Aligha foglalkoztam a piros lámpákkal és az emberekkel. Csak a nagyapám érdekelt. Csak futottam és meg sem álltam, még akkor sem amikor a sírás miatti rossz levegővételem végett az oldalam istentelenül szúrni kezdett. Ahogy odaértem a kórházhoz kikértem a recepcióstól, hogy melyik szobában is van a nagyapám, aki egyből meg is mondta. Én pedig abban a pillanatban, hogy elmondta, már siettem is fel a másodikra. Lihegve kerestem a nagyiékat, akiket nem sokkal később meg is találtam. A nagyi apa vállára hajtott fejjel sírdogált, míg apa átölelve őt szipogott és próbált nyugodt maradni. Ahogy megpillantottam őket, a térdeim megremegtek, így csak botladozva jutottam odáig. Megálltam előttük és a sírás visszatartása miatt elfintorodott arccal néztem rájuk. Egész testemben remegtem. Felnéztek rám és ahogy megláttak, a nagyi jobban belekezdett a sírásba, apa pedig elsírva magát húzott magához és szorosan tartott karjban. Arcom apa mellkasába fúrva sírtam el magam ismét. Irdatlanul féltettem a nagyapám. Korábban sem volt már jó állapotban, de most isten igazából féltem, hogy elvesztem.

Aztán a doki komor tekintettel kijött a szobából. Semmi nyugtató nem volt benne. És mikor kiejtette azt az egy szót..."részvétem". Mindannyian keservesen felzokogtunk. Görcsösen szorítottam apa kabátját, miközben felhúztam a térdeim a székre és összeszorítottam a szemeim. Szívem összefacsaródott, úgy éreztem magam, mint akit épp kínoznak információkért. Nem akartam elhinni, hogy a férfi, aki mindig szeretett és támogatott, még akkor is, mikor apa haragudott rám, már megszünt létezni. Nem akartam elfogadni. Egyre csak azt vártam, hogy felébredjek ebből a rémes rémálomból. De ez nem történt meg. Valóban meghalt. Itt hagyott minket. Sose mondhatom már neki szemtől szemben, hogy szeretem. Nem ölelhetem, nem csalhatok mosolyt az arcára az öröm híreimmel. Egyszerűen már képtelen voltam rá. És ez iszonyatos fájdalommal járt.

- El akarnak búcsúzni tőle?- kérdezte a doktor úr, mire a nagyi egyből igent mondott, még apa is. De én csak remegtem és sírtam.

- Kicsim... Te szeretnél?- simított végig hajamon apu, miközben másik kezével szemét törölgette. Hevesen rázni kezdtem a fejem.

- Nem, nem nem! Én így nem tudok ránézni! Képtelen vagyok, apa... Ő már nem a nagyapa, csak a nagyapa teste. A nagyapa már nincs itt..- törölgettem a szemeimből ki a könnyeket, de azok rendíthetetlenül folytak.

- Rendben.. Ha így gondolod, várj meg itt. Majd jövünk anyuval. De ha gondolod a kocsiba is kimehetsz... Oké?- simogatta meg az arcom, aggodalommal és fájdalommal telt szemekkel. Aprót bólintottam és amíg ők bementek elbúcsúzni, én kisétáltam a kocsihoz. Mivel megkaptam a kulcsot, könnyedén beszálltam, s az egyik hátsó ülésre huppantam.

Még mindig remegtem. Csak meredtem magam elé, miközben kevergő gondolatok mellett potyogtattam a könnyeim. Zihálva törölgettem le a folytonosan legördülő sós cseppeket, miközben legbelül a lelkem sikított. Én is fel akartam ordítani. Csak a kocsi háttámpájához akartam nyomni a fejem, hajamba kapaszkodni és sírva felordítani a marrdosó fájdalomtól. A nagyapámat akartam magam előtt tudni, hogy mosolyogva magához ölelhessen, elmormogjon rekedtes, fáradt hangján mindenféle édes hazugságot, ott legyen velem és ne hagyjon el. Nem voltam kész arra, hogy elveszítsem. Túl sok mindendt akartam még mutatni neki, többek közt mosolyogva elújságolni, hogy lett egy pasim. De nem tehettem meg. Többet nem. Sosem hittem, hogy ilyen nehéz lesz elveszíteni valakit, akiért a saját életed adnád. Olyasvalakiért, akiért bármit megtettél azelőtt, hogy mosolyogni láthasd. Ki már a kezdetektől ragaszkodott hozzád, aki olyannyira örült a születésednek. Felfoghatatlan... Elképesztő fájdalmas érzés.

