-[Név]? Minden rendben?

Becsuktam a házunk bejárati ajtaját, és a faanyagnak dőltem. Csak az előttem levő járólapot tudtam nézni, ugyanis biztos voltam benne, hogyha másfelé tekintenék, hogyha felnéznék anyukámra, aki immár előttem állt, csupán alig két méterre tőlem, a könnyeimet már nem tudnám a helyükön tartani.

-[Név].-Szólított meg újból, de nem mozdítottam a fejemet.-Hé...Mi a baj?

Tudtam, hogy előtte nem titkolózhatok. Viszont még mindig nem tudtam ránézni, se semmire sem, ahova csak tekinthettem volna. Éreztem, hogyha megmozdulok, hogyha megszólalok, elbőgöm magamat. Nem értettem, mi történik Izukuval. Amnéziája van, az rendben, de személyiség-változás nem jár ezzel együtt. Midoriya pedig teljesen kikelt magából azóta...És ahogyan rám nézett...Az a hideg, vészjósló tekintet, amivel illetett, érzem, már most tudom, azt soha nem fogom tudni elfelejteni. Örökre bele égett a tudatomba.

-Anya...-Szólaltam meg halkan. Ezt már elkönyveltem egy fél győzelemnek, ugyanis bár rekedtes volt a hangom, nem sírtam el magamat. -Izuku...Izuku...

-Mi történt vele?

-P-pár hete...K-Kórház...ba k-került...-Szipogni kezdtem, egyből eszembe jutott az a rémes nap, amikor Uraraka elmondta ezt nekem, én pedig még fel sem tudtam fogni a szavait. Oh, ha tudtam volna hogy azután még mit fogok hallani...

-Kincsem...-Közelebb lépett hozzám.-Minden rendben lesz Midoriya-kunnal. Nagyon szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy nem fogja feladni mindazt, amin keresztülmentetek.

-T-Tudhom, hogy nem hal...Megh...M-Márminth...-Motyogtam össze-vissza. "Nem fogja feladni mindazt, amin keresztülmentetek." A mai nap után azt hiszem sikeresen elkönyvelhetem ennek az ellenkezőjét, nem igaz?-Izuku már nem ugyanaz...

-Az amnéziájáról beszélek, [Név]. Szerencsére, Midoriya-t nem olyan fából faragták, mint akit könnyen le lehetne taszítani a lábáról, nem igaz?-Hagyta figyelmen kívül az utolsó mondatomat.

-Ma voltam nála...De olyan ellenségesen viselkedett, anya...Ő már...Már nem ugyanaz...

-Mint mondtam, amnéziája van.-Jelentette ki egyszerűen. Végre sikerült ránéznem. A tekintetemből valószínűleg kiolvashatta, hogy valami más van a dolog mögött.

-Olyanokat mondott, amiket a régi Izuku sosem mondana nekem...És ezek annyira fájnak...-"Biztosan nem lehettél olyan fontos személy az életemben." "Visszatartottál."-Basszus...-Beharaptam az alsó ajkamat, mire anyukám rögtön a karjai közé vont engem, és egy meleg, szeretetteljes ölelésbe font engem.-Én...Én megértem, hogy nem emlékszik rám...Dehh...

-Sssh...Nyugodj meg, [Név]. Figyelj, most feküdj le aludni, jobb lesz ha lepihensz. A holnapi napot kiveszem neked, te pedig szépen itthon maradsz. Látom rajtad, hogy teljes roncs vagy.

-De a suli...

-Egy nap nem a világ vége.

Végül csak bólintottam egyet, majd lassan kibontakoztam anyukám öleléséből, és egy halvány mosolyt erőltettem magamra. Elsétáltam a szobámig, majd miután becsuktam az ajtót, az ágyamra dőltem, és lehunytam a szemeimet.

Egy teremben álltam, és sok-sok ember vett körül. Lehettek vagy ötvenen,hatvanan, nem tudnám pontosan megmondani, azonban, még ennyi arc közül is felismerem azt az egyetlent, aki épp most bukkan fel, a bejárati ajtó irányából.

A tornateremben vagyunk, már felismerem. Mindenkin csinosabbnál csinosabb ruha, és ahogy magamra tekintek, látom, hogy egy [K/Szín] színű puha anyagú ruha van rajtam, melynek vége a bokámig ér. Hasonló egy báli ruhához.

Ahogy felpillantok, a tekintetem rögtön kapcsolódik egy titokzatosan csillogó, smaragdzöld szempárhoz, melynek tulajdonosa nem is olyan messze áll tőlem, szmokingban, amely kiemeli alakját, és nagyon, nagyon jól áll neki. A pír elönti az arcomat, lábaim automatikusan indulnak meg az irányába.

