Rain

Mióta az eszemet tudtam, ismertem Phayut. Ő volt a legeslegjobb barátom.

Anyukáink gyerekkori barátok és elválaszthatatlanok. Együtt jártak óvodába, iskolába, egyetemre. Barátságuk ott kezdődött, amikor első nap összevesztek egy műanyag kis traktoron, az óvoda udvarán. Olyan heves vitába keveredtek, hogy egymásnak is estek. Egymás haját tépték, annyira, hogy csinos kis frizurájukból valóságos szénaboglya lett. Ekkor anyukám megunta a vitát, úgy meglökte a másik kislányt, hogy beleesett a legnagyobb tócsába.

- Megérdemelted! - Mondja csípőre tett kézzel dölyfösen. - Most már elismered Phan, hogy enyém a traktor?

- Te csak azt hiszed! - Mászik oda sártól csatakos ruhában a másik lány.

Megragadja lábát, rángatni kezdi, és a hirtelen jött érintéstől elveszíti egyensúlyát, és elterül a mocsokban. Phan alatta fészkelődik, szabadulni akar, de csak még koszosabb lesz.

- Most már beismered? - Vidáman csillogó szemekkel kérdezi anyukám.

- Nem eszik olyan forrón a kását!

Phan fordít helyzetükön és most ellenfele fetreng a sárban. Belemarkol a csúszós, ragadós masszába, és bekeni vele a másik arcát.

- Neee! - Kiálltja. - Én Ormsin vagyok, és ezt nem engedem!

Birkózni kezdenek a pocsolyában, még egy-két pofon is elcsattan, mire végre megjelenik a nevelőnő.

- Mi folyik itt gyerekek? - Jön közelebb és megpróbálja szétválasztani a kislányokat. - Fejezzétek be!

De a két lány nem hallgat rá, sőt, olyannyira nem, hogy magukkal rántják az alacsony, sovány nevelőt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, mérgesen, toporzékolva áll fel sárfoltos ruhában, megragadja mindkét lányka karját, és vonszolni kezdi őket maga után.

- Néni, néni! - Szólnak egyszerre. - Így nem mehetünk be!

- Vessetek magatokra! Most mit csináljak veletek?

- Maga se mehet be! - Hívja fel rá a figyelmét az egyik nevetgélő kislány.

- Oh, a pokolba! - Sóhajtja mérgesen.

- Néni, hogy beszél? - Szól rá Phan összehúzott szemöldökkel.

- Igaza van neki! - Bök a másik kislány felé. - Anyukám mindig azt mondja, hogy csak a csúnya emberek beszélnek így!

- A néni csúnya? - Ártatlanul néz fel rá a másik.

- Ti kis gazemberek! Irány a csap!

Odavonszolta őket, de nem hogy javult volna a helyzet, rosszabbodott. A sár patakokban folyt le róluk, ruhájukat már fel se lehetett ismerni.

A nap kezdetén még aranyos, fodros, virágmintás ruhácskák, most barnás színben pompáztak, és rájuk tapadt, mint egy lenvászon zsák. Meglehetősen szép látványt nyújtottak, meg kell hagyni.

- Maradjatok itt, felhívom a szüleiteket!

A két apróság összenéz, és egyszerre szólalnak meg.

- Ajjaj, most bajban vagyunk! - Kiálltották. - Ez is a te hibád! - Mutattak egymásra apró ujjaikkal.

Ezen jót kuncogva, boldogan kergetni kezdték egymást az udvaron. Nevetésük bezengte az egészet, mindenki őket figyelte, ahogy testükre tapadt a vizes ruhácska, hajuk sárcsimbókoson repült a levegőben.

-Ormsin! - Dörren egy mély férfihang a semmiből.

A kislány megáll, megnézi, ki hívja, és mikor megpillantja apját nevetve szalad felé. Majd mikor odaér, boldogan átöleli apja lábát és hozzádörgölőzik.

- Apa, apa! Új barátot szereztem!

- Nem mondod kicsi kincsem? - Hajol le lányához. - Hát jól összekoszoltad apát!

- Baj? - Pillant rá ártatlanul.

- Ugyan! Ki lehet mosni - nyúl kislánya feje búbja felé, de meggondolja magát, és visszahúzza kezét. - Gyere, menjünk haza.

- Várj, bemutatom a barátomat! - Elrohan, majd rövid időn belül visszatér. - Ő itt a barátnőm!

