Miután megkajáltok, ismét kocsiba ültünk, s most már haza is mentünk. Ahogy beértem a nagy házba, elfogott az az érzés, ami mindig, mikor hazajövök. Kellemes és megnyugtató. Az a bizonyos “otthon vagyok” érzés. Levettem a cipőm és felhurcoltam a bőröndöm a lépcsőn, amíg apa előkészítette a nassolnivalót, a még gyorskajáldában megbeszélt filmezéshez. 

Ahogy beértem a szobámba, megálltam az ajtóban, körbenéztem. Minden úgy volt, ahogy hagytam vasárnap. Mosolyogva néztem az ágyon heverő plüss állataim hadát, a rendezett, mappákkal és minden rajzos cuccal megrakott íróasztalom, a falakon lógó, valamint a parafatáblára tűzött képeket, a pihe-puha, kissé kopott szőnyeget, amit még Shoutától kaptam a hatodik születésnapomra. A rózsaszín, bolyhos szőnyeg már nem olyan pink, mint aranykorában volt, de nagyon szeretem, így eszem ágában sem volt megválni tőle. A polcom is ismét jól megnéztem. Szinte összeesik a sok könyv alatt. Valamint a pár hősfigura, ami még szerte a szobámba meg volt található. 

Vettem egy mély lélegzetet, majd lehunyt szemmel, mosolyogva kifújtam. A bőröndöm a szekrényemhez húztam, s kipakoltam belőle, ami még tiszta volt. A szennyessel pedig lementem a fürdőbe, s a szennyestartóba dobtam.

- Na, hogy állsz?- kérdezte apa, miközben a laptopját a TVre kötötte.

- Mindjárt meg vagyok.

Mondtam az egyszerű választ, és elkezdtem kipakolni a kistáskámból, amibe a pipere cuccaim voltak. Mindent a helyére raktam, még egy mosást is elindítottam. Ahogy meg voltam, befutottam a nappaliba és a kanapéra ugrottam hátulról, mire apa visítva megijedt. Jól kiröhögve az öreget ölembe kaptam a popcornt és elindítottam filmet. A kedvenc vígjátékunk lett berakva, a Poul. Igaz, angolul ment, segítségképp japán felirattal, de mivel igencsak jól beszélem az angolt, apa pedig anyanyelvi szinten beszéli, nem volt belőle baj.

A filmezés estig elnyúlt, pontosabban 11-ig. Ahogy a 4. filmnek is vége lett, kikapcsoltam a TV-t és a laptopot is, valamint kicsit rendet tettem. Mindezt pedig a lehető leghalkabban, hisz apa elaludt. A szobájából kihoztam egy takarót, s betakartam vele, majd a hajába nyomtam egy puszit és felmentem a szobámba. Ott egyből pizsamába öltöztem, és ahogy befeküdtem az ágyamba, szinte el is nyomott az álom.

Reggel a Nap idegesítően világos sugaraira ébredtem, ahogy telibe az arcomba sütött. Morgolódva húztam fejemre a takarót és pár percnyi reggeli hiszti után, kitakaróztam. Megnéztem az időt és ásítva konstatáltam, hogy hamarosan 10 óra. Nagyot nyújtózkodva kászálódtam ki az ágyból, s kiszedve pár ruhadarabot a szekrényemből, lecsattogtam a fürdőbe.

Ott egy gyors, frissítő tusolás után felöltöztem. A mai napra egy oversized, pasztell kék pulcsit választottam, valamint egy szaggatott, fekete farmert. A hajam hagytam ahogy volt, fogat mostam és beraktam a kontaklencséim is.

- Na, most ha kimegyek az utcára, talán nem hiszik majd azt, hogy egy zombi jön velük szemben.- paskoltam meg az arcom kuncogva.

