“ Yamada Zakuro tanulót, az 1-G osztályból hívatom az igazgatói irodába. Most!”

Hangzott el a hangos bemondóból  a számomra túl jól ismert mondat. A tanárnő fáradtan rám nézett, mire összeszedtem a cuccom, meghajoltam és kényelmesen elindultam a teremből kifelé.

- Már megint ki jelenthette, hogy vak lett?- kérdezte valaki a tömegből, ami bennem felnyomtam a pumpát. Megtorpantam, de nem néztem hátra, az osztályom felé.

-Hogy mondtad?- próbáltam megtartani a nyugodt hangvételt, nehogy ez miatt is jelentést tegyenek ellenem.

- Vajon ki volt olyan tökös, hogy miután vakká tetted, jelezte az igazgatónak?

- Khm… Te leszel a következő, ha nem veszel vissza.

Morogtam az orrom alatt, majd ismét megindultam. Kiérve a teremből, komótosan sétáltam a hosszú, kesze-kusza, labirintusnak is betudható folyosókon. Táskám csak fél vállamon lógott, túl lusta voltam felvenni mindkét pántját, így kisebb kellemes gerincferdülés után, megérkeztem úti célomhoz.

Bekopogtam, s a tipikus “szabad” szócska után már be is nyitottam. Az igazgató szigorú tekintettel vizslatott. Erőt véve magamon felszedtem a padló alá süllyedt bátorságom, és besétáltam, egyenest az íróasztala elé.

- Kellemes napot.- hajoltam meg.

- Yamada-chan…- sóhajtott fel gondterhelten a középkorú férfi, mire ráemeltem tekintetem.- A héten már másodjára találkozunk, pedig szerda van…- masszírozta orrnyergét, mire kínosan elmosolyodtam.

- Élvezem a társaságot, uram?

- Ne vedd ezt félvállról Yamada-chan. Nagyon sok panasz érkezik rád. Ha összeszedsz még párat, biztos lehetsz abban, hogy búcsút kell intened ettől a helytől. Édesapád tájékoztattam a mai incidensedről. Azt mondta, hogy holnap-holnaputánra hazamész hozzá és átbeszélitek a dolgaitokat. Figyelj… Megértem, hogy a szüleid válása, valamint édesanyád vise-

- Ő nem az anyám.- szűrtem ki a fogaim közt. Ahogy belevonta anyám is a csevegés témájába, urrá lett rajtam az idegesség, düh és a fájdalom.

- Ő akkor is az anyja lesz, Yamada-chan.- dőlt előre a férfi, kissé megenyhült arckifejezéssel. Ahogy hevesen rázni kezdtem a fejem, könnyeim ellepték a szemeim.

- Kérem, ne említse őt az anyámként.- motyogtam remegő hangon. A férfi bólintott.

- Ez esetben.... Édesapád egykori kedvese viselkedése bizonyára komoly sebeket okozott belül is, viszont ne feledd, hogy egy hős a jövőbe tekint, és a múltbéli fájdalmas emlékeit elfogadva válik erősebbé. Nyilvánvaló, hogy még nem tudod elfogadni a helyzetet, mely fenn állt, viszont ha igazán hős akarsz lenni… Kezdj el ezen dolgozni. Az iskolának van pszichológusa is, ha gondolod elmehetsz.

- Nem kell nekem holmi dilidoki.

- Ő nem “dilidoki”. Csak szeretne segíteni mindenkin, akin tud és aki engedi is. Mindegy is, azért gondold meg.- csóválta meg kissé fejét.- Szóval, ha megint bajba keveredsz, akár egyedül, akár a többiekkel együtt…- utalt itt az egyik barátomra, Shindora- akkor már nem csak fenyegetve leszel a kicsapást illetően.

- Értettem.- bólintottam egyet.- Apám mikor jön? Vagy egyedül kell hazamennem? Van szennyesem a koliban.

- Állítólag..- nézett a faliórájára, hogy megtudja a pontos időt- fél óra múlva itt lesz. Addig kérlek menj a szobádba, és takaríts ki, pakold össze. A leckéket pedig ne feledd elkérni. 

- Értettem.- hajoltam meg.- Ez esetben viszlát.