- Hogy hívnak kislány?

- Phan vagyok! - Mosolyodik el, összeteszi két kezét és meghajol.

- Örülök, hogy megismerhettelek!

- Én is, bácsi! - Kuncog fel, majd folytatja. - Holnap nadrágba gyere! Úgy kényelmesebb lesz!

- Mindenképpen! Szia! - Ezzel elköszönt, és apukája kezét fogva hazaindult, zsebében egy örökre szóló barátság ígéretével.

Először Phan ment férjhez, élete nagy szerelméhez. Legalábbis anyukám mindig így emlegette, nevetve. Próbálta lebeszélni barátnőjét, sikertelenül, így feladta egy idő után.

Mikor leánykérésre került a sor, akkor is a leendő vőlegény, elsőnek édesanyámtól kérte meg kiszemeltje kezét, utána az apjától. Ebből is látszik, mennyire erős kötelék van a két nő között.

Végül anyámat is elérte a végzet, szerelmes lett. Pedig fogadkozott eleget, hogy ő bizony nem megy férjhez, nem lesz olyan, mint a többi nő.

- Phan, szerelmes vagyok! - Sóhajtva heveredik le a kanapéra.

- Mi lett veled? Beteg vagy? - Döbbenten kérdezi, majd odamegy hozzá, és homlokára teszi tenyerét. - Nem, nincs lázad!

- Bárcsak úgy lenne! - Tartja fel kezét, és figyeli a fénysugarak játékát ujjai között. - El fog venni feleségül!

- És ezt ő is tudja?

- Még nem! - Vigyorodik el, majd vállait megvonja. - De majd rájön.

- Mégis hogyan akarod ezt elérni?

- Addig járok a nyakára, míg rá nem jön! - Feleli miközben felül. - Ismersz, tudod, milyen vagyok, ha valamit eldöntök - fáradtan dől neki a kanapénak. - De most kerül, mint a pestist!

- Nem gondolod, hogy esetleg nem tetszel neki?

- Lehetetlen! Mi nem tetszene rajtam?

- Khm... Talán az elszántságod? Vagy éppen nem vagy az esete.

- Jaj, ne már! Most, hogy asszony lettél, megkomolyodtál! Hová lett az én csalafinta barátnőm?

- Rád is ez vár, ha férjhez mész! Első a család, férj, gyerekek.

- Na, ne! Akkor beszélsz így, ha terhes vagy! - Feláll és sietve odamegy barátnőjéhez, megfogja kezét és leül mellé. - Megint?

- Mit megint? Ez lesz a második!

- Eggyel több, mint kellene!

- Majd meglátjuk, mit fogsz mondani, mikor rád kerül a sor!

- Nekem biztosan nem lesz! - Fogadkozik erősen.

Végül csak sikerült rávennie kiszemeltjét, hogy vegye el feleségül. Mindenki azt hitte, nem fog bekövetkezni, de egy szép tavaszi délutánon már gyűrűkkel ujjukon jelentek meg a család előtt. Nem csináltak nagy felhajtást, az nem az ő stílusuk volt.

Mint kiderült, anyámnak igaza volt, jó páros az övék. Szeretik és támogatják egymást mindenben.

Anyukámnak sikerült is hat éven át tartania a fogadalmát, miszerint neki nincs szüksége gyermekre, de férje unszolására csak beadta a derekát.

Mikor kiderült anyám állapota, száznyolcvan fokos fordulatot vett. Onnantól kezdve én lettem a mindene, na meg édesapám. Még a barátnője is ezzel húzta az agyát, folyamatosan az orra alá dörgölte, hogy régen miket is fogadkozott. Nem győzött mentegetőzni, és mindent kifogásként használt, amit a többiek elnéztek neki. Végül megszülettem, és bearanyoztam szüleim mindennapjait.

Azt mesélték, hogy attól a pillanattól kezdve össze voltunk nőve Phayuval, hogy totyogni kezdtem. Bárhová ment, bármit csinált, fogta a kezem és vitt magával. Nem bízott senkire, még néha a szüleimre is csúnyán nézett, azt gondolva, hogy nem tudnak rám megfelelően vigyázni.

Szüleinket ez mindig mosolygásra késztette, és anyukáink abban reménykedtek, hogy ugyanolyan elválaszthatatlanok leszünk, mint ők. Az élet viszont közbeszólt.

