nem veled fog bulizni menni, más fog vigyázni rá" és még hasonló gondolatok cikáztak át agyamon.

Tartozom neki egy bocsánatkéréssel, amit meg is ejtek, ha méltóztatna hazatalálni. Haza fog ugyan jönni? Még ez sem biztos, de azért türelmesen várakozok. Jönni fog, érzem, tudom.

Pá órával később végre meglátom, az oly nagyon várt fényszórót, és már pattanok is. Odasietek az ajtóhoz, és hallgatózni kezdek.

Két ajtó nyitódás, és csapódás, óvatos léptek. Sky minek jönne ide? Közel van az otthona, szóval ő nem lehet. Kíváncsiságból kilesek a kémlelőnyíláson, és meglátom Raint, kicsit ziláltan. Oké, nem történt semmi, nyugtatom magam, sokáig kimaradt, biztos azért néz ki így.

Ezután a másik személyt veszem szemügyre, és bizony Stop az. Zsebre tett kézzel bazsalyog az én Kisbarackomra. Mégis ki engedte ezt meg neki? Háborodok fel, és a féltékenység vasmarkai szorítják össze szívemet. Ekkor az a semmirekellő közelíteni merészel az angyalarcú babához, ő pedig csak ott áll, lemerevedve. Nem tudom eldönteni, hogy attól nem reagál, mert megijedt, vagy éppen szeretné, hogy megtörténjen. Mindenesetre közbelépek. Nagy lendülettel kitárom az ajtót és legmorcosabb ábrázatomat veszem elő.

– Phayu? – Hitetlenkedve néz rám az a szerencsétlen.

– Stop!

– Te még fent vagy? – Kérdezi ártatlanul Rain.

– De már nem sokáig!

Ragadom meg karját és berántom, annyi időt se hagyok, hogy elköszönjön. Én azért odabököm, hogy jó éjszakát, majd gúnyos mosolyra húzom ajkamat, és bevágom orra előtt az ajtót. Mikor megfordulok, egy harci kiskakassal találom szembe magam.

– Ez most mégis mire volt jó? – Szegezi nekem a kérdést.

– Majd azt én tudom – nézek vele farkasszemet.

Már megint itt tartunk, folyamatos a feszültség közöttünk, vitát vitára halmozunk.

–Ezt nem úszod meg ennyivel! – Böki meg mellkasomat, mire meglepődök, nem volt ez szokás. – Még el se tudtam tőle köszönni!

– Mégis mire vártál, hogy megcsókoljon?

– Igen pontosan! – Kiabálja magából kikelve. – Épp itt volt az ideje, hogy megkapjam első csókomat, te meg itt elszúrod nekem!

Hitetlenkedve nézek rá. Az nem lehet, hogy ennyire ártatlan és érintetlen legyen. Hatalmas kincsnek számít, még nincs elrontva, megrontva, szépnek látja a világot, pedig egyáltalán nem az.

– Szóval ezt akarod? Az első csókodat? – Ragadozóként közelitem meg, mint aki éppen becserkészni készül zsákmányát, és ez igaz is.

– Igen! – Húzza ki dacosan magát, ajkát összepréseli és így csücsörít, én pedig feladom ellenállásom utolsó morzsáját is.

– Akkor megkapod! – Erre persze megriad, és őzike szemekkel mered rám.

Próbál elszaladni, de mindenhol zsákutcába kerül, egyszerűen nincs menekvés. Végül a nappaliban kötöttünk ki. Elkapom, próbál szabadulni, vergődni, közben ráesünk a kanapéra, és ki hitte volna, én kerülök felülre.

– Phayu, ha most megteszed...

– Akkor mit csinálsz? – Túrok bele hihetetlenül selymes hajába.

– Én... Én... Visszacsókolok – puffogva mondja, mintha fenyegetés lenne, pedig egyáltalán nem az.

– El is várom!

Azzal lecsapok.

