Rain

Miután Phayu elment, Sky nem teketóriázott tovább, berángatott a szobámba, lelökött az ágyra és keresztbe tett karokkal fölém tornyosult. Nem tudom eldönteni, hogy most féljek vagy nevessek. Kényelmesen elhelyezkedem, felrázom a párnámat, majd a hátam mögé teszem. Fészkelődök még egy kicsit, csak hogy húzzam az időt.

Sky felmászik az ágyra, és keményen mellkason bök.

– Rain Nuttarat! Most kezdj el nekem dalolni, mint a kismadár!

– Igenis Főnök, értettem! – Emelem kezemet, és szalutálok.

– Szóval... Megtetted? – Szemeit mélyen az enyémbe fúrja. – Mondd, hogy igen!

Nem tudok mást csinálni, csak vigyorogva bólintani.

– Igen, meg.

– Wááá! Nem hiszem el! – Kezd el ugrálni az ágyon. – Az én szende, szűz barátom megcsinálta!

– Magam sem hiszem el! – Örülök vele együtt.

– Mesélj el mindent! Minden apró, mocskos kis részletet!

– Ezen nincs mit mesélni! – Húzom össze vállaimat, és továbbra is csak mosolyogni tudok.

– Engem nem versz át! Ki vele! – Fogja meg karomat és hevesen rángatni kezdi. – Kilested? Megvártad? Hogy hívtad fel a figyelmét?

– Hát az úgy volt, hogy elég későre járt, én pedig a szobámban voltam – kezdem el mesélni. – Hallottam, hogy nyílik a hátsó ajtó, még szerencse, hogy nem olajozta be.

– És...?

– Ne itt kezdődtek a gondjaim, halvány lila gőzöm se volt, hogy mit csináljak.

– Rain, nem vagy te ennyire gyámoltalan!

– Nem is! Elindítottam egy kellemes dalt a lejátszón, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, így csak halványan tudott meglesni.

– Még szerencse, hogy kíváncsi természet. Gondolom, közelebb ment!

– Igen! – Kuncogok fel. – Azt gondolta, hogy nem látom meg, de ezt benézte!

– Jaj de rafinált vagy! – Ül le törökülésbe és egy párnát tesz ölébe, majd rátámaszkodik.

– Megtettem minden tőlem telhetőt.

– Na és? Levetkőztél előtte? – Kérdezi tágra nyitott szemekkel. – Úgy, ahogy mutattam?

– Annál többet is tettem! – Sütöm le szemeimet, és érzem arcom pirulását.

– Mégis mit? – Hökken meg egy pillanatra, majd előre hajol, és kíváncsian fürkészni kezd.

– Hallgass, ne szólj bele! – Kérlelem. – Így is elég cikinek érzem a dolgot...

– Nyögd már ki! Belepusztulok a kíváncsiságba!

– Jó, jó. Szóval, mikor megláttam, hogy tényleg ott áll az ablakom előtt, én... Nos...

– Rain, ne játssz az idegrendszeremmel!

– Kielégítettem magam! – Kiálltom visítva, és szobára némaság borul.

Sky hitetlenkedve néz rám, kinyitja száját, majd becsukja, és utána csak tátog.

– Mondj már valamit az isten szerelmére! – Félénken nézek rá. – Mondtam, hogy kínos.

– Nem, csak nem találok szavakat – akadozik nyelve. – Tényleg megcsináltad?

– Ha mondom.

– Hmm... Ilyen ez, ha a tanítvány felülkerekedik a mesteren – teszi össze kezét és mélyen meghajol. – Most már te tanítasz engem!

– Hagy a hülyéskedést! Ez véletlen volt! – Lököm meg vállát. –Továbbra is igényt tartok a segítségedre!

– Akkor megnyugodtam! – Vigyorodik el.

– Na, de a részletek! Ennyivel nem úszod meg!

– Mennyire legyek részletes?

– Arra azért nem vagyok kíváncsi, hogy hány millit löveltél ki! – Fintorodik el.

– Elkezdtem játszani magammal, tudod, hogy megy ez. Szóval nyöszörögtem, nyögtem és egyszer még a neve is kicsúszott a számon!

– Huh... Keményen nyomod! Ki se néztem volna belőled!

– Elhiszed, ha azt mondom, én igen!

– Te kis te...

– Szerinted ő mit reagált?

– Ha jól hallottam, márpedig igen jó a hallásom, akkor becsatlakozott!