Hét éves forma lehettem, mikor váratlanul jött a hír, hogy barátomék elköltöznek. Teljesen összetörtem, már amennyire egy ilyen idős gyerek tud. Annyit fogtam fel az egészből, hogy többé nem fog átjönni és én se mehetek át, nem fogja majd a kezemet, mikor valami hülyeséget csinálok.

- Ne sírj, kicsi Rain! - Simogatja meg Phayu a sírástól rázkódó buksimat. - Nem a világ végére költözünk, csak Bangkokba.

- De itt hagysz! - Nyöszörgöm. - Ki fog iskolába vinni? Kivel fogok beszélgetni? Na és játszani?

Álam alá nyúl, felemeli fejemet, majd szemembe mosolyog, miközben feltolja az orrom hegyére csúszott szódásszemüveget. Ekkor csodálkoztam el először azon, hogy Phayunak milyen szép szeme van, eddig nem is vettem észre.

- Gyere, ülj a térdemre, beszélgessünk egy kicsit - paskolja meg a nevezett helyet.

Boldogan kelek fel a padról, majd megpróbálok felmászni az ölébe, de nem megy. Ezért honom alá nyúl, és nagyot nyögve, ölébe emel.

- Huh, igazi kis vasgyúró vagy! - Kuncog mögöttem.

- Az mit jelent? - Fordítom felé pirospozsgás arcomat, majd lábaimat átrakom és keresztbe ülök térdein.

- Kicsit nehezebb vagy az átlagnál - súgja. - Nézd!

Mutat a combjaimon és karjaimon lévő hurkákra.

- Ez baj Phayu?

- Nem, dehogy! Neked még ez is jól áll.

- Hmm... Phayu, én milyen vagyok?

- Ezt miért kérdezed? - Pislog rám a nagy szemeivel.

- Mert olyan akarok lenni, mint te!

- Miért? Én milyen vagyok?

- Szép! - Vigyorgok fülig érő szájjal.

- Rain, a fiúkra nem azt mondjuk, hogy szépek. Azt a lányokra mondják.

- Akkor mit mondanak ránk?

- Hát, hogy helyesek vagyunk - csíp bele dundi arcocskámba.

- Hmm... De én akkor is szépnek látlak!

- Mert még kicsi vagy, és nem tudod mi a különbség, de majd ha nagyobb leszel, akkor rájössz.

- Addig mondhatom rád, hogy szép? - Nézek rá reménykedő szemekkel.

- Mondhatod - mosolyog rám a számomra oly kedves mosolyával.

- Én is szép vagyok?

Hosszasan elgondolkozik, miközben végigmér, és tehetetlenül rágni kezdi szája szélét. Nem értem, miért nem vágja rá, hogy igen.

- Maradjunk annyiban, hogy nekem cuki vagy.

- Nem értem. Miért cuki? Miért nem szép?

- Hogy is magyarázzam? - Sóhajt és közelebb húz. - Mindenkinek más a szép.

- De neked miért nem vagyok szép?

- Rain, ilyen kérdéseket nem teszünk fel a másiknak!

- Kérlek, válaszolj! - Gyűrögetem pólóm alját.

- Nos, még nagyon kicsi vagy.

- És...

- Jaj, nem akarlak megbántani, miért kell erről beszélgetnünk?

- Mert én is szép akarok lenni neked! - Erősködöm tovább.

- Oh, kicsi Rainem, ahogy állnak a dolgok - mér végig szemeivel - nem hiszem, hogy valaha is szép leszel.

-Hmm... - Kámpicsorodok el. - Akkor már nem is szeretsz?

- Dehogynem, kis butus! Te vagy a legjobb barátom, tudod jól.

- Rendben, akkor én cuki leszek neked! - Jelentem ki, a többi pedig nem érdekel.

- Ennek örülök! - Hangjából megkönnyebbülés hallatszódik ki, amit nem értek.

- Phayu?

- Igen...?

- Te mindig itt leszel velem, még ha el is költözöl?

- Tudod mit Rain?

- Igen?

- Levelezzünk. Legalább gyakorlod az írást, én pedig ígérem, hogy mindig válaszolok neked. Mit szólsz?

- Pont ezt találtad ki? - Húzom el számat. - Elfárad tőle a kezem!

- Igen, ez lesz a legjobb! De most már menjünk, vacsoraidő.

