- Te ki vagy? - kérdeztem megrökönyödve. A lány erre elmosolyodott és némi habozás után neki is kezdett a magyarázatnak. 

- Az ükapád testvérének lánya, Anna Hale. Mint rájöhettél, vámpír vagyok, azért élek még - tette hozzá szórakozottan, miközben megigazította elegáns fekete kalapját. Így elsőre meg nem mondtam volna, hogy egy távoli rokonom. Pár centivel magasabb volt nálam, és az alakja nőiesen telt. Dús, fekete haja a válláig ért, és erős kontrasztott alkotott a hófehér bőrével. Mandulavágású égszínkék szeme csak fokozta az összhatást. Az elegáns ruháinak köszönhetően ráadásul idősebbnek is nézett ki a koránál. 

- Jó tudni még egy eltitkolt rokonról - motyogtam magam elé. Persze örültem neki, hogy megismerhetem a családom egyik régi tagját, de mindig feszélyeztek ezek a spontán bemutatkozások.

- Igen, a családunk már csak ilyen. A fekete bárányokat szeretik titokban tartani - felelte keserűen. El nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen szép, rendkívül elegáns, és így első találkozásra kellemes természetű embert kívülállónak bélyegeznének meg bárhol is. 

- Miért, te az lennél? - kérdezett rá Bill kedvesen. Az ő szájából nem hangzott illetlenségnek, sőt, udvarias érdeklődés volt az egész. 

- Igen, afféle. Nem házasodtam meg, nincsenek gyerekeim, és ha megérintek valakit akkor az összes benne kavargó érzést érzem. Ez amolyan különleges erő - fejtette ki, miközben levette a retró napszemüvegét és szövetkabátjának ujjával megtisztogatta azt. 

- Azta - bámultam rá leesett állal. Jelentősen megkönnyítheti az életét ez a képesség, szerelmi válsága biztos nem volt soha. De gondoltam, ennek is megvannak a bizonyos hátulütői, na meg a tény, hogy a többi vámpír nem rendelkezik ezzel a képességgel, komoly okot adhatott másoknak az irigykedésre. 

- Menő - bólogatott Bill elismerő mosollyal. 

- Az - jelent meg az arcán egy magabiztos mosoly. - Szabad? - nyúlt a kezünk felé.

- Persze - vontam vállat, és megfogtam a kezét. Bill is így tett. Csupán néhány másodpercre volt szüksége, már el is engedett minket, őszinte mosollyal az arcán. Nem éreztem feszélyezve magam, hogy bepillantást nyert az érzéseimbe, hisz semmi titkolnivalóm nem volt e téren. 

- Na? - kérdeztem rá. Hátha mondd valami újat számomra.

- Mi az? Te magad nagyon is jól tudod, hogy mit érzel, semmi szükség rá, hogy én mondjam meg. De nem is tartalak fent benneteket tovább. Majd keress fel - mosolygott rám, azzal tovább is állt. 

- Oké, erre nem számítottam - szólaltam meg kis idő múlva, még mindig megszeppenve. 

- Én pláne - vágta rá Bill, miközben elindultunk. 

---------------

Este még tettünk egy sétát a Hyde parkban, de utána már egyenesen a szállodába vezetett az utunk. Én már hulla fáradt voltam a hosszú és fárasztó - ám igen eseménydús nap után. Szerencsére a holnapi tárgyalás miatt már nem aggódtam, hisz annyi ilyenen vettem már részt, hogy mindenféle idegesség kiveszett belőlem. Legtöbb alkalommal úgyse vettem részt a fontos döntések meghozatalában, így hát csak néha bele kellett szólnom a társalgásba, és ennyi. 

Legnagyobb meglepetésemre másnap a konferencia pár óra alatt véget is ért, így délre már szabad is voltam. Alig tudtam elhinni, hogy az egész délutánom és estém szabad. 

Billel ki is használtuk az alkalmat, és elmentünk várost nézni. Mivel Bill tegnap egy darabban hozott vissza, ezért Hagrid ma is elengedett minket testőr nélkül. Először a Big Benhez mentünk, ami így élőben valami elképesző látvány volt. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy itt vagyok Londoban. 

Ahogy a Big Ben lábához sétáltunk, az ég egyre jobban beborult, és a verőfényes napsütés helyét átvette a zápor előjele. Ez nem is lepett meg engem, hisz Angliában voltunk. Per pillanat az se érdekelt, hogy nincs nálunk esernyő, bár amúgy is imádtam az esőt. Amikor a Big Ben lábához értünk, Bill megtorpant, és szembefordult velem. 

- Lena, el kell mondanom neked valamit. Valami nagyon fontosat - szólalt meg elkomorult arccal. Meglepett a hirtelen komolysága, hisz az előbb még olyan semmiségekről beszéltünk, hogy vajon Hagrid a mai napot is a spa részelegen tölti-e.

- Mit? - kérdeztem rá kíváncsian. Sejtelmem sem volt, mit akar közölni. Pont itt, pont most. Elképzelni nem tudtam hogy mi az, amit éppen a Big Ben lábánál kell elmondania. 

- Ez egy nagyon komoly dolog Lena - sóhajtotta, és az égre emelte a tekintetét. Na jó, ha ennyire frusztrálta a dolog, akkor biztos valami egetrengető dologról van szó.

- Mondd már! - szóltam türelmetlenül, mert egyre rosszabb dologra gondoltam, hogy ennyire nem meri elmondani. 

- De kérlek, ne akadj ki! - nézett rám kérlelően. 

- Nem fogok, csak mondd már! - vágtam rá, mert már nagyon furdalt a kíváncsiság. Persze nem tudtam százszázalékosan megígérni, hogy nem fogok kiakadni, de most inkább azt mondtam, amit hallani akart, nem az igazságot. Egyre jobban tartottam tőle, hogy mi az, amit el akart mondani. Reméltem nem most akarja közölni, hogy amúgy ő az apám, vagy az eltitkolt bátyám, vagy mittudomén'. Jézusom, ezek még poénnak is túl rosszak voltak. Oké, nyugalom, biztos hogy egyik sem. Megfogadtam magamban, hogy bármi is történjék, meg fogom őrizni a hidegvérem, és nem fogok jelenetet rendezni, mint amikor kiderült, Marian a nagybátyám. 

Ekkor nagyot sóhajtott, és végül kinyögte. 

- Guruló kőn nem nő moha - szólt halálkomolyan. Pislogás nélkül, rezzenéstelen arccal néztem rá. 

- Mi van? - kérdeztem totál értetlenül. 

- Csak oldani akartam a feszültséget - tette hozzá, kínosan elnevetve magát. Magamban elnyomtam egy káromkodást, és feszülten vártam mi az amit tényleg el akart mondani. Mikor látta, hogy nem hatott a "vicce", egy pillanat alatt újból megkomolyodott az arca, és végül belekezdett a valódi titkának elmesélésébe.