Éhesen tapadok puha párnáira, de nem túl követelőzően, ki akarom használni az alkalmat, illetve azt is akarom, hogy örökre emlékezetébe vésse. Ajkait még nem nyitotta ki, de el fogom érni, hogy megtegye. Ingerelni kezdem, alsó ajkát ajkaim közé veszem és gyengéden megszívom, amiért egy halk nyögés lesz jutalmam. Ez az apró kis hang is elég ahhoz, hogy beinduljak. Végigszívom alsó majd felső párnácskáit, végül kidugom nyelvemet, és azzal is feltérképezem.

Ő csak annyit tesz, hogy vállaimra helyezi kezeit, de szerintem nem tudja eldönteni, hogy ellökjön vagy közelebb húzzon.

– Phayu – leheli – most ugye álmodom?

– Te kis buta, nem álmodsz! – Mosolyodom el, és kihasználom a lehetőséget, hogy résnyire kinyitotta száját.

Gyengéden előrenyomulok nyelvemmel, és felfedezem szájának belsejét. Végighúzom fogsorán, majd összeérintem a két izmot és várok. Óvatosan megmozdítja nyelvét és megnyalja az enyémet. Istenem, annyira édes! Lassú játékra hívom, ingerlem, hogy mozgásba lendüljön. Lassan reagál, tétovázik. Nem kell hozzá sok idő, beszáll a csatába. Végre eldöntötte mit akar, egyik kezét tarkómra csúsztatja, másikat pedig kibontott hajamba túrja. Önfeledten adja át magát a csókolózás rejtelmeinek, szemeit lehunyja, pillái meg-megrebbennek. Most még kívánatosabb, mint eddig bármikor. Lehunyom én is szemeimet és átadom magam az élvezeteknek. Felettébb büszke vagyok magamra, hogy én lehetek neki az első, ettől nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna... Még. Ekkor tudatomba villan, hogy ha ez az első csókja, akkor még nem csinálta. Hol élt ő? Burokban?

Tovább csókolózunk, tanulékony, mindent megjegyez és alkalmazza. Régen volt már ilyen jóban részem, és az, hogy még nem csinálta, hihetetlen. Mi lesz akkor később, mikor profi szinten fogja űzni?

Ha rajtam múlik, sok gyakorlásban lesz része, azt garantálhatom. Nem tudja, milyen szörnyet szabadított magára.

Elválunk egy pillanatra egymástól, hagyom, hogy kifújja magát. Addig én becsúsztatom leheletfinom felsője alá kezemet. Érintésem alatt megrándul, izmai megfeszülnek és kíváncsian pillant le rám. Gyengéden simogatni kezdem oldalát, majd ujjaim hegyével egyesével megszámolom bordáit.

– Phayu – bök állával kezem felé – ez is a csókhoz tartozik? – Kérdezi suttogva, én pedig elmosolyodok.

– Akár, tartozhat hozzá is...

– Hmm...

– Szeretnéd, ha folytatnám? – Közelebb húzódom nyakához, és végighúzom rajta orromat, édes illatát beszippantva.

Tenyeremmel rátalálok ékszerére, és átkozom, mert ez csak dísznek jó. Legszívesebben ujjaim közé csippenteném, dörzsölgetném, morzsolgatnám, de ettől a csillogó-villogó ízétől nem férek hozzá. Ezért csak a hegyét masszírozom, mire lehunyja szemét, és nyöszörögni kezd.

– Szóval... Mi a válaszod?

– Csak... Csak egy kicsit.

Ennyi elég. Visszahajolok ajkára, és újra birtokba veszem, aminek láthatóan nagyon élvez. Én nemkülönben. Továbbra is játszadozunk, majd lecsúsztatja kezét és pólóm alá csúsztatja. Szép apránként felfedezi hasfalamat, kicsit csiklandozó érzés, de türelmetlenül morgom, hogy folytassa. Egyre feljebb és feljebb halad, mitől lassan elveszíteni kezdem önkontrollomat.

– Rain, jobb, ha abbahagyjuk.

