Űrt hagytál.

Űrt, s tátongó sebet, ami nem akar begyógyulni. Azt hittem, sosem foglak elveszteni, de sajnos nagyon naiv voltam. 

Megtanítottál szeretni. Kedves voltál velem, piedesztálra emeltél. Önmagad helyett engem vettél elsőnek, de ez hiba volt. 

Túlságosan megszerettelek, és éreztem ennek az egésznek a végét. 

Fekete, sötét, mély. Ezt hagytad a lelkemben. 

Úgy gondoltam bele fogok halni. Mintha a lelkem egy darabja hiányzott volna. 

De mégsem. Megtanítottál arra, hogy szeressek, és végül kiléptél az életemből. Egyikünk sem volt okos, és inteligens. Senki sem mondott megálljt az érzelmeinknek. Végül, minden összetört. 

Összetört az álarcom, összetört a szívem. Hiányoztál. Hetekkel később már nem éreztem ebből semmit. 

De visszagondolok a pillanatokra. Arra ez egy félévre, miközben sosem találkoztunk. Csak képeken láttuk egymást, pírrel teli bókokkal kedveskedtünk a másiknak. 

A nyár elmúlt. Az ősz költözött helyére. Az utolsó falevelek elhullottak, ahogy a bánatom is. 

De mégis...

Gondolok még rád. Gondolok. Néha erőteljesen..Néha csak lomhán. Amikor eszembe jutsz, elkeseredek, mert nem mondtuk ki egy könnyes viszlátot...

De mosolygok. Megtanítottál szeretni, és hogy ne féljek. Megtanultam nevetni, ki tudtam mondani amit gondolok. Nyíltabb lettem, általad. De minket már nem hoz össze a sors. Ennek így kellett lennie, ahogyan megírták sorsunk nagy, elolvashatatlan betűiből álló könyvében. 

Tőlem, Neki.