"Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni...
Mindig ott vagy, ahol dolgod van...
És mindig azokkal, akikkel dolgod van...
Lehet,hogy gyönyörű lesz, lehet hogy, fájni fog, de ez az életed...
Ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhetne Veled!"

Újabb szombat délután volt, mikor magamhoz tértem az ágyamban... az előző esti buli utóhatását még kissé éreztem, de mosolyogva másztam ki a konyháig, a seggem rázva valami zenére, ami a rádióból szólt, közben pedig arról fantáziáltam, hogy, mit vegyek fel az aznapi esküvőre.
A kávémba dobtam egy pár jégkockát és már kezdődhetett is a készülődés, ami nálam kimerült egy jóleső zuhany utáni, némi sminkkel társított fésülködésben.

A szerény ruhagyűjteményemből aznapra egy miniruhát választottam, akarom mondani a Givenchy fekete redőzött szatén, álomruhámat, amiből éppenhogy csak nem estek ki a melleim, de tapasztalataim szerint a férfiak szeme is hasonló állapotba került tőle, ami megkönnyítette a dolgom... a lábamat a tökéletes Jimmy Choo Heloiseba csúsztattam, aminek az eredeti, hétszáz euro fölötti árára évekig spróroltam volna... de nem tettem.
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy mennyibe került a cipő, ami, kinézete ellenére kényelmesen körbeölelte a lábamat...

Azt a cipőt loptam. Pontosan úgy, ahogy a személyiségeket is, amikkel bejutottam az esküvőkre.
Egy borongós péntek estén, úgy döntöttem, hogy elég az éhezésből, amit a minimálbérrel megkerestem, miközben a gazdag fazonok az esküvőiken kidobálják a kaját, mert a megszámlálhatatlan rokonuknál sokkal több adaggal számolnak. Nos ez a megszámlálhatatlanság jól jött nekem. Mindig volt egy Margaret néni, vagy Arnold bácsi, akinek a távoli rokona lehettem, így mindig jutott bőven kaja... pia és egy idő után bizony jó pasik is...
Egy ilyen esküvő alkalmával találtam egy sarokba bedobva a Jimmy Choo cipőt, melyet kicseréltem a saját hamisítványomra és boldog vigyorral a képemen távoztam. Egyébiránt nem volt szokásom tolvajkodni. Ha jólesően spiccesre piáltam magam, persze ingyen, általában táncoltam egy kicsit majd elegánsan elhúztam a picsába.
Lelkiismeretfurdalásom volt a Jimmy Choo miatt, de aztán rájöttem, hogy a gazdájának, biztos egy rakás van otthon így, nagyjából 20 esküvővel később, már nem bántam kicsit sem.

Szép lassan készültem el, így már indulnom is kellett. A helyszin egy nehezített pálya volt, egy multimilliárdos cég"trón"örökös vette el egy másik hasonlóan szerény faszkalap lányát. De valahogy megnyugtatott a tudat, hogy pontosan egy hangyafing leszek az esküvőn így jollakottan és részegen távozhatok majd... vagy éppenséggel... be is dobhatnám a ruhám bűverejét, hátha szerencsém lesz végre egy tökös lovaghoz.

Az utóbbi gondolatokra már csak a taxiban volt időm, miközben bediktáltam a méregdrága hotel címét, amit kibéreltek az esküvő helyszínéül és jöhetett a színház... a taxi kitett én pedig rohantam, eljátszottam, hogy elhagytam a meghívóm, az őrök itt szigorúan és kegyetlenül mértek végig, már épp éreztem a vesztem, mikor egy előttem besurranó vendég visszalépett és a meghívójára mutatott..
- Ő lesz a plusz egy főm... - dörrent egyet elképesztően kellemes, mély hangjával, majd mire felmérhettem volna, már el is húzott.

Belépve döbbentem rá, hogy itt bizony se Arnold bácsi se semmilyen néni nem fog rajtam segíteni. Ugyanis egy ázsiai esküvőbe csöppentem. A kirakott újságcikkeket nézve olvashattam utána, hogy bizony az ara is és a vőlegény egy hatalmas Koreai üzletlánc két felének az örökösei, akik majd így egyesíthetik a céget egyetlen hatalmas családi üzletté. Mindketten Amerikai nevet viseltek már, ezzel zabartak meg engem is, és amerikai stílusú esküvőjük lesz.
Ez a hír egyébként megnyugtatott.