Felállunk, utoljára fogja meg kezemet és bevezet a házba, ahol boldogan nevetgélve fogyasztjuk el a vacsoránkat, de ez persze csak a látszat. A szüleink szemében is a búcsúzás fájdalmát lehet felfedezni, de nem beszélnek róla, mert csak még jobban megnehezítené a különválást.

Másnap délután az utcán álldogálunk, és figyeljük az utolsó simításokat. Két hatalmas teherautót rakodtak meg a bútorzatokkal, csomagokkal, és minden mozdítható tárggyal, amit magukkal akarnak vinni.

Phayu apukája megveregeti a kocsi oldalát, ezzel jelezve, hogy indulhatnak. A sofőrök vették az adást, indítják a járműveket, amik először olyan hangot adnak ki, mintha köszörülnének, majd hangosan felbrümmögnek ahogy erőre kapnak. És már indulnak is.

- Hát akkor, itt az idő. - Mondja Phayu anyukája könnyektől csillogó szemekkel.

-Majd beszélünk, és meglátogatunk! - Fogadkozik édesanyám.

- Úgy van, mi is jövünk még látógatóba! - Ölelik meg zokogva egymást.

Saifah, Phayu testvére kezet fog apámmal, édesanyámat átöleli, engem megszorongat, utána beül az autóba, fejére teszi a fülhallgatóját és többé nem néz ránk. Majd szülei szorongatnak és puszilnak meg, a végére csak ő maradt. Apja vállára teszi kezét és meglöki.

- Fiam, itt az idő!

Nem kenyere a búcsúzkodás, de azért odajön, leguggol és magához hív. Odaszaladok hozzá és kitárt karjaiba vetem magam. Vállára hajtom fejem és zokogni kezdek.

- Ne sírj, kérlek! Attól csak rosszabb lesz! - Suttogja, miközben ő is a sírással küszködik.

- Elmész, itt hagysz! - Panaszkodom.

- Még látjuk egymást! - Szorít még jobban magához. - És ne feledd, várom a levelet! - Nyom egy puszit kerek arcocskámra.

Apja köhécselni kezd, jelezve, hogy nincs több időnk. Feláll, még utoljára rám mosolyog, elköszön szüleimtől, és beszáll a kocsiba. Még pár szót váltanak a felnőttek, végül ők is beszállnak a már indulásra kész autóba, és lassan gurulni kezdenek új lakóhelyük felé.

- Phayu! - Kiálltom, és sírva szaladni kezdek utánuk

Közben arcomra szorítom vastag ujjaimat, még mindig ég a helye puszijának.

- Rain! Gyere vissza! - Kiálltja utánam anyukám.

De én addig szaladok, amíg ki nem fogy belőlem a szusz. Ami elég gyorsan bekövetkezik, ezért a földre rogyok, és hangosan üvölteni kezdek. Nem értem, miért kellett elmenniük, és hogy Phayunak miért kellett elhagynia engem.

Már bent ülünk a nappaliban, és édesanyám ölelő karjaiban találom magam.

- Ne sírj, most kedves! - Igyekszik vigasztalni. - Ez nem a világ vége.

- Mami, miért hagyott el?

-Nem hagyott el, ő még a barátod - suttogja megnyugtató hangján. - Csak most el kellett mennie.

- De miért?

- A szüleit Bangkokba szólította a munka - simogatja meg hátamat. - Tudod a felnőttek világában előfordul az ilyesmi.

- Akkor én nem akarok felnőtt lenni!

- Édes dundikám! - Ereszt meg egy mosolyt. - Majd meggondolod még magad.

- Nem, én gyerek fogok maradni!

- Jól van fiam, az maradsz! - Hallom meg apám dörmögő hangját a kanapé másik oldaláról.

Ennyi is elég volt a boldogságomhoz. Hirtelen minden bánat eltűnt, és csak arra tudtam gondolni, hogy ideje játszani.

Nem telt sok időbe, és új emberek költöztek be a szomszéd házba. Szobám ablakából figyeltem, ahogy ki-be járnak a költöztetők, hordják a bútorokat, dobozokat. Egész délelőtt ez ment. Kíváncsi voltam az új lakókra, kifélék, mifélék, milyen szokásaik vannak.