Erre nem bírta visszafogni magát és rám vetődött. Összevissza ölelt, nevetett, és fetrengtünk az ágyon. Majd mikor már kiviháncoltuk magunkat, hanyatt dőltünk, és a plafont kezdtük el bámulni.

Visszaemlékszem a tegnap éjszakára. Napok óta kerülgetjük egymást, és ha én nem változtatok, akkor ez bizony így is marad. Ezért is vártam a pillanatot, amit kihasználhatok, és el is jött. Hallgatni sóhajait, nyögéseit, amik beszűrődtek zene volt füleimnek, nem hiába sikerült olyan fantasztikusra produkcióm. Közben folyamatosan az ő arca lebegett előttem, és már alig várom, hogy ez ne csak álomkép legyen, hanem a valóság. Mert én addig fogom kisérteni, amíg megadja magát, vagy bele nem őrül és úgy adja meg magát. Más lehetősége nincs és nem is lesz. Phayu Chaikamon, úgyis az enyém leszel.

Holnap kezdődik az egyetem, és már izgatottan várom. Kikészítettem a ruhámat, táskámba bepakoltam, annyi, hogy reggel felkapom, és már rohanhatok is.

Úgy döntök, hogy csinálok pár szendvicset reggelire, így gyorsan elkészítem, majd hirtelen ötlettől vezérelve neki is készítek. Lassan itt kell lennie, nézek ki az ablakon, már besötétedet. Nem akarok írni neki, hogy ugyan, merre van már, mert akkor hisztis picsának tartana.

– Mit csinálsz?

Nem is vettem észre, hogy megjött, de örülök neki, így kedves mosolyommal jutalmazva fordulok felé.

– Csináltam pár szendvicset, neked is maradt.

– Mivel érdemeltem ki?

– Semmivel – húzom fel szemöldökömet, arcomra komolyságot erőltetek. – Ha nem kell, akkor rakd vissza a hűtőbe, reggel megeszem.

– Köszönöm, de nem kellett volna – mondja unottan, és még a szemeimbe se hajlandó nézni, nagyon bosszantó.

– Oké – fogom a tányért, kinyitom a kuka fedelét, és hupsz, volt szendvics, nincs szendvics.

– Ezt most miért? – Kérdezi felháborodottan, és fenyegetően közelebb lép. – Az étel nem játék. Nem dobáljuk csak úgy ki!

– Tudod mit? Majd kifizetem! Nehogy a nagy Phayut kár érje! Végül is ő bárkit megbánthat, de őt senki se!

– Hogy kanyarodtunk ide? Semmi köze a szendvicsnek ehhez! – Kiálltja mérgesen, úgy látom sikerült felhúznom, ami jó jel, legalább kizökkentettem a közönyéből.

– Én szívességből csináltam neked! Mert úgy gondoltam, hogy jól fog esni, erre tessék! – Sietek el mellette, és nekimegyek vállának, majd arrébb lépek és a nappali felé veszem az irányt.

– Rain... – Szól utánam, de nem veszem figyelembe, ahogy ő se szokott engem.

Duzzogva levetem magam a kanapéra, és a szám szélét kezdem el rágni. Folyamatosan azon kattogok, hogy a fenébe billentsem ki a rendíthetetlen önuralmából. Tervek milliói körvonalazódnak bennem, egyik a másik után, néha vicces, néha kevésbé. Még valami jó kis romantikus drámát is elképzeltem, amitől kirázott a hideg. Addig, addig gondolkozok, míg elnyomott az álom.

Olyan érzésem van, mintha lebegnék. Egy meleg testhez préselődök, jólesően belefúrom magam, és felnyögök. Majd pár perccel később, magam alatt érzem a kényelmes matracomat, egy lepel beterít, és én boldog mosollyal arcomon a másik irányba fordulok, otthon vagyok.

Az egyetem nagyon mozgalmas, csak kapkodom a fejemet, és nincs időm a problémáimon gondolkodni. Felvettem minden órát, beiratkoztam egy rajzszakörre, beszereztem a hiányzó felszerelésemet. Ezt a két napot még lazábbra engedték, de figyelmeztettek, hogy hétfőtől nincs mulasztás, nincs kifogás, ha jó eredményeket akarunk, akkor bizony keményen kell tanulnunk.

Ezért is vártam izgatottan a ma estét. Kirugunk a hámból, kiengedjük a gőzt és ellazulunk. Stop meghívott minket egy újonnan nyílt szórakozóhelyre, és mi igent mondtunk. Sky figyelmeztetett, hogy szerinte ő többet akar majd tőlem, de én biztosítottam, hogy engem Phayun kívül senki se érdekel.