Miközben pedig elkezdtem megcsinálni az apának beígért ebédet, kapcsoltam egy kis zenét. Elsőnek a “Get ugly” szám ment, aztán a “Princesses don’t cry”, a “Dirty dirty” és így tovább a kedvenc számaim, amiket természetesen vigyorogva és néha táncolva (már ha lehet az epilepsziás rohamhoz hasonlítható mozgást táncnak hívni) énekeltem a szöveget.

Fél délre pedig már meg is voltam mindennel, csomagoltam is apunak. Így hát szedtem magamnak is egy tálba, s miközben ettem, beszélgettem Shindoval. Elmeséltem neki mindent, hogy mi következhet be, hogy miért nem vagyok suliban és, hogy már hétfőig nem is leszek. Persze ő le “mázlista nyomorult”ozott, ami nálunk egyet jelent azzal, hogy “de lennék a helyedben, te mákos”. Ahogy befejeztem az ebédet, felvettem a cipőm, az ételhordót pedig egy szatyorba tettem, s elindultam a U.A felé. 

A kapun gond nélkül bejutottam, így egyből besétáltam. Azonban az az iskola olyan kicseszett nagynak bizonyult, hogy inkább eligazítást kértem. Hiába, még egyszer sem jártam itt, maximum mikor kicsi voltam párszor.

- Ne haragudj, elnézést. Nem tudod, hogy merre találom a tanárit? Hiza- Present Mic-senseit keresem.- szólítottam le egy kedvesnek tűnő, szőke és kék szemű, kigyúrt srácot.

- Áh, dehogynem.- mosolygott rám kedvesen.- Épp ebédelni mentem, de megmutatom, hogy merre kell menni, gyere csak.- indult meg, mire gyors megköszöntem és követtem is.- Amúgy mi ügyben vagy itt? Nincs rajtad egyenruha és még nem láttalak itt.

- Oh, csak ebédet hoztam apunak. És nem ide, hanem a Ketsubutsu-ba járok.

- Az egy jó iskola.- bólogatott.- Hogy hogy oda jelentkeztél?

- Nem is tudom..- vontam vállat.- Csak nem akartam apa nyakán lógni és az az iskola is eléggé erős. Na meg oda jár a srác aki-

- Tetszik?

- Nem, jézus! Dehogy!- nevettem fel.- Ő segített felkészülni. Én ajánlással mentem oda, így nem kellett átszenvednem a felvételi vizsgát. Viszont Shindo mondta, hogy nagyon kemény lesz az ott tanulás, így segített.

- Áh, értem.- mosolygott.- És mi a képességed?- pillantott rám.

- Meg tudom vakítani az embereket, valamint képes vagyok bármilyen mértékű fájdalmat okozni bárkinek, bárhol. Mind a két képességem anyai vonalon örököltem… Épp ezért nem szeretem használni a “kínzás” néven futó fájdalom okozás képességem. A vakítás pedig a nagyapám képessége volt. Szegény apától csak testi és szellemi adottságokat örököltem.

- Ezekkel a képességekkel profi gonosz lehetnél.- nevetett fel, mire halkan felkuncogtam.

- Na igen. Azonban mások segítése jobban foglalkoztat.

- Ezt örömmel hallom.- paskolta meg a fejem.- Itt is volnánk.- állt meg egy “tanári iroda” felirattal rendelkező ajtó előtt.

- Nagyon köszönöm.- hajoltam meg.- És bocsánat, hogy az időd raboltam.

- Ugyan örömmel tettem.- legyinett.- Mirio Togata vagyok.

- Yamada Zakuro vagyok.- mosolyogtam rá.- Na szia, jó ebédet.- intettem és benyitottam az irodába.- Szép napot!- köszöntem, mire minden tanár nézett, majd ők is köszöntöttek.

- Zakuro! De jó, hogy újra látlak!- sietett hozzám Midnight és szorosan megölelt, mire felnevetve öleltem vissza.

- Téged is. Apu?

- Még az 1-A osztályban. Angol óra volt és ha nem fejezik be az anyagot, bent tartja őket.