- Minden jót.

Azzal kisétáltam. Ahogy becsuktam az ajtót, legszívesebben ott helyben elbőgtem volna magam. Nem csak mert felhozta azt az idióta nőt, mégcsak nem is a kirúgás veszéje miatt akadtam ki… Ezek mind semmit ahhoz képest, ahogy apám nézett rám. Mert már ott volt. Hamarabb ideért. Túl hamar. Ki akartam még sírni magam a szobámban, ahol senki nem látja.

- Zaku…- ejtette ki a nevem csendesen a férfi, aki nevel. Hangja keserűséget és mérhetetlen csalódottságot tükrözött, amitől gombóc nőtt a torkomban.

- Sajnálom, Apa…- suttogtam és szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam elengedni, mert akkor megláthatta volna bárki, hogy elsírtam magam. Na meg túl rég nem öleltem már őt magamhoz.- Tudom, hogy nagy csalódás vagyok, de kérlek ne haragudj…- motyogtam megremegett hangszínnel, mire apa csak halkan felkuncogott.

- Kislányom, te sose tudnál csalódást okozni. Te magad pedig sose leszel csalódás a számomra. Ezt biztosra mondhatom.- simogatta meg a hajam.

- Menjünk összepakolni.- váltam el tőle, halvány mosollyal az arcomon, miközben megtöröltem az arcom.

Apa bólintottt és csendesen megindultunk a kollégiumi részlegre. Felmentünk az én szintemre, ahol pedig összefutottunk Shindoval. A fiú mosolyogva megölelt, köszönt apának, s már ment is a dolgára. Így valamivel jobb lett a kedvem. Bementünk a szobámba, ahol én egyből pakolni kezdtem, amíg apa csak leült az ágyra és figyelt.

- Tudod Zaku.. Nem örülök, hogy azzal a Midoriya-kun utánzattal barátkozol. Nagyon nem szimpi.

- Midoriya utánzat?- néztem apámra furán.

- Hasonlít rá, na.

Vont vállat, mire felnevettem. Tudtam jól, hogy apa nem szimpatizál Shindoval, valamint azt is, hogy szerinte ő visz engem a rosszba. Viszont merészen ki merem állítani, hogy eddig ő volt az, aki segített átvészelni az elsős időszakom, és támogatott, segített abban, hogy bejussak ide. 

- Biztos, én nem ismerem azt a Midoriya gyereket.- vontam vállat, miközben valamennyire elrendezgettem a bőröndömbe dobált ruháim.- Holnap beugrok majd. Ha már otthon leszek, csinálok valami finomat. 

- Te vagy a legjobb gyerek, akit valaha is kívánhatnék.

Kelt fel az ágyról, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére. Halványan elmosolyodtam. Kimondani azonban nem mertem, hogy véleményem szerint hazudik, hisz nálam csak jobb gyerek létezik. Ám ezt nem kell tudnia. A kis balhéimtól eltekintve, mindenben próbálok a segítségére lenni, hogy büszke lehessen rám.

A lehető leghamarabb összepakoltam mindent, majd apa segítségével lesétáltunk a kocsihoz. Bepakoltuk a cuccaim a csomagtartóba, ezután pedig apa a volán mögé, én pedig az anyósülésre huppantunk. Becsatoltuk az övet, majd amint felbőgött a motor, már kapcsoltam is be a rádiót, hogy valami zenét hallgathassunk. Természetesen az utat végig énekeltük, ezáltal pedig a hangulat is egyre jobbra fordult. Már nem feszengtem és nem agyaltam azon, mekkora csalódást okoztam. Csak éltem a pillanattal.

Mielőtt azonban egyenest hazamentünk volna, megkértem apát, hogy álljunk majd meg bekapni valami kaját. Így hát maradt a kedvenc gyorsétkezdém, ahol hétvégente törzsvendég vagyok. Ahogy leparkoltunk a kocsival, már pattantam is ki, s izgatottan ugrándozva pattogtam a kijárathoz.

- Zakuro, várj meg.- szólt utánam apa, mire megálltam a bejárat előtt, így bevárva őt.- Én itt nem vagyok jártas, elveszek a végén.- bökött oldalba, mire felnevettem, vele együtt.

