Miután sikeresen kibőgtem a jövő évem is, a tükörnél megigazítottam a ruhám és a hajam is, arcom pedig hideg vízzel öblítettem, mielőtt visszamentem volna a terembe emelt fővel. Ahogy beértem, minden tekintet rám szegeződött, de nem törődve semmivel és a helyemre siettem. Vettem egy mély levegőt s magamra erőltettem egy valódi kamu mosolyt, majd inkább előszedtem a felszerelést a következő órára.

- Minden rendben van?- jött a padomhoz Sero.

- Hogyne lenne?- mosolyogtam rá fel, de az arcára kiülő aggodalom nem változott át megnyugvóba.

- Hé..- guggolt le elém és megfogta a kezeim, miközben a tekintetem próbálta megkeresni.- Ugye tudod, hogy egy szó sem volt igaz abból, amit Bakugo mondott?

- Leszarom őt, tudom mi az igazság..

- És ezt még egyszer szeretném hallani, de ezúttal nézz a szemembe.

- Nem hagyhatnánk?- sóhajtottam fel.

- Ha beszélni szeretnél, tudod, hogy mindig itt vagyok.- kócolt össze, majd kissé hezitálva, ugyan, de a helyére ment.

- Zaku...- jött mellém Kiri.

- Hm?- néztem fel nagy, vörös íriszeibe.

- Ne haragudj, hogy nem léptem hamarabb közbe.. Én... Borzalmas ba-- motyogta kissé megtörten és már készült is meghajolni, de nem hagytam, ugyanis felkelve a székemből, megöleltem. Nagyon szorosan. Szükségem volt rá és nem hagyhattam, hogy okolja magát egy olyan dolog miatt, amiről egyáltalán nem tehetett.

- Ne kérj bocsánatot. Nem vagy hibás, nem is haragszom. Csak... ne hibáztasd magad..- szorítottam magamhoz erősen, mire ő is így tett. Hajamba fúrta arcát és jobbra-balra dülöngélve ölelkeztünk becsengetésig.- Szeretlek.- néztem a szemeibe, amikor Tenya ránk szólt, hogy üljünk a helyünkre.

- Én is téged, Zaku.- nyomott gyors csókot számra és visszament a helyére, míg én vissza huppantam a székembe.

Az órák az ebédszünetig csiga lassúsággal teltek. Kiri a szüneteket mindig mellettem -pontosabban az ölébe ültetve engem és ölelkezve- töltötte, ami valamelyest feldobta a hangulatom. Jól esett, hogy folyton a közelében lehettem és végig próbált felvidítani. Aztán ahogy eljött az ebédszünet ideje, máris boldogan mentem ki az osztálytermem elé. Shinso még nem volt ott, így hát az ajtó mellett a falnak dőlve vártam őt.

- Jó kajálást.- intett Kiri ahogy a másik irányba ment le.

- Jó étvágyat Ei!- integettem vigyorogva, mire megfordult és egy puszit küldött, mielőtt folytatta volna útját a barátaival az étkezőbe.

- Mehetünk?- állt meg mellettem a lila hajú fiú.

- Hah? Oh, hogyne!- bólintottam.- Hol eszünk?

- Tetőre?

- Benne vagyok.- mosolyogtam.- Na és hogyhogy velem kajálsz?- néztem rá oldalra, amikor mentünk felfelé a lépcsőn.

- Nem tom'.- vont vállat.- Nem tűnsz rossz arcnak, ennyi. És nem félsz tőlem.- vakarta a tarkóját kínosan.

- Felesleges lenne. Látszik, hogy nem akarsz rosszat.- löktem meg gyengéden a karját mosolyogva, mire halványan az ő ajkai is felfelé görbültek.

- Kösz. Jó, hogy látod ezt. Te sem tűnsz veszélyesnek.- lökött meg ugyanúgy, ahogy én is őt előtte.

- Pedig nagyon az vagyok. Rawr!- nevettem fel, mire ő is felkuncogott.- Hihető volt?

- Nagyon is. Meg is ijedtem.- nevetett fel, ami széles vigyort varázsolt az arcomra.

- Éééés miről szeretnél dumálni?

- Hm.. nincs konkrét tervem. Nem azért jöttem ebbe a suliba, hogy barátaim legyenek, de... talán egy nem árt, ha van.

- Aaaaaw meg vagyok tisztelve ezzel!- szökdeltem fel pár fokot vigyorogva.- Én nem ellenzem. Boldogan leszek a barátod.- mosolyogtam az engem figyelő fiúra.

- Ennek... örülök. Amúgy láttalak sírni. Megvagy?

- Oh..- ragadt arcomon a mosoly.- Tökéletes vagyok már. Csak az egyik osztálytársam egy fasz volt és megbántott. Nem nagy cucc.- vontam vállat.

- És hányan hitték ezt el?- vonta fel egyik szemöldökét.

- Hogy érted?

- Nyilvánvaló, hogy nem vagy tökéletesen. Kicsit csiszolj a színészi képességeiden, ha azt akarod, hogy mindenki elhiggye. De majdnem jól játszottad meg magad.- paskolta meg a vállam.- Ha beszélni akarsz róla, itt vagyok.- ment el mellettem.

- Dehát én... te hogyan... mikor..? Shinso-kun~! Nem vagy fair!- siettem utána pár perc bambulás után.

- Valóban nem lennék? Bocs.