- Uhh szegények. Az az osztály merre van?

Ahogy elmagyarázta, sietve indultam meg. A folyosók teli voltak diákokkal, melyek legtöbbje megnézett kissé, de nem foglalkoztatta őket különösképpen a jelenlétem. Mikor megláttam a keresett helyszínt, már nyitottam is volna be, de valaki feltépte az ajtót és indult is, így majdnem fellökve engem.

- Figyelj már oda magad elé, tuskó!- morogtam idegesen.

- Bocsi, bocsi! Nem láttalak, csak sietek.- nézett vissza egy rózsaszín bőrű, fura lány. Szemforgatva bementem a terembe, ahol mindenki pakolt.

- Szia!- mosolyogtam apura, mire mindenki felém nézett. Eléggé meglepődtek, hogy egy tanárnak, aki ráadásul a duplája az én élet koromnak, így köszöntem.

- Kislányom!- csillant meg apa szeme és szorosan magához ölelt, belőlem a lelket is kipréselve.

- M-meg fogok fu-fulladni!- nyöszörögtem, mire elengetett.- Köszi..- vettem mély levegőket, majd vigyorogva felmutattam a szatyrot.- Megcsináltam az ebédet.

- Te vagy a legjobb gyerek, az egész világon!- kapta ki egyből a kezemből és összekócolt.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz, de nincs mit.- fésültem ki ujjaimmal a hajam, hogy ne legyek kócos.

- Hé! Te vagy az a lány tegnapról, nem?- szólalt fel valaki. Felé néztem és megláttam a piros hajú srácot.

- VÁRJ! Te ismered ezt az angyalt?- kapkodta a fejét kettőnk közt egy szőke srác, cikk-cakk fekete csíkkal a hajában.

- Az túlzás. Tegnap váltottunk pár szót csak.- vontam vállat.

- Megkaphatom a számod?

- Gyerekek, le lehet szállni a lányomról.

- A kis védelmező apu.- kuncogtam.

- És mi járatban?- sétált mellém a piros hajú fiú.

- Ebédet hoztam apunak.- vontam vállat.

- Te csináltad?

- Naná! Nem holmi rendelt szar, ez a Zaku menüről van, egyenest.

- “Zaku menü”?- mosolygott, mire hevesen bólogatni kezdtem.

- A specialításaim va-

- Zaku, nem megyünk ebédelni?- kocogtatta meg a vállam apa.

- Oh, de. Mehetünk, bár én otthon már ettem.

- Nincs kedved inkább velünk enni?- dobta fel az ötletet a szőke, mire felnéztem apára. Ő csak nagyot sóhajtva legyintett, és rám hagyta a döntést, majd kisétált.

- De, szívesen mennék ez esetben veletek.- túrtam bele a hajamba.- Csak nem tudom, hogy itt merre van az étkező, szóóóval…

- Gyere, megmutatjuk.- mosolygott rám a piros hajú.- Mellesleg… Kirishima Eijiro va-

- Én Kaminari Denki! Örvendek!- lökte félre a fiút Kaminari és kezet csókolt.

- Eh… Szia..- mosolyodtam el kínosan, majd Kirishima felé néztem, aki épp a földről kászálódott fel, így kezdet nyújtottam.- Megvagy?

- Hogyne. Kutya bajom.- fogadta el a segítségem, így megfogva a kezem, felsegítettem.- Köszi.- mosolygott.

- Tartoztam ennyivel.- mosolyogtam.

- Na tessék, nem én kellek neki.

- Már nem azért Kaminari, de te senkinek nem kellesz.- veregette hátba egy lány, Kaminari-kunt, majd elsétált.

- Miért baszogatsz folyton?- mordult fel a fiú, mire felnevettem.

- Majd csak találsz valakit. És amúgy is.. Nekem nem kell ő. A nevén kívül semmit nem tudok róla.

I know, nem lett valami eseménydús ez a rész, de azért remélem tetszett ^^