Mintha csak megérezné, hogy nézik, vagy, hogy az irányába tart valaki, felém pillant, és egy fél perc múlva már el is kapja a tekintetét rólam. A szemei semmit mondóak voltak, nem ragyogtak, mintha kialudt volna belőlük a régi, szeretetteljes és vágyakozó fény. Ezt pedig nem tudtam hova tenni, meglepett arcom láttán pedig sokan kérdő tekintettel fordultak felém, de nem vettem róluk tudomást.

-Izuku!-Kiáltom, hogy a terem zaja ellenére az előttem, immár háttal levő fiú meghallja. Biztos vagyok benne, hogy hangom elérte őt, hiszen már bőven a hallótávolságán belül voltam, ő mégsem fordult felém. Még a fejét sem fordította az irányomba, semmi reakciót nem láttam felőle. Egyre nagyobb lépteket teszek meg, ő azonban hirtelen felém fordul, és ekkor veszem észre, hogy már kint vagyunk. A hideg levegő kissé hirtelen ér, libabőrös leszek, de még nem fázok. Hiszen a mellkasomban hevesen dobogó szívem, a gyomromban lepkedő pillangók és a fiú által érzett melegségem az egész testemben nem engedi éreznem a fagyos szélhullámokat.-Szia.-Mosolyodok el halványan, ahogy kettesben maradunk.

A fiú jó ideig nem válaszol, két percig még csak rám sem néz, mintha a bentieket figyelné, unalmas, már-már irritált kifejezéssel az arcán. Kérdőn felvonom a szemöldökömet, de nem szólalok meg.

-Nem megmondtam, hogy hagyd magad mögött azt, ami történt köztünk?-A hangja szilárd, és rideg, akár egy jégcsap. Egy jégcsap, mely most furódott bele keményen a szívembe.-[Vezetéknév]-san, jobb lenne, ha örökre elfelejtenél engem.

-Miért kellene ilyet tennem? Jól tudom, hogy csak a gonosztevő erejétől vagy ilyen, Izuku. Én majd megkeresem azt a gonoszt, és meg fogom találni az ellenszerét ennek.-Mondtam magabiztosan, ami kicsalt a fiúból egy mosolyt. Egy vérfagyasztó, lenéző mosolyt, amitől végigfutott a hátamon egy kellemetlen bizsergés. Mintha csak azt mondták volna nekem, hogy "Eljött életed utolsó perce, kislány."

Kikerült engem, és zsebre dugott kezekkel lépett vissza, a terembe. Az emberek mondatai egybemosódtak, nem is próbáltam meg kibogarászni a szavakat, amiket egyszerre mondott mindenki. Csakis az előttem sétáló fiúra meredtem, ugyanis utánamentem.

-Nem veheted semmibe ennyire azt, ami köztünk volt, Izuku. Mégha most ezt másként is látod, én tudom, hogy ez nem te vagy!

Megáll.

-Mint mondtam, semmit nem tudsz rólam. Itt-Felemeli egyik kezét, és egy huncut mosollyal az arcán körbe mutat-Itt senki nem ismer engem. Nekünk VOLT egy közös múltunk, de a hangsúly a múlt időn van, [Vezetéknév]-san. Ez itt a lényeg. Én kimondtam már, de most újból kimondom.: Csak visszatartottál abban, hogy hőssé váljak.-Halkan elneveti magát.-Bár, ha jobban meggondolom, az ember mindig változhat, nem igaz? Olyan sok hős van már...

-Izuku?

-És ne hívj így.-Vágta rá.-Köztünk mindennek vége.

A szívem fájdalmasat dobbant, egyszerűen nem akartam felfogni, hogy így akar ennek végérvényesen is véget vetni. Ezt nem hagyhatom. Ezt nem engedhetem! Ez nem ő!

'-[Név]-chan, anyukám csinált neked [K/Étel]-t, remélem ízleni fog.'

'-[N-Név]...L-Lennél a b-barátnőm...?'

'-Nem is tudom mit kezdenék nélküled, [Név].'

'-A-A-Annyira szere-etlek...'

-Lépj ki a buborékodból, [Név]. Más ember lettem, neked ezt el kell fogadnod.-Mire feleszméltem, már alig pár centiméter választott el minket egymástól. Az arcom paprikavörössé változott, a térdeim pedig kezdték feladni a szolgálatot. Ahogy a szemeimbe nézett, szinte elolvadtam, de éreztem, hogy hiányzik az a kellemes melegség, amivel eddig pillantott rám. Ez most...Csak szimpla vonzalom.-Nekünk már nincs közünk egymáshoz. Soha többet ne keress.

-M-Mi?

Ekkor pedig, verejtékben ázva nyitottam ki a szemeimet. A fejem iszonyatosan fájt, a torkom pedig kiszáradt. Elkerekedett szemekkel meredtem előre, miközben folyamatosan visszamelékeztem az álmomra, amit kristálytisztán végig tudtam pörgetni újra-s újra. Jól tudtam, hogy ez nem a véletlen műve. Olyan élethű volt minden...