Alig fél hete beszélgettünk, és az első találkozásnál már azt kérdezted, hogy "Te ennyire antiszociális vagy?"

Nem bazdmeg, csak kurvára utálom a tömeget, és a drámát amit levágnak az emberek. Nem ugyanaz, oké? De az vitte a prímet, amikor azt írtad, mellém fogsz ülni a buszon. Nem is voltál azon a buszon, hah. 

Nem ültél mellém. Fel sem szálltál, egy másik busszal mentél. A tegnapi nap meg sikerült másfél órát beszélnünk személyesen. 

Nekem az a vicc, hogy már tegnap este összeomlottam. Csak nevetni tudok a saját nyomoromon, és hiába nevetek, korántsem olyan könnyű mosolyognom. 

Mintha egy maszkot viselnék nap mint nap, ami olyan anyagból készült volna hogy nem törik el sosem, sőt! Meg sem reped. 

Lehet, hogy neked ez megy...De nekem nem! Már rég megöltem volna magam...

Fokozatosan süllyedek egyre mélyebbre az elfeledés homályába. Engem nem szeretnek úgy, mint téged. Értem, nem rajonganak! 

Senki miatt sem hullattam könnyet az elmúlt időben. De neked sikerült elérned azt, hogy felbassz agyilag és sírjak. Ma nem tudtam rád nézni. 

Helyette, zenét hallgattam. Zenefüggő vagyok, és ahogy mondtad ki a nevemet, úgy hangosítottam a zenét. 

Nem volt könnyű, nagyon nem! Azt gondoltam, hogy ez újra az én hibám, mindig én csinálok mindent rosszul..

Szóval...Számomra egy barátnőm boldogsága fontosabb, mint egy olyan ember, aki akaratlanul is megbánt mert én túl gyenge vagyok. 

Tőlem, neki.