Nagyjából 20 perc elteltével, bár igazából fogalmam nem volt mennyi idő telt el, apa és a nagyi is beszálltak a kocsiba. Láthatóan jobban voltak, de mind a kettejükön látszódott, kristálytisztán, hogy nagyon megviselte a dolog őket. Apu egy szó nélkül indította el az autót. Elsőnek a nagyit dobtuk haza, majd apa hazavitt engem is.

- Majd jövök.- nézett rám a kocsiból.

- Te nem jössz?

- Muszáj bemennem. Sok a munka.

- Fogsz tudni így dolgozni?- kérdeztem aggódva.

- Kénytelen leszek.- mosolyodott el halványan.- Te se búslakodj. Tudtuk, hogy eljön majd ez is. A papád boldogan halt meg, Kincsem. Tudod miért? Mert itt voltunk neki. Mert szerettük őt, ahogy ő is minket. És biztosan nem akarná, hogy ez miatt rosszabbul teljesítsünk. Akár én, akárcsak te. Azt akarná, hogy éljünk úgy ahogy eddig is tettük. Szóval átvészeljük. Nem lesz baj, rendben?- megvárta míg bólintással jelzem, hogy megértettem.- Szeretlek Kislányom. Majd jövök.- azzal elhajtott. Én pedig visszamentem a házba, ahol a fiúk nagyban ették a sütit.

- Áh, visszajöttél?- hallatszott Sero vidám hangja a konyhából.

- Miért mentél el Zaku?- kérdezett rá Kiri. Levettem a cipőm és kicsit megigazítottam magam a tükörben.

- Csak.. közbejött valami.- mondtam miközben besétáltam hozzájuk.

- Te sírtál?- pattant fel egyből a vörös, de nem foglalkoztam a kérdéssel. Inkább leültem mellé és elvettem egy muffint.

- Milyen lett?

- Nagyon finom, de.. Mi a baj Yamada?- nézett rám aggódva Sero.

- Miért sírtál?

- Akkor szuper.- haraptam egy nagyot a sütiből.- Mhh ez valóban jó lett.- mondtam teli szájjal.

- Zaku.. Ne terelj.- fogott állam alá Kirishima és felemelte a fejem, hogy a szemeibe nézzek.- Mi a baj? Sírtál.- szemeivel feszengve fürkészte az arcom. Felsóhajtottam és lehunytam szemeim.

- A kórházba siettem...- kezdtem bele halkan.

- Miért?- kérdezett rá Sero.

- A... a nagyapám...- csuklott el a hangom és próbáltam nem ismét elsírni magam.

- Annyira sajnálom, Yamada..- suttogta a fekete hajú és felkelt, hogy megöleljen, de Kiri megelőzte.

- Részvétem...- suttogta a fülembe, miközben a hátam cirógatta. Pólójába kapaszkodva szipogtam és nagyon dolgoztam azon, hogy ne bőgjek.- De itt vagyunk. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok, hallod?- halmozott el puszikkal a fejem tetején, mire aprókat bólogattam.

- Ahogy én is itt vagyok..- ölelt át Sero is, mire szipogva egyik kezemmel megkerestem az övét és erősen megszorítottam.

- Na szép, az ő kezét hamarabb megfogod?- próbálta a légkört oldani Kiri, mire felnevettem és szipogva bújtam hozzá jobban.

- Engem jobban szeret, haver. Fogadd el.- simogatta hüvelykujjával Sero a kezemen a bőrt, mire a fiú szorosabban ölelt magához.

- Sosem fogom elfogadni, ha megtörténne.

- Nyugi már, poén volt!- simított végig a hátamon a furakönyökű.