Áthívtam Skyt, hogy nálam készülődjünk, tíz körül pedig jön értünk Stop.

– Ma fantasztikusan fogjuk érezni magunkat, más lehetőség nincs! – Mondja, miközben ruhát válogat.

– Nagyon remélem. Szükségem is van rá!

– Felkészültél az újabb csapásra? – Kajánul vigyorodik el. – Ha ez nem használ, akkor nem tudom mitévők legyünk.

– Ennek használnia kell! – Felelem reménykedve, és tényleg minden bizodalmam a ma estébe van.

Hatást kell, hogy gyakoroljak rá, ezért mindent meg is teszek. Kezdésként kicserélem piercingjeimet, ami most olyan, mintha a nap sugarai vennék körbe bimbóimat, telis-tele csillogó kövekkel. Szerencse, hogy megvettem azt az átlátszó fekete passzos garbót a múltkor, most igazán jó szolgálatot tesz. Szépen kilátszik formás testem, kellemesen kiemelkedő mellizmom, a piercingjeim szikráznak a rájuk eső fényben. Hozzá egy slim fazonú fekete nadrágot vettem fel, éppen a bokám felett ér, fekete félcipővel.

– Azta! Nagyon dög vagy! – Lepődik meg Sky és kedvesen elmosolyodik. – Ha nem lennél a barátom, biztosan beléd zúgnék!

– Az lenne ám az igazi! Főleg, hogy ugyanazt szeretjük!

– Oh, az bizony baj lenne, na sebaj! Így is szeretlek!

– Ez az én szerencsém!

Gyorsan kivasalta a hajamat, oldalt befonta, és még pár követ is tűzdelt bele, pont olyat, mint amit a fülembe raktam. Enyhe barnás árnyalatú smink, ajakbalzsam és a tükörbe pillantva olyan, mintha nem is én lennék. Pár hónapja még úgy néztem ki, mint egy csöves, és most! Fel se lehet ismerni! Mit meg nem tesz az ember a szerelemért?

– Mehetünk? Itt az idő! – Kérdezi. – Ne felejtsd el megmutatni magad Phayunak. – Rain, ez nagyon fontos! Ezen áll vagy bukik minden!

Bólintok, majd kimegyünk a nappaliba, ahol ő éppen tévét néz. Már megint nem figyel, bosszankodom, de barátom orvosolja a problémát.

– Phayu, te itthon vagy, nem is vettelek észre!

– Pedig még köszöntél is – továbbra sem néz ránk.

– Biztos kiment a fejemből.

–Elég rövid az eszed akkor.

– Leülhetünk? – Ekkor végre méltóztatik felpillantani, és ez mindent megért.

Ahogy végigmér, süt szeméből a sóvárgás, vágyakozás, szenvedély. Ha nem lenne itt Sky, nem tartaná vissza magát, a szemei csodás perceket ígérnek. Erre legbelül megremegek, erőt veszek magamon és viszonzom tekintetét.

– Phayu, leülhetünk? – Teszi fel újra kérdését barátom vidám, csicsergő hangon.

– Hát persze – nyögi ki.

Közben arrébb húzódik, és alig észrevehetően igazít nadrágján.

– Enyém a fotel! Rain, te ülj oda, ahová akarsz.

Mivel nincs más lehetőség, helyet foglalok Phayu mellett, aki még jobban összehúzza magát. Nem tud a kezével mit kezdeni, így végül az én combomon köt ki. Meleg tenyere jólesően simul lábamra, és csak az kívánom, hogy ez a tenyér, a testem többi részére is simuljon. Ha lehet minél hamarabb. Eszem ágában sincs lelökni, viszont megfogni is félek. Pedig azon a bizonyos éjszakán olyan merésznek és vadnak éreztem magam. Most hol van az a fiú?

– Szomjas vagyok, kértek? – Áll fel Sky, és már indul is a konyhába.

Egyikünk se ad választ, nem mintha várta volna, tudom, hogy direkt akart magunkra hagyni.

Kínosan érzem magam a beállt csöndben, mikor végre megszólal ez a mamlasz, itt mellettem.

– Így akarsz kimenni az éjszakába?

– Esetleg valami gond van vele?

– Túl hivalkodó.

– Valóban, az lenne?

– Könnyűvérűnek találhatnak – szorít rá combomra, majd feljebb csúsztatja kezét.

– De nem vagyok – jelentem ki magabiztosan.

– Hmm...

– Mi az, hogy hmm? – Fordulok felé felsőtestemmel.