– De miért?

– Mert ha nem, akkor nem csak az első csókodat veszem el – suttogom érzékien fülébe.

– Oh, vagy úgy! – Leheli. – Akkor menjünk aludni?

Ilyen könnyedén le tud állni? Mikor engem szétfeszít a vágy. Hangosan sóhajtva kielégületlenségtől ráeresztem teljes testsúlyomat, hogy még mozdulni se tud.

– Phayu... Nehéz vagy!

– Bírd még ki egy kicsit, le kell hűtenem magam!

– Meleged van?

– Buta, felhúztál – nyomom ágyékomat combjához.

– Azt tettem volna? – Huncutság csillog szemében.

Tenyerét rásimítja mellkasomra, és ujját végighúzza mellbimbómon.

– Rain! – Nyögöm. – Veszélyes vizekre evezel.

– Szeretem a veszélyeket!

– Ebből elég! – Pattanok fel, mert ha így folytatja, biztos, hogy magamévá teszem.

Most itt a kanapén, sürgetően. Minden vágyam elmerülni puha testében, érezni, ahogy alattam remeg.

– Phayu! – Kezem után kap, majd könyörgő tekintettel kérdezi. – Velem aludnál?

Meghökkent kérése, de hogy utasíthatnám vissza? Így csak bólintok. Boldog mosollyal kell fel, és húzni kezd szobája felé, én pedig követem. Leülök az ágyra, míg ő a szekrényben kotorászik, egy hosszabb póló után, mi eltakarja fenekét. Minden mozdulatát figyelem, ahogy leveszi felsőjét, majd belebújik a másikba, és lassan lecsúsztatja nadrágját, mit a székére helyez, végül megfordul és rám néz.

– Te így fogsz aludni?

Kelletlenül tolom le nadrágomat, egyfajta biztonsági mentőmellényként tekintettem rá. Most, hogy nincs rajtam, védtelennek érzem magam. Hihetetlen! Még én félek, hogy történik közöttünk valami. Felmászik az ágy belső felére, majd megütögeti mellette a helyet. Mély levegő...

Lefekszek mellé, oldalamra fordulok, és tanulmányozni kezdem arcát a beszűrődő fényben.

– Ez csak ma éjszakára szól. Ne szokd meg – Hozom tudomására, nehogy többet gondoljon bele, mint ami.

– Ne hülyéskedj! Szerinted többet akarok? – Mosolyodik el. – Ne legyél ennyire naiv.

– Akkor jó. Megnyugodtam – viszont gondolatban sértőnek érzem kijelentését.

– Kár volt idegeskedned. Tudod – húzza végig ujját ajkamon – nagyon élveztem, de nem több.

– Valóban?

Nyúlok dereka felé, átkarolom, és közelebb húzom. Érdekes. Egyből nehezebben veszi a levegőt, nem mer a szemembe nézni, és tovatűnt előbbi magabiztossága.

Fejem alá kispárnát húzok, karomat kinyújtom és fejét rávonom. Kellemesen elhelyezkedik, arcát befúrja nyakhajlatomba, lehelete perzseli bőrömet. Elmosolyodom, átölelem, és olyan békesség lesz úrrá lelkemen, mint gyerekkorunkban.

Kinyitom szememet, és elcsodálkozom, hogy nem a saját szobámban vagyok. Kék falak, fehér bútorok, kilátás a hátsó kertre. Valami elzsibbasztotta a karomat, oldalra fordítom fejem, és meglátom arcát. Hát, ezt jól megcsináltuk. Arrébb gurítom, kezemet kihúzom feje alól, ekkor száját résnyire tátja. Tudom, hogy azt mondtam, csak egy estére szólt, de még ha úgy vesszük, nem telt el huszonnégy óra. Így hát megcsókolom, becsúsztatom nyelvemet és ő önkéntelenül válaszol rá. Édesen bolond fiú... Húzódom el, ő pedig cuppogva alszik tovább.