Egész könnyen bejutottam, mintha csak mellettem állt volna valamiféle őrangyal, az őrök, akik amúgy meglepően sokan voltak a megszokotthoz képest, rám sem hederítettek.
A szertartás egyébként csodás volt, ahogy az ara ruhája is. A lány egyébként is gyönyörű volt, karcsú, magas, igazi modell alkat, leszámítva a mosolytalan, komoly arcát. Még csak meg sem próbálta eljátszani, hogy boldog, de a figyelmemet egyébként is lekötötte valaki más, egy idő után. Szorosan a fal mellett ácsorgott egy magas, sötét hajú idegen, aki mosolyogva fixírozott időnként.
Szemtelenül végigmustráltam. A fekete öltönynadrág és a fehér ing, amit hozzá viselt, a lehető legelegánsabb módon emelték ki a testének, valószínűleg sok munkával, kidolgozott részleteit. A férfi szemtelenül vigyorgott, mikor végeztem a gusztálásával és az arcára terelődött a tekintetem. Lebuktam, de hát kit izgat... ő kezdte. Egyébként is annyira lekötötte a figyelmemet, hogy már csak arra figyeltem fel, hogy az ifjú pár elvonul mellettünk a terem irányába, ahol feltehetően a lagzit tartják majd, hát felpattantam és sodródtam az árral. Közben akaratlanul is elhaladva, a mosolyogó idegen előtt.

Ahogy mellé értem, a levegőben éreztem az illatát, méregdrága, ízléses parfümje elbódított egy pillanatra. Ránéztem, de a tekintete más irányba vándorolt. Furcsamód rosszul esett a dolog. Azt szerettem volna, ha csak rám figyel. Talán az őrök tagja lehetett, hiszen időnként suttogva váltott néhány szól az egyikükkel. Mikor újra rám pillantott, szinte fellélegeztem. Megjutalmazott egy újabb csibészes fogsorvillantással.

A mosdók felé igyekeztem, ahol szerencsémre egy pár percig egyedül lehettem.
- Észhez kell térned... - suttogtam a tükörképemnek. Elhatároztam, hogy rövidre zárom a napot. Iszom valamit és talán megyek is, mert nem akartam belebonyolódni valamibe, aminek semmi jövője. Ez a pasi túl szép, hogy igaz legyen...
Igyekeztem visszajutni a terembe, de a folyosón egy adag gazdag picsa tornyosult és mikor el akartam slisszolni, egy cuki apró nénike elkapta a karomat és melléjük tuszkolt. Értetlenül álltam, mígnem az ara hátát meg nem pillantottam.
Óh... hogy most kéne elkerülnöm egy repülő virághalmazt... ami persze filmbeillően, szinte lassítva egyenesen felém repült... a többi lány, amerikaifocistákat megszégyenítő mozdulatokkal vetették magukat a gaz irányába, de az elhatározta, hogy én leszek a célpontja.
Elkaptam a csokrot.
Ahogy a virágok súlya a karomat nyomta, újra a jóképű idegen felé pillantottam, aki egy addig nem látott, kissé szégyenlős, mégis stabil flörtölő stìlusú mosolyt villantott... az fogsorával végigkarcolta az alsó ajkát, majd rosszfiúsan vigyorgott tovább.
Azt hiszem határozottan azt akartam, hogy levegyen a lábamról... motyogva megköszöntem a lehetőséget, mikor a faarcú menyasszony, ellágyult tekintettel pillantott rám, majd a falat támasztóra és végre leültem az egyik asztalhoz... ölemben a halom fehér orchidea és rózsa költeménnyel...

Egy pohár pezsgőt ragadtam magamhoz az asztalról és éppcsak egy kortyot sikerült leengednem a torkomon, mikor egy hangos durranás rázta meg a termet.
A bénák még pezsgőt bontani sem tudnak, futott át az agyamon, mikor felpattantak páran. Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. A dögös idegen, aggódó tekintettel elindult felém, de egy őr próbálta visszatartani, viszont ő nem hagyva magát átszelte a tömeget. Éreztem, hogy ideje pánikba esve elszaladni, így mikor mellém ért, csak elkapta a szabad kezemet és futni kezdett húzva maga után, ki a teremből. Odabent újabb durranások követték az elsőt és sikolyok hangja jutott el a tudatomig.
Lőttek.

A hangok elhalványultak, a szemeim előtt fekete foltok táncoltak és nevezzen bárki hiszis libának, levegőért kapkodtam és majd kiugrott a szívem, ahogy a csokrot szorongatva rohantam a csuklómat bilincsként szorító után... a zihálásom közben felzokogtam, mire a férfi megtorpant. Feltehetően, látva a kétségbeesett fejemet egy pillanatra ellágyult szigorú tekintete...
- Most mennünk kell, de ígérem, minden rendben lesz. - megismertem a mély hangot. Ő volt, aki miatt bejutottam az esküvőre... egy esküvőre, ahol talán már mindenki halott volt.
Egy audi q3 mellett fékezett le, amin normál esetbe ezer százalék, hogy jót mulattam volna, hiszen emberünkből sütött a luxus és már nem is tűnt jó ötletnek, hogy beüljek a kocsiba, mégis, a maga faramuci módján, vonzott az idegen és az életbenmaradás lehetősége, így beszálltam, ő pedig felbőgette a motort és kihajtott az utcára. Odakint szirénázva érkeztek épp a rendőrautók és a mentők, de a férfi határozottan a másik irányba indult.

