Az este csendesen ereszkedett le Magnolia fölé. A város nyüzsgése lassan elhalkult, és a lágy szellő hűvös frissességgel söpört végig az utcákon. Natsu és Lucy végre hazaértek, miután egy hosszú napot töltöttek a céhben és az esküvő előkészületeivel. Otthonukban egyfajta nyugodt, békés hangulat uralkodott. A kandallóban pislákoló tűz meleg fénye gyengéden táncolt a falakon, ahogy a pár kényelmesen letelepedett a kanapéra.

Natsu lazán hátradőlt, a kezében egy bögre forró teával, amit Lucy készített neki. Mindketten csendesen élvezték az otthonuk nyugalmát, ahol végre egyedül lehettek. A nap eseményei elcsendesedtek, és most csak ők voltak, egymás társaságában.

Lucy felnézett Natsura, és lágy mosollyal megszólalt:

– Tudod, néha még mindig hihetetlennek tűnik, hogy most itt vagyunk, együtt... és hamarosan összeházasodunk.

Natsu oldalra pillantott, és elmosolyodott, miközben a bögre szélén pihentette a kezét.

– Igen, én is sokszor gondolok erre – válaszolta halkan. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen életet élek majd. De most, hogy itt vagy... minden annyira más. Jobb.

Lucy szíve megdobbant a szavak hallatán. Bár Natsu nem volt híres arról, hogy gyakran kifejezte volna az érzéseit, mostanában egyre többször mutatta ki, mennyit jelent neki az, hogy Lucy az életében van.

– Tudod, Natsu – kezdte Lucy halkan, miközben lehunyta a szemét és a fejét a férfi vállára hajtotta –, amikor először találkoztunk, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen közel kerülünk egymáshoz. Az a vad, vakmerő sárkányölő, aki mindig csak harcolni akar... és most itt vagyunk. Együtt.

Natsu halk nevetése megtörte a csendet, majd finoman átkarolta Lucyt.

– Igen, akkor még én sem gondoltam volna. De valahogy mindig úgy éreztem, hogy te leszel az, aki mellettem marad – mondta, miközben megszorította Lucy vállát. – Mindig is ott voltál, amikor szükségem volt rád. Most pedig itt vagy velem, és tudom, hogy együtt minden akadályt le tudunk küzdeni.

Lucy szemei könnyekkel teltek meg a szavai hallatán, de a mosolya mégis boldogságról árulkodott.

– Én is így érzek, Natsu. Minden egyes nap, amit veled tölthetek, egy új kaland. És most, hogy már az otthonunk is megvan... ez a hely tényleg olyan, mint egy igazi otthon. Veled.

Natsu elhallgatott egy pillanatra, majd halkan megszólalt:

– Tudod, Lucy... néha még most is félek. Attól, hogy nem leszek elég jó neked. Nem vagyok az a típus, aki érti, hogy hogyan kell jól szeretni valakit. De... próbálok mindent megtenni, hogy boldoggá tegyelek – vallotta be Natsu, a szokásos magabiztos arckifejezése mögött most sebezhetőség bújt meg.

Lucy finoman megérintette Natsu arcát, és lágyan megszorította a kezét.

– Natsu, te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – felelte Lucy. – Nem kell tökéletesnek lenned. Csak az kell, hogy itt legyél velem, és hogy tudjam, mindig számíthatok rád. Mert én is mindig itt leszek neked.

A szavak között mély csend ült meg, és mindketten érezték, hogy ezek az egyszerű, de őszinte mondatok többet jelentenek bármilyen nagy ígéretnél. Ez volt az a pillanat, amikor megértették, hogy a közelgő esküvő nemcsak egy szertartás lesz, hanem egy életre szóló ígéret, amit egymásnak tesznek.

Natsu óvatosan magához húzta Lucyt, és csendesen suttogta:

– Szeretlek, Lucy.

Lucy szíve melegségbe borult a szavak hallatán, és halkan válaszolta:

– Én is szeretlek, Natsu.