Végre újra rám néz, sőt mi több, közelebb is hajol, amitől szívem százszor gyorsabban kezd el kalapálni.

– Olyan ártatlan vagy, vigyázz, mert megesz a farkas.

– Milyen farkas? Én nem látok egyet se.

– Jól figyelj, mert éppen itt ül veled szemben egy.

Nagyot nyelek, ez most célzás akart lenni? Igen, az volt, határozottan, ujjongok magamban örömömben.

– Miért? Meg akarsz enni? – Kérdezem szemtelenül.

–Biztos, hogy tudni akarod? – Húzódik még közelebb.

– Ha nem akarnám, nem kérdezném.

– Hmm mindennél jobban.

Miután ezt kimondta tekintete szememről letévedt résnyire nyitott ajkaimra, államra, nyakamra, majd hirtelen odahajol, megszagol, érzékien megnyalja nyakam kecses ívét, beleharap, mire felszisszenek, végül egy égető csókot lehel rá.

– De nem foglak – veszi el kezét, majd feláll. – Érezzétek jól magatokat, ha baj van, tudod a számom.

Csak bólintani tudok, mert még nem tértem magamhoz az előző incidensből.

– És még valami – szól vissza a válla fölött – vegyél fel valamit, ez így túl közönséges.

Azzal magamra hagy. Könnyek gyűlnek szemembe. Ha tudná, hogy csak miatta öltöztem így ki, hogy mindent miatta csinálok, akkor nem bánna velem ilyen cudarul. Még hogy közönséges? Egyáltalán nem az, lehet, hogy cseppet egyedi, és tényleg kihívó, de semmi olcsóság nincs benne. Nem szeretem, ha megaláznak, és most határozottan úgy érzem magam. Egyik pillanatban magához húz, a másikban meg még messzebbre taszít. De ha ő így akarja, akkor játsszuk így. Nem adom fel, már csak azért se. Rendben Phayu, te akartad, de aztán ne hibáztass engem. Hosszúnak ígérkezik az éjszaka, és én mindent elkövetek, hogy jól is érezzem magam.

– Phayu hová lett? – Tér vissza barátom.

– Itt hagyott – nézek rá elszántan.

– Ajjaj, ha így nézel, az nem jelent semmi jót.

– Rá nézve biztosan, rám nézve? Nos, hát majd meglátjuk.

Ekkor megszólal a csengő, felállok és felveszem az előre kikészített fekete bolerómat, széles mosolyt erőltetek arcomra, és kitárom az ajtó.

– Szia! Megjöttél?

– Igen, indulhatunk?

– Sky, gyere! Megjött Stop! – kiálltom jó hangosan, hogy a lépcső tetején felbukkanó lidércnyomás is meghallja.

– Jövök már!

– Phayu, elmentünk! Ne várj meg, nem tudom, mikor jövök haza, ha egyáltalán visszajövök. De köszönöm a tanácsot, felettébb közönségesen fogom érezni magam! – Villantom felé a legédesebb mosolyomat. – Jó éjszakát!

Tessékelem ki barátomat, majd fáradt sóhaj kíséretében csukom be az ajtót mögöttem. Olyan makacs, mint egy öszvér, de én be fogom törni. Csak ki kell várnom, bár ebben nagyon rossz vagyok.

– Mi volt ez az előbb? – Kérdezi Stop.

– Semmi, csak volt egy kis szóváltásom a lakótársammal.

– Phayu a lakótársad?

– Igen, miért? Ismered?

– Maradjunk annyiban, hogy van közös múltunk – hajtja le sajnálkozóan fejét, közben kinyitja nekem az első ajtót.

Szívesebben ülnék hátul Sky-al, vagy éppen helyet is cserélnék vele, de nem akarom megbántani sofőrünket, hiszen volt olyan kedves, és eljött értünk.

Mikor beszállt indította az autót, és kikanyarodtunk az útra. Nem tudom, hogy véletlenül, vagy szándékosan néha-néha megérintett itt-ott, de egyáltalán nem hozott lázba, sőt, nem is esett jól. Próbáltam arrébb húzódni, kikerülni ezeket a véletlen érintéseket, amit egy idő után észrevett és az éjszaka hátralévő részében szerencsére mellékelt. Amúgy egy rossz szavam nem lehet rá, folyamatosan mellettünk volt, vigyázott ránk és elhessegette a kellemetlenkedőket, amikből volt éppen elég. Ez mind szép és jó, csak egy baj volt, amit ólomsúlyként cipeltem magammal egész éjszaka, hogy ő nem Phayu volt.