Halkan csuktam be magam után a fiú szobájának ajtaját. A levegő friss volt a négy fal között, biztosan azért, mert nemrég szellőztethettek. Egy nagy levegőt vettem, majd a fiúhoz sétáltam, aki jelenleg csukott szemmel feküdt az ágyon, mellkasa pedig lassú ütemben emelkedett fel-s le.

A jobb karjára emeltem a tekintetemet. Olyan rég volt már, hogy megérinthettem, legalábbis, ez a pár nap számomra több hónapban tűnt. Itt volt előttem, s mégsem. Úgy éreztem, mintha egy másik Izukut néznék, jelen esetben is.

De miért érzem így?

Az amnéziája miatt.-Válaszoltam magamnak.-Biztosan.

-...Mit csinálsz itt?

A rekedtes hangtól végigfutott a hátamon a hideg, és egy pillanat erejéig teljesen lefagytam. A kezem már automatikusan mozdult volna, hogy megérintsem a fiú arcát, vagy csak összekulcsojam az ujjainkat, de még időben le tudtam állítani.

-Gondoltam, meglátogatlak. Talàn...Talán kicsit mesélek is. A múltkor...-Kissé keserűen elmosolyodok.-Nem ismertél fel. [Teljes Név]-

-Ha nem ismertelek fel, akkor biztosan nem lehettél olyan fontos személy az életemben.-Mondja ki, mintha csak az időjárásról beszélne, bennem pedig szinte megáll az ütő.

-M-Miről beszélsz?-Eddig soha nem mondott ilyet. S a szívem mélyén tudom, hogy az az Izuku, akit én ismertem soha nem mondana ilyet. Hiszen ő még egy légynek sem ártana, nem hogy a saját barátnőjének!-Izuku...

-Ne hívj így, jó?-Mordul fel, sötét zöldes szemei most irritáltan csillognak meg, ahogyan rám tekint.-Figyelj, [Név], ugye? Szerintem nem érdemes azért küzdened ami a múltban történt.-Rántja meg a vállát.-Az már egyszer megtörtént. Biztosan szép volt, jó volt, de mostmár nem emlékszem rád. És tudod, azt hiszem jobb is így. Talán egész végig csak visszatartottál attól, hogy hős legyek.

-Micsoda?-Kész. Egy kósza könnycsepp gurul le az arcomon. Az az immár üres tekintet, amivel rám néz megfacsarja a szívemet, a szavai pedig tőrként szúródnak bele. Nem tudom elhinni, hogy ezeket mondja. Hogy mikor annyi mindenen keresztülmentünk, képes ilyeneket állítani...-Izuku te nem ilyen vagy, jól ismerlek.

-Te nem ismersz engem!

Azonnal hátrébb lépek, mikor ő felül az ágyán, és ordításba kezd. A szívemhez teszem kezeimet, némán állok mellette.

-De igen! Akár hiszed akár nem, a régi Izuku sosem mondott volna ilyeneket, és sosem ordibálna velem! Sőt, senkivel sem!

-Az a régi Izuku volt, ha nem tűnt volna fel, azóta kb. minden megváltozott!

-Dehogy is! Csak annak a gonosztevőnek a-

Rögtön abbahagytam a megkezdett mondandómat, mikor meghallottam a fiútól jövő először halk, majd egyre hangosabb nevetését. A vállai alig láthatóan rázkódni kezdtek, és a leszegett fejét lassan az én irányomba szegezte. A szemei...Még...Még sosem láttam ilyennek.

Igaza volt. Valamiféle megmagyarázhatatlan csillogás tört ki abból a zöldes szempárból, amibe néhány héttel ezelőtt még imádtam belenézni, hiszen tiszta szeretetet láthattam, minden egyes alkalomkor.

-Komolyan ezzel etetnek titeket...?-Nevetett továbbra is, kérdésére azonban nem válaszoltam.

-Etetnek...?

-[Név], ti mind olyan ártatlanok vagytok!-Vissza dőlt az ágyába, és egy szórakozott mosollyal az arcán nézett rám.-Mindent elhisztek elsőre, amit csak mondanak nektek.

Csak tátogni tudtam.

-Hazugságban éltek.

-Jó napot!-Megugrottam a hirtelen hallott férfihangtól, amely nem mástól jött, mint Mr. Ackermantól. Felé fordultam, és szinte suttogtam a szavakat.

-Jó napot önnek is...

-Sajnálom, de Midoriyának most vizsgálatra kell mennie. Javaslom, hogy menjen haza, és pihenje ki magát.-Egy kedves mosoly kíséretében kissé közelebb hajol hozzám.-Tudom, mennyire stresszes lehet az utóbbi időkben.

Csak bólintottam. Lassú léptekkel közeledtem az ajtó felé, majd még egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, akit barátomnak nevezhettem.

"HAZUGSÁGBAN ÉLTEK."

Ez az egy mondat kattogott az agyamban, miközben a hazafele utat tettem meg. Erről mindenképpen beszélnem kell nem csak az osztállyal, de Aizawa-sensei-el is.

Mostmàr biztos, hogy valami nagyon nem stimmel itt.