- Holnap indultok Londonba. 

Mindenki letaglózva meredt rá. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy igaz amit hallottam az imént. Mindig is szerettem volna Angliába eljutni, különösen Londoba, de ez is csak egy volt a jelenleg elérhetetlen álmaim közül. Ráadásul ezt az igazgató szájából hallani, több volt, mint hihetetlen. Vártam, hogy benyögje, ez csak egy béna poén volt, igazából ki vagyok csapva. 

- Az angol boszorkányok miniszteri nagygyűlése lesz ott megtartva kedden, és mint Kiválasztott, Lena Water megjelenését is elrendelték. Őt kíséri el az osztályfőnöke, Mr. Davis, és az iskolaelső, Bill Odair. Továbbá Rumbacsakcsakna képviselői - vetett egy megvető pillantást a három angyal felé. 

Így már jelentősen hihetőbbnek tűnt az egész. De hogy a francba lett Bill iskolaelső, ha két hónapja van csak itt? Oké, mondjuk marha okos volt, szóval ezen nem kellett volna meglepődnöm, de akkor is. 

- Holnap reggel egy magángéppel utaznak oda, a holnapi napot pihenéssel tölthetik, kedden tárgyalás, szerda reggel jönnek haza. A részletekről holnap tájékoztatom magukat - darálta le. - Távozhatnak - tette hozzá nyomatékosan, látva, hogy mindenki átszellemülten meredt maga elé. 

- Hihetetlen, nem? - fordultam Billhez, mikor már a folyosón haladtunk a kollégium felé. 

- Igazából én már voltam Londoban, de örülök, hogy most veled mehetek. Imádni fogod a várost - áradozott merengve. 

- Ne már, te mindenhol voltál már? - kérdeztem rá hitetlenkedő nevetéssel. 

- Majdnem - felelte sejtelmesen. - Mozgalmas életem volt. 

- Ezt úgy mondtad, mintha minimum hetven éves lennél - nevettem fel. Erre ő is elnevette magát. 

- Muszáj lesz elmennünk a Big Benhez. Meg a Buckingham-palotához. Meg a Tower Bridge-hez. És fel kell ülnünk a London Eye-ra. A Westminster palotát is meg kell néznünk. El kell mennünk a Hyde parkba, meg sétálnunk kell a Temze partján - sorolta lelkesen, és még mondta volna, ha én nem szakítom félbe nevetve. 

- Oké, oké - tettem a karjára a kezem lecsillapítólag. - Mindenre sort kerítünk majd - ami nehéz lesz, mivel alig lesz szabadidőnk, de ezt csak magamban mondtam ki. - Jézusom, nincs nálam pénz! Vagyis csak röhejesen kevés. Egyszer jutok el Londonba, akkor se tudok venni semmit! - hasított belém a felismerés. Örülök, ha egy kávéra futja majd a pénzemből. 

- Lena, milliárdos vagyok - felelte teljes lelki nyugalommal. 

- De én nem! - vágtam rá. 

- Én viszont bármit megveszek neked, amit csak akarsz - válaszolta, mintha ez magától értetődő, és teljesen természetes dolog lenne. 

- Nem akarok rajtad élősködni, vagy kihasználni téged - ráztam meg a fejem. 

- Lena, te egyiket se teszed - állított meg, és fogta a két keze közé az arcom. Olyan közel volt hozzám, olyan egyszerű lett volna megcsókolni. De én csak bámultam az óceán szemeibe. 

----------------

Ezek után Clarrel is muszáj volt megosztanom a jó hírt, aki bár roppant irigy volt rám, de azért velem együtt örült, és segített bepakolni. 

Másnap reggel Hagrid a hallban várt minket, és miután mindenki megérkezett a kis bőröndjével, el is indultunk a parkoló felé, ahonnan egy kisbusz vitt el minket a legközelebbi repülőtérre. 

Magángépen utazni igazán magasztos élmény volt, az utazás idejéig én magam is gazdagnak éreztem magam. Igazából nem unatkoztam, hol Billel beszélgettem, hol filmet néztem, vagy sorozatot, de volt, hogy csak zenét hallgatva bámultam ki az ablakon. 

Már este volt, mikor odaértünk, hála a kábé öt órás időeltolódásnak. Mikor leszállt a gép, egy limuzin fogadott minket, legnagyobb meglepetésemre. Benne kettő kétajtós szekrény méretű testőrrel. 