A lábaim remegtek, a csokrot szorongató kezem elzsibbadt és éreztem, hogy ragacsos az arcom a könnyekbe keveredett szemfestéktől.
Egy szélesebb főútra kanyarodott, hallottam, ahogy mögöttünk gumicsikorgás jelezte, hogy bizony követnek minket, amitől úgy éreztem, hogy ferobban a mellkasom, ha csak levegőt merek venni. Összeszorítottam a szemeimet és magamhoz öleltem volna a csokrot, de a férfi kivette a kezemből és hátrahajította a megtépázott virágokat...
- Ne félj. Az embereim követnek... a kesztyütartóban találsz törlőkendőt - közölte kissé ridegen, mégis a hangja megnyugtagóan hatott rám... - elkenődött a sminked... - fordult újra az út felé...
A kesztyűtartót kinyitva majdnem hátrahőköltem, mikor kishíján az ölembe csusszant egy fegyver, de aztán inkább csak szó nélkül, elkerülve a tárgyat, kihúztam az alatta lapuló törlőkendőt és letöröltem az arcomat.
- Hazaviszel? - kérdeztem reménykedve.
- Nem lehet. Te is tudod.
- Honnan tudnám? Azt sem tudom, te ki vagy... vagy hogy hol vagyunk, hogy kik voltak azok az emberek... - fakadtam ki...
- Te... azt azért tudod, hogy kinek az esküvőjén voltál?
Megfogott.

- Én... - talán már teljesen mindegy is volt, hogy mit gondol... - nem.
- Babám, te komolyan beszambáztál egy vadidegen esküvőre?
- Nem vagyok a babád... és igen, tudod nem mindenki születik aranytojással a seggén vagy mi... és tudod mit így legalább volt minden hétvégén mit ennem meg piálnom, tök ingyen és eddig kibaszottul nem akart kilyukasztani senki... erre jössz te, mr...
- YongGuk...
- Igen szóval... te a csábos mosolyoddal meg az ázsiai maffia és hirtelen le akarnak lőni és tudod mi szar igazán? Jimmy Chooban futni... - vettem egy mély levegőt és felé fordultam. Bosszúsan vettem tudomásul, hogy fél kezét a kormányon tartva figyelt az útra, szabad kezével az ablakban könyökölve az egyik ujját, a fogai között tartva vigyorgott.
Kiröhögött. Bassza meg de rohadt jól néz ki...

Visítani tudtam volna, de nem tettem. Inkább belesüppedtem az ülésbe és vártam a magyarázatot.
- Nos te kis esküvőpotyázó...
- ...Kate. Érted ezt, egy Kate vagyok, átlagos névvel és élettel...
- Kate... - dünnyögte maga elé, mintha csak próbálna nem megfolytani, amiért hisztizek, hozzá teszem már magamat is kezdtem idegesíteni, de majd szétrobbantam a feszültségtől. - szóval, esküvőpotyázó Kate... sajnálom, de valóban belekeverted magad egy elég problémás ügyletbe... a Koreai maffia három nagy családjából kettőnek az örököse mostanra feltehetően halott és attól tartok a harmadik is célponttá vált, így meg kell nekem bocsátanod... de nem vihetlek haza, egy darabig be kell érned a társaságommal.
- Ki az a harmadik? - tettem fel a kérdést, amire nyilván sejtettem mi lesz a válasz.
- Nos hercegnő, én vagyok az.
Az autó, mintegy végszóra, begördült egy kifutóra, YongGuk akihez nagyon is illett a neve, kiszállt, átsétált az én oldalamara, kinyitotta az ajtót és kitessékelt a kocsiból, a csuklómat finoman szorítva húzott újra maga után... egyenesen egy ott várakozó magángép felé...

El sem hittem, hogy megtörtént, még akkor sem, mikor a felhőket nézhettem szemmagasságban. YongGuk velem szemben foglalt helyet, kényelmesen elterült és közben lehúzta a nyakából a nyakkendőt, szétgombolta a fehér inget, én pedig az ujjai minden mordulatát egyre kiszáradó torokkal figyeltem... tudtam, hogy ha vissza pillantok az arcán egy szemtelen vigyor fogad majd...
- Ennyi, tuti, hogy Stocholm szindrómám van... - dőltem hátra én is. Felhúzott lábakkal ülve bámultam a sötétséget odakint... mígnem érezni kezdtem, hogy elnyom az álom... de akármennyire szerettem volna, képtelen voltam ellenállni, pedig még hallottam a halk nevetését.