| Reader |

Egy teremben álltam, és sok-sok ember vett körül. Lehettek vagy ötvenen,hatvanan, nem tudnám pontosan megmondani. Mindenkinek csinosabbnál csinosabb ruha van, a férfiak egytől-egyik szmokingban, míg a lányok egy báli ruhához hasonló anyagot vetettek magukra. Hasonló ruhadarabok, de mégis mindegyik más. Pontosan olyanok, mint mi.

Elmosolyodok, és magamra pillantok. Egy [K/szín] színű báli ruha van rajtam, melyet még Uraraka-channal választottam ki, s így visszagondolva örültem, hogy végül sikerült rábeszélnie engemet erre a darabra, legjobb barátnőmnek.

Ahogy felpillantok, a tekintetem rögtön kapcsolódik egy csillogó, smaragdzöld szempárhoz, melynek tulajdonosa nem is olyan messze áll tőlem, éjfekete szmokingban, amely kiemeli alakját, és nagyon, nagyon jól áll neki.
A pír elönti az arcomat, lábaim automatikusan indulnak meg az irányába.

A fiú kedvesen elmosolyodik, és lassú léptekkel ugyanígy tesz, ahogy én. Ahogy megállunk egymás előtt, mindkettőnk arcán erős pír látható, egyszerűen nem győzöm legeltetni rajta a szememet. Olyan férfias is, és még ez is jól áll neki, még úgy is, hogy kissé gyermeki arca van.

-[Név], gy-gyönyörű vagy.-Suttogja Izuku, ahogy újból-s újból végig néz rajtam. Dadogásán csak elnevetemet magamat, és közelebb hajolva hozzá, egy puszit nyomok arcára.

-Te is jól nézel ki, Izuku.

Ahogy a kezdeti, kissé pörgősebb zene lassan elhalkul, Midoriya úgy lesz egyre feszültebb. A tarkóját vakargatja, és idegesen nevetgélni kezd, miközben néha-néha rám pillant. Felvonom egyik szemöldökömet, ám belül már sejtem, hogy miért viselkedik így.

Egy hatalmasat sóhajt, mintegy nyugtatás képpen, majd kissé meghajol, miután picit távolabb lépett tőlem. Jobb kezét felém nyújtja, tekintete szerelmesen csillog, és csak engem néz.

-Megtisztelsz engem ezzel a tánccal?

Ahogy kimondja a felvetésemet megerősítő szavakat, a mosolyom csak még szélesebb lesz. Bólintok, és tenyerébe helyezem a sajátomat. Óvatos, ám kissé mégis hirtelen mozdulattal magához húz, amin felvonom egyik szemöldökömet, de nem szól egyikünk se semmit.

Egyik kezét lágyan derekamra simítja. Úgy bánik velem, mint egy törékeny porcelánbabával, mely még a legkisebb, erősebb mozdulatra is megrepedhetne. Ez pedig megmelengeti a szívemet.

Másik kezével nem engedi el sajátomat, azt a levegőben tartja, én pedig jobb kezemet vállára teszem. Ahogy arcára nézek, rögtön összekapcsolódik a tekintetünk.

Smaragdzöld szemei szeretetteljesen csillognak, és tudom, hogy ez bizony nálam is így van. Ahogy a mozdulataink egyre ritmusosabbak lesznek, Izuku vezetésével egyre jobban átadom magamat a fiúnak.

-Engedd el magad, rendben?-Suttogja, én pedig rögtön eleget is teszek a kérésének. A mellkasára helyezem fejemet, melynek következtében sikerül meghallanom szívének őrült dobogását. Boldogság árad szét a testemben, hiszen tudom, hogy ezt csak én vagyok képes kihozni belőle.

Belélegzem észveszejtően kellemes illatát, és egy másodperc alatt, teljesen lenyugodok. Úgy mozgunk, mintha egyetlen egy ember lennénk, a lábaink automatikusan lépkednek egymás után, teljes összhangban.

Ahogy fejemet mellkasán pihentetem, a gondolataim vissza-visszaröppenek, a csupán két hónappal ezelőtti hetekbe. Az a sok éjszaka, melynek óráiban rémálmok gyötörtek, az egyik most de ja vu érzésként ugrik be a lelkembe. Pontosan ugyanitt voltunk, viszont, Izuku akkor, abban az álomban, újból ellökött magától. Ahogy visszagondolok a szinte élettelen szempárra, ijedten összerezzenek, de a félelem nem tudja beköltöztetni magát a szívembe. Nem, ezúttal nem, hiszen a való életben Izuku itt van, velem, és védelmezően ölel körbe engem karjaival.

Végül, ténylegesen elvették Trouble erejét. Shigaraki Tomuráról és a bandájáról nem hallottunk azóta sem, de mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy még találkozni fogunk velük. Ám akkor, Izuku újból a mi oldalunkon lesz. És végérvényesen is le fogjuk győzni őket.

Todoroki csupán kicsivel több ideig volt bent a kórházban, mint én, és ahogy tudtam, meglátogattam őt.
Jó volt, hogy ott volt velem azokban az órákban, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy elveszett a remény. És ezt a támogatást nem csak neki köszönhetem, hiszen Uraraka-chan, Kirishima és Bakugo mindvégig ott voltak velem. Még Kaminari is együttérző pillantásokat vetett rám, ami miatt nem lehetek elég hálas neki.

És ahogy a barna hajú lányra, és azt ők körülvevő mérges sündisznóra, és a vörös hajú fiúra pillantok, elöntenek a könnyek. A boldogság, hála, és szeretetem könnyei. Tegnap este már kisírtam magamat nekik, és vagy ezerszer elmondtam nekik, hogy mégis mennyire hálás vagyok, hogy így, mindig kitartottak mellettem, és Bakugo szavaival élve, "felrugdosták a seggemet a porból", mikor arra volt szükségem.

Ha ők nem lettek volna itt velem, most nem táncolhatnék Izukuval. Most nem ölelhetném át bármikor, nem nyomhatnék csókot az ajkaira, és nem...Nem lenne minden szinte ugyanúgy, mint volt. Hiszen bár a jelen tényleg ugyanúgy fest, mintha mi sem történt volna, mi, a UA diákjai sosem fogjuk elfelejteni mindazt, amin a második évünk első hónapjában átéltünk. Sokkal összetartóbbak lettünk, sokkal többet sírtunk, de sokkal erősebbek is lettünk ezáltal.

Ez a pár hét kemény leckét adott számomra arról, hogy sohasem szabad feladni azt, amit szeretünk. Ha van egy olyan személy, aki bármikor mosolyt képes csalni az arcodra, mellette önfeledten tudsz nevetni, és teljes szívedből szeretitek egymást, akkor soha, de soha ne hagyd, hogy elvegyék tőled őt. Küzdj, és küzdj. Mert mi is azt csináltuk. Sok olyan óra volt, mikor ki is feladtuk volna, de kisegítettük egymást, felálltunk, és tovább mentünk.

Segítettünk Izukunak visszatérni a saját útjára.

-Minden rendben van, [Név]?-A fiú gyengéd lehellete cirógatja a nyakamat, és jólesően megborzongok.

-Minden a legnagyobb rendben, Izuku.

S így, lett újból szerelmem ugyanaz a fiú, aki régen volt.

•••

Nos, itt ér véget a történet...Nagyon-nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki végig olvasta a könyvemet, és esetleg voteolt, netán kommentelt is! Hálás vagyok! ❤️

Remélem, találkozunk egy másik könyvben!~