Kimászok az ágyból, nyújtózok egyet és vissza se nézve magára hagyom.

Veszek egy gyors zuhanyt, felöltözök és leszaladok a konyhába. Kifacsarok pár narancsot, dudorászva csinálok magamnak reggelit. Azon tanakodom, hány tojásból készítsem, és eszembe jut, hogy hányszor csinált már nekem Rain reggelit vagy éppen vacsorát. Hát legyen, előhalászok még bacont, kaliforniai paprikát, uborkát, paradicsomot. Összedobok egy salátát, kisütöm a szalonnát, és még a rántottát is elkészítem. Éppen időben pakolom tálcára a reggelinket. Rain megjelenik, álmosan, duzzadt ajkakkal és egy kisebb lila folttal a nyakán, amivel éjszaka ajándékoztam meg.

– Gyere, reggelizzünk! – Szólok hozzá szenvtelenül.

Kezébe nyomom a tálcáját, és mondom neki, hogy kövessen. Olyan szépen süt a nap, enyhén fújdogál a szél, hogy úgy gondoltam, kint reggelizünk a hátsó kertben.

Lepakoljuk a tálcákat az asztalra, egymással szemben leülünk és csendben nekilátunk az étkezésnek. Pár falat után eszembe jut, hogy nem kértem tőle bocsánatot, ezért nekidurálom magam.

– Sajnálom a tegnap estét.

Nagy csörrenéssel a tányéron kötnek ki az evőeszközök. Felnézek, és azt látom, hogy könnybe lábadt a szeme.

– Mégis miért? – Kérdezi hideg hangon, ami tőle szokatlan.

– Nem lett volna szabad...

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, – tekintetét konokul előre szegezi – mégis mit sajnálsz?

– Nem kellett volna azt mondanom neked, hogy közönséges vagy.

– Erről van szó? – Derül fel arca.

– Mégis miről, másról? – Nézek rá kérdően, mire elpirul.

– Szóval, azt mondod, hogy nem voltam közönséges? – Pillant rám csábítóan.

– Nagyon nem.

– Akkor mégis milyen voltam? – Ártatlanul, kíváncsian teszi fel kérdését.

– Komolyan, azt akarod, hogy elmondjam?

– Tartozol ennyivel.

– Khmm... Úriember ilyenről nem beszél.

– Mióta tartod magad annak?

– Olyan elegánsan erotikus voltál, hogy még a legelszántabb hívőt is bűnre csábítottad volna.

– Valóban? Ilyen lennék?

– Ha te azt tudnád – sóhajtom, miközben izzó tekintetemet rá függesztem.

– Rád is?

– Még ha úgy is van, nem jelent semmit – felelem. – Ne ringasd magad hiú ábrándokba.

– Azt majd meglátjuk, – szemében csak úgy lángol a kihívás szikrája – de mint mondtam, nem érdekelsz.

Azzal feláll, összeszedi maradékját és magamra hagy.

Sokáig bámulom kihűlt helyét, és nem tudok kitérni az elől, hogy meg se kérdeztem, de már kétszer kikosarazott. Pedig az éjszaka olyan készségesen simult karjaimba, mintha oda született volna. Hosszú évek elé nézek, és sajnos már biztos vagyok benne, hogy nem fogok tudni ellenállni csábításának. A lehetetlenséggel egyenlő.

Ravasz fiú, de meglátjuk, ki fog könyörögni előbb a másiknak. Megérintem bizsergő ajkamat, mi a csókja után éhezik, lehunyom szemem, hogy újra felidézzem, ahogy tegnap éjjel alattam vonaglott. Hiába mondtam neki, hogy ez csak egy alkalom volt, hazudtam. És ezt szerintem ő is tudja, de most ő fog először könyörögni. Én pedig megteszem majd neki, hogy lássa, mennyire nagylelkű vagyok. Igen, így lesz, határozottan így kell történnie. De mint tudjuk, soha sem úgy alakul, ahogy az ember szeretné.