Egyszer csak megáll egy nagyobb fehér autó, ekkorát még nem is láttam. Szüleim korabeli felnőttek szállnak ki belőle. A nő kinyitja a hátsó ajtót, ahonnan kipattan egy feketehajú, vékony kisfiú. Leszaladok a lépcsőn, és édesanyámba ütközök.

- Hová, hová ez a nagy sietség? - Kérdezi nevetve.

- Megjöttek az új szomszédok! - Felelem vidáman. - És van velük egy kisfiú!

- Nem mondod? - Simítja meg buksimat.

- De igen! Megyek és bemutatkozok!

Azzal elrohanok, anyukám pedig utánam siet, miközben szólongat, hogy nem illik még átmenni. De engem nem érdekel, csak szaladok, át a gyepen, majd nyitom a kiskaput, ami a szomszédos udvarba vezet és már ott is állok előttük.

- Hát te ki vagy? - Guggol le elém az ismeretlen hölgy.

- Rain! - Vágom ki gyorsan, majd elpillantok mellette, és a kisfiút kezdem el figyelni.

- Ne haragudjon! - Lihegi anyám, de nem tudtam megállítani.

- Semmi baj! Aranyos kisfiú.

- És cuki! Phayu azt mondta, hogy az vagyok! - Pislogok párat.

- Még hogy cuki! - Puffog a feketehajú kisfiú.

- Igenis az vagyok! - Vágom be a durcát. - Phayu azt mondta, és amit ő mond, az úgy is van!

- Nem tudom, ki az a Phayu, de nem mondd igazat!

- Mama! - Fordulok felé, és pityeregni kezdek.

- Elnézést, a kisfiam nagyon nyers tud lenni.

- Nincs semmi baj, az én kicsikém pedig nagyon érzékeny!

- Perth vagyok - nyújtja kezét - ő pedig Sky.

Mindketten a kinyújtott kézre pillantunk, mire észbe kap a hölgy.

- Oh, elnézést, itt nem ez a szokás. Elszoktam tőle - teszi össze kezeit és meghajol. - Amerikában éltünk, és most költöztünk vissza.

- Mama, mi az az Amerika?

- Egy másik földrész, - mosolyog - megmutatom a térképen, ha hazaértünk. Egyébként én Ormsin vagyok, ő pedig Rain.

Mindketten illedelmesen meghajolunk, és összetett kézzel köszönünk.

- Örülök, a találkozásnak, de most mennünk kell.

- Oh, igen. Elnézést, sok dolguk van.

- Hát igen, nem egyszerű a költözködés, és még Sky-ra is vigyázni kell.

- Nem jöhet át játszani? - Szólok bele a felnőttek beszélgetésébe.

- Rain, nem illik, - szid meg anyám - de ha átjöhet én nem bánom.

- Nem akarunk zavarni! - Szabadkozik Perth.

- Igazán nem gond, még messze van az este.

- Hát akkor - fordul fia felé - van kedved átmenni?

- De csak azért, mert nincs kedvem pakolni! - Durcáskodik a kisfiú.

Ebből hogy fogunk barátságot kötni? Töprengek magamban, de azért megragadom kezét és húzni kezdem házunk felé.

- Időben átmegyek érte! - Ígéri Sky anyukája.

- Rendben, nyugodtan használd a kiskaput!

- Úgy lesz!

Szaladunk is a házunk felé, beérve felrobogunk a lépcsőkön és berobbanunk a szobámba. Előveszem legókészletem, kiborítom a földre, és letelepszünk.

Nagyban játszunk, mikor bevillan Sky mondata, hogy nem is vagyok cuki.

- Sky?

- Hmm...

- Miért mondtad, hogy nem vagyok cuki?

- Hát... - pillant rám - pápaszemes vagy és kövér.

- Kövér? - Értetlenkedem.

- Igen, - bólint - de neked jól áll.

Tudomásul veszem, elraktározom, és visszaterelem figyelmemet a játékra.

- Rain, ki az a Phayu?

- A szerelmem!

- Tudod is mi az a szerelem? - Érdeklődve pillant rám.

- Persze! Mikor két barát sokat játszanak és vigyáznak egymásra.

- Akkor mi is szerelmesek vagyunk?

- Dehogy!

- Miért?

- Mert még nem vagy a barátom! - Nevetem el magam. - De ha így folytatod, akkor még az is lehetsz!

Hát így kezdődött a mi furcsa kis barátságunk.