Mire felértünk a tetőre, majd kiköptem a tüdőm, de mindent megért a látvány. Gyönyörű kilátás volt, bár kicsit hűvös volt a szél, nem törődtem vele, csak kiültem a suli szélére és elkezdtem enni a szendvicseket, amiket csomagoltam magamnak. Shinso leült mellém és csendesen enni kezdett ő is. Ahogy megkajáltam, a fiú vállának döntve a fejem lóbáltam a lábaim és figyeltem a látképet. Teljesen megnyugatók voltak a körülmények, minden olyan idilli volt. Nem volt semmi a fejemben, teljesen kimosta az agyamat a táj. Nem éreztem fájdalmat, keserűséget , szomorúságot, bánatot, kínt, megaláztatást. Semmit. Az egyetlen dolog amit éreztem az a kellemes bizsergés volt, amit a kicsit hűvös szellő okozta libabőr volt. Nem a rossz, fázós féle libabőr, hanem mint mikor meghallasz egy jó zenét vagy egy iszonyat szép hangot és kiráz a hideg.

- Lassan vissza kellene mennünk.- szólalt meg egy idő után a fiú.

- Ne már... Olyan jó itt fent.

- Ebben egyetértek, de akkor is menni kell.- állt fel, majd kezet nyújtott nekem.- Gyere.

- Köszi.- fogtam meg a kezét, mire segített felkelni. Lefelé már jobban siettünk, ugyanis tényleg nagyon elhúztuk az időt és nagyon kevés időnk folt csengetésig. De Shinso elkísért a termemig, mielőtt még ment volt az övéhez, így nem volt sok időm elbúcsúzni tőle, hisz sietett.

- Na, hogy érezted magad?- kérdezte Kiri, ahogy beléptem a terembe.

- Szuperül!- vigyorogtam.- A tetőre mentünk fel és aaaaaah olyan jó ott fent. Egyszer menjünk már fel mi is, kettesben!- huppantam fel az asztalára.

- Na, látom szépen megkeféltek, ha ennyire kicsattansz a boldogságtól.

- Téged meg még sosem engedhetett senki közel magához, ha ennyire ideggombóc vagy. Idegesít, hogy mindig magadnak kell csinálj mindent?- vicsorogtam felé.

- De nagy lett a szád a bőgés után!

- Bakubro, hagyd már békén Zakut a fenébe már! Mit ártott ő neked?

- Te csak ne szólj ebbe bele, Fura Hajú..

- Megint kezdi.- nevettem fel- Szerintem tiszta jó a hajad, nem tudom mi a baja vele...- kezdtem el piszkálni a vörös tincseit.

- K-köszi.- pirult el kissé a fiú. [...]

Az az egy hét túl hamar elment. Alig aludtam valamit, olyan sokat tanultam és edzettem. Kirishima majdnem minden nap -3 kivételével- nálunk aludt, olyankor pedig ő mindig hamarabb elaludt mint én, sőt, olyan is volt, hogy mikor reggel felkelt én még mindig tanultam. Olyankor gyakorlatilag úgy bebugyolált a takarómba, hogy mozogni alig tudtam, besötétítette a szobámat és mellém fekve megvárta míg elalszok. Nem hagyta, hogy csak egy vizsga miatt kikészítsem a szervezetem alváshiánnyal. Edzés ügyileg pedig ismételten Shoutához fordultam, mivel Kirishima ellenezte a vele való harcot.

A vizsga napján pedig már ténylegesen úgy éreztem, átmegyek. Az írásbelivel valóban semmi gondom nem volt, mindent meg tudtam oldani, majd miután beadás után átnéztem az anyagot, szinte az összes kérdésre helyes választ adtam, ami nem kicsit feldobta a kedvem. Mind a 3 nap, ami az írásbeli vizsgára ment el, egyedül feküdtem és egyedül keltem. Kellett egy kis magánidő, hogy lazulhassak a kádban, sorozatozzak, nameg tanuljak. Alapvetően nem szoktam ennyit tanulni, de hogyha megkívánja a helyzet, teljes erővel nekifekszek s mindent be is magolok töviről-hegyire.

De az utolsó napon igazán parázni kezdtem, alig aludtam valamit a gyakorlati vizsga miatt. Sem apa, sem Shouta nem adott ki egy infót sem a felméréssel kapcsolatban. Igaz, hogy az A-soktól Kendo megmondta, amit ők tudtak, az oldalam mégis igencsak bökdöste a tudat, miszerint azok a nagy robotok már kétszer is szerepeltek a megmérettetéseken, szóval erősen kételkedni kezdtem abban, hogy valóban az lesz-e a nagy feladatunk. Hisz a Sportfesztiválon is elég hamar túljutottak rajtuk meg ki is iktatták őket, szóval egyre kevésbé hittem abban, hogy az lesz az, amivel szembe kell néznünk.

És bárcsak a lottón is annyira igazam lenne, mint ahogy ezt is bejósoltam. Az összes minket tanító hős előttünk állt, mikorra felsorakoztunk. Ijedten kapkodtam a tekintetem a tanárok közt, sejtettem már mire ment ki a játék. De elhinni addig a pontig nem akartam, amíg Nezu igazgató elő nem bújt Shouta sálja közül, s be nem jelentette, hogy megváltoztatták a vizsga feladatot, hogy sokkal jobban jobban felkészíthessenek az éles helyzetekre.

- Hát én megbukok...- dőltem Seronak, miközben a lelkem szép lassan távozni készült a testemből.

- Nekem mondod? Ha megbukunk, szenvedünk együtt a pótvzsgával?

- Hülye kérdés volt, persze.. De legalább egy csapatban vagyunk. Na nem mintha túl sok mindent tehetnék Midnight-sensei ellen...

- Majd kitalálunk valamit.- simogatta meg a fejem, mire elmosolyodtam.

- Hai!