- Senkihez nem kötődtem még ennyire, mint hozzád, Ei. Szóval nem hiszem, hogy aggódnod kéne miattunk.- néztem fel rá vörös szemekkel, halványan elmosolyodva, mire ő is halványan felfelé görbítette a száját és egy lágy puszit nyomott ajkaimra.

- Ezt örömmel hallom.- döntötte homlokát az enyémnek, mire elmosolyodva hunytam le a szemeim.

- Egek... Kell nekem is valaki..- nevetett fel Sero, mire felkuncogtam. Kirivel együtt.

- Majd kerítek valakit.- mosolyogtam rá, Kiri mellkasának dőlve.- Hidd el, profi kerítő vagyok! A legjobb egész Japánban.

- Jó tudni, hogy egy profi kezeiben vagyok.- kuncogott fel.

- A legprofibb kezekben. Gyakorlatilag 1 hónap alatt vele is összehoztam magam, pedig elég szerencsétlen vagyok.

- Annyira nem is.- nyomott puszit a fejem búbjára Kiri.

- Kösz.- nevettem fel. Apámnak igaza volt. Nagyapa nem akarná, hogy búslakodjak. Persze, még mindig veszettül hiányzott és bármit megadtam volna, hogy ismét az élők sora közt tudhassam őt, de élnem kell a saját életem, úgy, ahogy azt a legjobbnak látom. A srácok ráadásul segítettek is, hogy jobban érezzem magam. Feldobtak. Ezért pedig igazán hálás voltam nekik.

Ezután pedig ismét a boldog énem jött elő. Nevetve viccelődtünk, beszélgettünk és ami a legfontosabb... ettünk. Végül megbeszéltük, hogy csapunk egy pizsama bulit. Vagyis valami olyasmit. A fiúk megkérdezték az otthoniakat, hogy maradhatnak-e, én pedig amíg ők ezt intézték, írtam a csopotunkba, a Bakusquados csopiba, hogy kinek lenne kedve nálam éjszakázni. Azonban Kaminarin kívül senki nem jött. Szívesen meghívtam volna Aimit is, viszont tudtam jól, hogy nem engednék el, hisz másnap nekik suli lett volna. A többiekkel annyira nagyon jóban nem voltam még, hogy csak random meghívást merjek küldeni nekik hozzám egy ottalvásra.

Szóval gyakorlatilag 1 óra múlva már a 3 fiúval a szobámban néztünk valami horrort, amit ők választottak. Én teljesen be voltam szarva, nagyon féltem. Kirihez préselve magam néztem a filmet, néha felnyikkanva és összerándulva. Ilyenkor a fiúk csak felnevettek és "kislánynak" tituláltak, de Kiri csak kuncogva ölelt szorosabban és simogatta a karom, hogy megnyugodassak. És szerencsére ez mindig sikerült is neki. Mellette biztonságban éreztem magam. Egyedül 10 percig se jutottam volna el a filmből, de vele az egészet végig bírtam nézni. Az már más tészta, hogy az este további részében nem voltam hajlandó lámpa felkapcsolása és díszkíséret nélkül elmenni sehova. A fiúk pedig még direkt rá is játszottak a félelmemre.

- BÚ!- ugrott elém hirtelen Kaminari, mikor épp ivászatból jöttem vissza a konyhából. A poharamban lévő víz pedig a fiú landolt, ahogy felvisítottam.

- A jó édes mindened, Pikachu!- nyüsszögtem, mint egy kiskutya, akit épp megvertek.- A szívem, Pika! A szívem!- természetesen a többiek nevettek, még az eláztatott Kaminari is.- Persze, könnyű nevetni! Csak nehogy a házi szellemünk kiakadjon, amiért kiröhögtetek.

- Szellemek nem is léteznek!

- Mérget nem vennék rá a helyedben. Csak mert minket nem bánt, nem jelenti azt, hogy titeket kedvelni fog, és nem okoz sebeket neknek.

Ez megtette a hatását. Én diadalittasan, emelt fővel feküdtem be a helyemre, hogy aludjak, de a fiúk csak meglőve kapkodták a fejüket. Teljesen beszarattam őket. Kellett nekik baszogatni.