A reggeli napfény majdnem kisütette a retináim a helyükről. Mit is monddhatnék, tökéletes ébredés egy vasárnap reggel. Kinyújtóztattam a végtagjaim egy nagy sóhaj keretein belül majd tapogatózni kezdtem a telefonom után. Miután sikeresen levertem az éjjeli szekrényemen minden létező dolgot végül a kezem közé került a 21. század legmeghatározóbb kütyüje. Rutinosan bepötyögtettem a jelszómat majd mintha ez lenne a reggeli újság, pörgettem végig az Instagramon. Minden második poszt a nyár gyászolásáról szólt mivel holnap beköszönt a szeptember aka hivatalosan is elkezdődik az időszak amikor - sajnos - újra emberek közé kell járnom.

Mármint ne értsetek félre, nem gubbasztottam itthon egész nyáron egy doboz fagyival a laptopom képernyője előtt (nagyrészt). Meglátogattam a nagyiékat, voltam anyuékkal strandon meg néha szó szerint rugdosott ki a ház ajatján legjobb barátom és egyben lelkitársam : Mark. Ha ő nem lenne a szociális életem nullán alul volna. De mivel még alsóban ő volt az egyetlen személy aki szóba állt velem azóta nagyon értékelem a figyelmességét és, hogy felvállalja az antiszoc fejem emberek között. Nekem monddhatni csak ő van, teljes mértékben megbízunk egymásban, olyan mintha a bátyám volna. Bár jobb így, hogy nem az, mert akkor valószínűleg benne volna a vérébén a "figurázzuk ki Luna-t minden családi eseményen" és akkor meg teljesen egyedül volnék. Úgy tekintek rá mint egy áldásra az égből és néha meg is kérdőjelezem, hogy hogyan érdemeltem ki ezt az embert. Ezer plusz egy sztorit tudnék mesélni miket tett értem meg persze én is érte de legyen annyi elég ha éjjel 2-kor megírnám neki, hogy most azonnal elszeretnék húzni innen a francba akkor 10 percben belül a házunk előtt állna a verdájával, becsomagolva.

A gondolatmenetemet anyám szakította meg ahogy belépett a szobám ajtaján és kinyitotta az ablakot.

- Ideje volna felkelni nem gondolod? - trappolt vissza az ajtó fele. - Mindjárt dél van!

- És vasárnap. - tettem hozzá.

- Nem baj, nem halsz bele ha felkelsz és hasznossá teszed magad egyszer az életben. Amúgy szedd össze a szennyesed és hozd le, 10 perced van! - csapta be maga után az ajtót.

Felért egy szenvedéssel kimászni az ágyból. Odavánszorogtam az íróasztal melletti székhez ami a "szennyestartó" szerepét töltötte be. Egy kupac ruha amit túl lusta voltam levinni vagy esetleg visszarakni a szekrénybe. Ezt minden vasárnap eljátszom, valahogy magamhoz ölelem a ruháim tucatját majd a könyökömmel kinyitom az ajtót és minden lépésemet alaposan megfigyelem a lépcsőn lefele nehogy istenesen leköltözzek a ruháimmal együtt az előszobába.

Miután ez is megvolt, visszacsoszogok a szobámba és felhívom Markot.

- Haló? - hallom meg reggeli rekedtes hangját a túlsó vonalon. Felköltöttem.

- Jó reggelt hétalvó, itt az egyetlen barátnőd beszélget és szeretné közölni, hogy 20 percen belül elindul hozzád. Puszi! - zavartam is le gyorsan a mondanivalóm mielőtt még kért volna legalább 1 óra alvási időt és kinyomtam.

Gyorsan rendbeszedtem az ágyam majd a szekrényem fele vettem az utat. Kikotorásztam a szakadt fekete farmerem, egy szimpla szürke rövidujjú pólót meg tiszta fehérneműt majd bevonultam a fürdőbe. Egy 5 perces zuhany után magamrakaptam a ruháim, fogatmostam, megfésültem a szőke hajzuhatagom majd a kedvenc szempillaspirálomat kézbevéve emeltem ki a zöldes - barna szemeim. Visszaviharoztam a szobámba, felvettem a fekete bőrdzsekim majd zsebrevágtam a telóm meg a kulcsaim és már ott sem voltam.

Lemenve észrevettem ahogy anyám és az életem megekeserítője aka a pasija éppen reggeliznek. Sajnos ők is észrevették ahogy sietve húzom fel a cipőim így persze egyből rámszálltak.

- Hova ilyen sietősen? Nem is reggelizel? - kérdezte anyám.

- Kéreztél el anyádtól? - szólt közbe ő is.

- Anyu,mintha nem tudnád. Markhoz. Neked pedig nem mintha valami közöd lenne hozzá. - néztem rá Gregre unott szemekkel. - Majd jövök! - csaptam be magam után az ajtót megelőzve azt, hogy továbbá is visszatartsanak.

Vetettem egy pillantást a telómra, pontosan 20 perc kellett mindehez mivel általában amint lehet szabadulni akarok abból a házból így soha nem kések sehonnan - sőt túl korán ott vagyok.

Szerencsénkre egymástól egy utcányira lakunk így maximum 10 - 15 percen belül általában mindig ott vagyok és ez most sem volt másképp. A bejárati ajtóhoz lépve megnyomtam a csengőt és vártam, hogy valaki kinyitsa. Nem nagy meglepetésemre Mark anyukája nyitott ajtót, Annabeth. Már egy ideje olyan mintha a család tagja lennék így Annabeth maga kért meg, hogy tegezzem.

- Jóreggelt Luna! Mark fent van. - állt arrébb, hogy bemehessek.

- Neked is! Rendben, köszönöm. - léptem át a fehér bejárati ajtón majd levettem a cipőim és csendben felmentem.

Bekommandóztam a szobájába, hisz tudtam, hogy úgyis vissza fog aludni így megragadtam az alkalmat és rávetettem magam.

- JÓ REGGEEEEELT! - kiabáltam miközben egyensen ráestem amit egy nagy nyögés követett az ő részéről. - Nem megmondtam,hogy jövök?

- Luna szerintem eltörted az oldalbordám. - pislákolt ki tengerkék szemeivel a paplan alól. - Miért kell ezt mindig eljátszodnod? - túrt bele kócos, szőke hajába.

- Azért, mert te meg mindig alszol. - kacsintottam majd legurultam róla.

Feltápászkodott és szoros ölelésbe vont. Mindig is úgy tartottam, hogy sokat elárul hogyan ölel meg téged egy ember. Milyen hosszan, milyen erősen, félkézzel vagy mindkét kezével. Ez mindent elmond arról, hogy hogyan viszonyul hozzád. A mi esetünkben mindig mindketten teljes erőnkből szorongatjuk egymást addig amig végül kiteljesedik az öleléshiányom és elhúzódok.

- Ma sok dolgot kell átbeszélnünk. - mondom komolyan ránézve.

- Tudom manó, többekközött azt is, hogy holnaptól 11.- esek vagyunk ezért idén eljössz az évnyitó bulira. Nincs apelláta! - válaszolt ő is teljesen komolyan mire óriási nevetésben törtem ki.

- Na ezt te sem hitted el. - törölgettem a szemeim mintha majdnem belehaltam volna a röhögésbe, ami félig - meddig így is volt.

- Majd meglássuk. - kacsintott rám.