- Present Mic-sensei! Szép napot!- hallottunk meg egy kiáltást a távolból. Pár velem nagyjából egyidős diák integetett apunak, aki mosolyogva visszaintett.

- Na, menjünk.- paskolta meg a hátam mosolyogva, mire szélesen vigyorogva bólintottam, s bementünk.

A szokásos gyrosom kértem, nagy sültkrumplival és az elmaradhatatlan tzatziki mártással a tetején, valamint ráolvasztott sajttal. Na meg a Dr.Pepper sem hiányozhatott a tálcámról. Apa csak 3 sajtburgert kért és egy palack vizet. Ahogy pedig megkaptuk a sorszámunkat, leültünk egy olyan asztalhoz, ahol jól lehetett látni a nagy kijelző táblát, hogy melyik pultnál lehet átvenni az ételt.

- Mit csináljak ebédre?- vetettem fel a kérdést, hisz fogalmam nem volt, hogy mi lehet otthon, vagy mihez lenne kedve.

- Egy kis csípős, vörösbabos, kukoricás, csirkés tészta megteszi. Minden van hozzá otthon, de nem mertem nekiállni. A tiéd senki nem tudja űberelni, gondoltam a hétvégén megcsinálhatnád. De nem bánom, hogy most hamarabb kell.

- Na azt én sem. Hiába, nem olyan jó a koszt a suliban, mint azt idehaza megszokhattam.- erre csak felnevetett és egyetértően bólintott. Pittyent egyet a tábla, így felnéztem rá. A mi számunk volt rajta, így felpattantam és átvettem.

- Jó étvágyat.- kacsintott a srác, aki átadta a tálcákat.

- Öh… Kösz.- vettem el a két tálcát, s egyensúlyozva elindultam. Nyelvem kidugva koncentráltam, hogy ne essenek le a tálcák.

- Várj! Segítek!- hallottam meg egy ismeretlen hangot, majd egy piros hajú srác termett előttem, s elvette az egyik tálcát.

- Kösz, de nem kellett volna.- néztem fel rá.

- Nem lett volna férfias, ha nem segítek. Láttam, hogy nehezen megy.

- Tökéletesen ment.- szegtem fel az orrom, mire arca kissé értetlenné váltott.

- Ahogy gondolod. Na, de hova?

- Kövess.- indultam is el az asztalunk felé, miközben a fiú követett. Ahogy letettem a tálcám, le is vágtam magam a székbe.

- Present Mic-sensei?- lepődött meg a srác, majd letette apa elé a tálcáját.

- Kirishima-kun? Ma sok diákommal találkozom.- nevetett fel.- Köszönöm, hogy segítettél a lányomnak.

- A-a lánya?

- Az vagyok, biza.- haraptam nagyot a pitába szedett finomságba, mire felnyögtem.- Ez hiányzott…

- Köszönjük még egyszer, igaz kislányom?

- Mh…- bólintottam egyet, rájuk sem nézve, csak ettem.

- Nos… Nem hagyhattam, hogy elejtse.- ekkor szúrósan ránéztem, mire kicsit lefagyott.- Bár nem mintha ez megtörténhetett volna..

- Hogyne.- nevetett fel apa jóízűen, mire csak megforgattam a szemem.

- Én viszont mennék. A barátaim várnak már. Örülök a találkozásnak, és a megismerkedésnek.- mosolygott rám.

- Szervusz Kirishima.- mosolygott apa és elkezdett enni.

- Szintúgy, hali.- biccentettem felé, mire elindult.- Oh és..- megállt és érdeklődve megfordult.- Köszi.

- Szívesen.- mosolygott, s eltűnt az emberek közt.

- Kedves gyerek.

- Aha…

Nem kerítettem különösebben nagy feneket ennek az egésznek. Nem hiszem, hogy ezután beszélnénk egymással, így hát nem is törődtem vele. Csak apuval elbeszélgetve ettem degeszre magam. Jókat nevettem a történeteken, amiket mesélt. Igazán jól éreztem magam, hiába volt olyan érzésem, hogy figyelnek. 

Well itt az első része az új könyvemnek. Remélem tetszett és várjátok a folytatást 😊