A nap lassan lement Magnolia felett, a céh udvarát narancssárga fénybe burkolva. Lucy a céh egyik csendesebb sarkában ült, és elgondolkodva nézte a leveleket, amelyeket a szél finoman sodort az udvaron. Az esküvő előkészületei közben egy pillanatra elcsendesedett a világ, és most, a nagy nap előtt, valamiért elfogta a nosztalgia és a gondolat, hogy mennyi minden történt, mióta csatlakozott a Fairy Tailhez.

Ahogy a gondolataiba mélyedt, halk lépéseket hallott közeledni. Lisanna volt az, aki közeledett felé, mosolyogva és könnyedén, ahogy mindig is tette. A lányban volt valami, ami mindig nyugalmat és egyszerű boldogságot sugárzott. Leült Lucy mellé, és csendesen figyelte őt egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna.

– Tényleg nagy nap lesz ez neked, igaz? – kérdezte Lisanna lágyan, miközben a szemeiben megértés csillant.

Lucy mosolyogva bólintott, de valami mélyebb gondolat rejtőzött a mosolya mögött. Lisanna érzékelte ezt, és tudta, hogy ez a beszélgetés most nemcsak az esküvőről fog szólni.

– Tudod, Lisanna – kezdte Lucy lassan –, mindig is tudtam, hogy közel álltál Natsuhoz, hisz már gyerekkorotok óta ismeritek egymást. Néha elgondolkodom azon, vajon mit gondolsz most rólam... rólunk – tette hozzá csendesen, és az ujjait összefonva az ölében, kissé zavartan pillantott le.

Lisanna egy pillanatra elhallgatott, és hagyta, hogy Lucy szavai a csendben lebegjenek. A nap sugarai puhán simogatták az arcát, és mintha egy kis időre visszarepítette volna a múltba, amikor Natsuval és Elfmannel játszottak együtt, és minden olyan egyszerűnek tűnt.

– Natsu és én... – kezdte Lisanna halk mosollyal. – Tényleg közel álltunk egymáshoz, gyerekként. Ő volt az a fiú, aki mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. És én is mindig ott voltam neki, mert így éreztük helyesnek. De... – itt egy pillanatra elhallgatott, majd Lucy felé fordult. – Az a kapcsolat, ami köztünk volt, sosem volt az a fajta szerelem, amit most köztetek látok. Mi inkább testvérekként voltunk egymás mellett.

Lucy lassan bólintott, de még mindig ott volt benne az a kis félelem, amit sosem mondott ki.

– És soha nem gondoltad, hogy ti ketten... – kezdte Lucy, de mielőtt befejezhette volna a kérdést, Lisanna lágyan megrázta a fejét.

– Nem – felelte Lisanna határozottan, de mosolyogva. – Amikor visszatértem, és láttam, hogyan néz rád, már akkor tudtam, hogy te vagy az, akit igazán szeret. Natsu mindig is hűséges volt azokhoz, akiket szeretett. És téged szeret, Lucy. Mélyen, igazán.

Lucy szemei megteltek könnyekkel, ahogy hallotta ezeket a szavakat. Bár Lisanna mindig kedves volt hozzá, soha nem gondolta volna, hogy ennyire tisztán és őszintén látja az ő kapcsolatukat Natsuval. Lisanna finoman megérintette Lucy kezét, hogy megnyugtassa őt.

– Ne aggódj, Lucy. Natsu már régóta a tiéd. És én boldog vagyok, hogy ő megtalálta azt, akit igazán szerethet – mondta Lisanna halkan. – Nem kell versenyezned a múlttal. Te vagy a jövője.

Lucy mély lélegzetet vett, majd halkan felnevetett, miközben a könnyek lassan elhaltak az arcán.

– Köszönöm, Lisanna – mondta őszintén. – Néha annyira félek, hogy nem leszek elég jó neki. Tudom, hogy mennyire fontos voltál neki... és még mindig az vagy.

Lisanna bólintott, és mosolya továbbra is meleg maradt.

– Mindig is fontosak leszünk egymásnak, Lucy. De te adod neki azt a boldogságot, amit én sosem tudtam volna. És ez így van rendjén. Egy új családot építetek együtt, és én csak boldog vagyok, hogy ennek a része lehetek – mondta Lisanna szelíden.

A két lány egy pillanatig csendben ült egymás mellett, élvezve a nap utolsó sugarait, amelyek lassan eltűntek a horizonton. Ez a beszélgetés nemcsak a múlt lezárását jelentette, hanem egy új kezdetet is. Lisanna megerősítette Lucyban azt az érzést, hogy ő Natsu valódi társa, és hogy nincs mitől tartania. Mindketten tudták, hogy Natsu boldogsága mostantól Lucyval van.