A hotel, ahol megszálltunk, természetesen öt csillagos volt. Mindenki külön szobát kapott, de még nem is akármilyet. A hálószoba közepén hatalmas franciaágy terpeszkedett, előtte a falon okostévé, és mellette minibár, mindez persze rendkívül stílusos megjelenésben. A fürdőszobában kád és zuhanyzó egyaránt jelen volt, akárcsak azok a tipikus négyszögletű mosdók is. 

Az én szobám Hagrid és Bill szobája között helyezkedett el, szóval mikor kipakoltam és kiléptem a helyiségből, pont Billel találtam szembe magam. 

- Na, indulhatunk? - kérdezte lelkesen.

- Öhm, hova? 

- Ahova szeretnéd! Mindjárt alkonyodik, a Temze ilyenkor csodálatos! És a Hyde parkba is benézhetünk, de szerintem ilyen későn már Buckingham palotába például nem érünk be, meg a Big Ben is nappal szebb, legalábbis nekem jobban tetszik nappal - hadarta izgatottan. Ekkor kinyílt az osztályfőnökünk szobájának ajtaja, és kilépett rajta egy szál köntösben Hagrid. 

- Nocsak, látom, ti nem a Spa részlegbe mentek - mért végig minket, miközben elgondolkodva végigsimított fehér szállodai köntösén, ami alatt feltehetőleg csak fürdőnadrágot viselt. 

- Nem, mi épp egy kis városnézést terveztünk - hebegtem zavartan. 

- Remek, London gyönyörű! - csapta össze a kezét. - Mindjárt szólok is a testőröknek - indult el a folyosón. 

- Mi? Ne, várjon, én tudok vigyázni Lenára! - kiáltott utána Bill. 

- Megértem fiam, de akkor is, nem engedhetem el bizonyos felügye - kezdett bele a hivatalos magyarázkodásba, de Bill félbeszakította. 

- Vámpír vagyok, maga is jól tudja, hogy meg tudom védeni őt! - jelentette ki magabiztosan. 

- Kérem, először vagyok Londonban, és nem két testőrrel a nyakamon akarom megnézni! - fakadtam ki kétségbeesetten. Elképzeltem, ahogy ott állunk Billel a Temze partján, naplementekor, a Tower Bridge-en, két hegyomlás méretű fekete szmokingos testőrrel az oldalamon. Kicsit illúzióromboló volt. 

Azt a fél perces csendet én sokkal több időnek éreztem, de a lényeg, hogy végül Hagrid egy nagy sóhaj után megszólalt. 

- Ha egy haja szála is meggörbül, esküszöm - de befejezni nem tudta, mert mi Billel már el is rohantunk mellette. 

- Köszönjük - kiabáltam hátra mosolyogva. 

Az alkonyatot valóban sikerült elcsípnünk a Tower Bridge-en, ami valami mesés volt, a Temze tényleg lélegzetelállító ilyenkor. Aztán ettünk a klasszikus fish & chips-ből, ami tulajdonképpen annyiból állt, hogy kaptam egy marék krumplit és egy bálna méretű halat. Ha úgy ánblokk a gyomrom helyén nem egy fekete lyuk lett volna, akkor meg se bírtam volna enni. Ezek után következett az, hogy szuveníreket kellett vennem mindenkinek. Vagyis Bill vette meg őket, pedig ellenkeztem, de ragaszkodott hozzá, hogy ne költsem el azt a pár dollárt ami nálam volt. 

Londonos bögrékkel, pólókkal, tollakkal, noteszekkel és természetesen hűtőmágnesekkel megpakolt szatyrokkal indultunk tovább. Mikor megláttunk egy Waterstone's üzletet, Bill azzal a felkiáltással, hogy "imádni fogod", bevonszolt a boltba. Amit tényleg imádtam, az igazat megvallva. Nem akartam aranyásó lenni, ezért nem kértem tőle semmit, csak nézegettem a dolgokat, azon gondolkodva, hogy a legközelebbi Londoni kiruccanásomon mit kell feltétlenül megvennem. Ám amikor már indultunk kifelé az üzletből, észrevettem, hogy Bill kezében egy nagy táska van. Mint később megtudtam, megvett minden második dolgot, amire ránéztem. 

Az utcán sétáltunk oldottan beszélgetve, mikor észrevettem, hogy egy szembejövő lány igen feltűnően bámult. Ráadásul úgy, mintha már ezer éve ismert volna. Mikor odaért hozzánk, barátságosan elmosolyodott, és megszólított végül.

- Már vártam, mikor találkozunk, Lena.